„Kevés beszédű vagyok.” kezdte az interjút az ifjabb Turóczy, majd több mint egy óra beszélgetés után rájöttünk, hogy van, amiről nem lehet eleget beszélni…
A magyar származású, Venezuelában született zongoraművész Andres Carciente, 2020 nyarán talált rá édesanyjának és nagymamájának megmentőire, akik a vészkorszakban egy budai bérházban bújtatták őket. Andres egy szinte a semmiből előkerült képeslap nyomán talált rá a megmentőkre – amit édesanyja Caracasban talált meg a régi emlékek között.
2021. októberében jelentette be a Yad Vashem, hogy Turóczy Lajost (1898-1973) és Grúber Irént (1900-1990) a Világ Igaza posztumusz díjjal illeti, akiknek nevei örökre felkerülnek az Igazak Kertjében található Becsületfalra. Andres a nagyszülőkkel ugyan már nem találkozhatott, de az unokák még mindig őrzik a család emlékét, így ismerte meg Turóczy Pétert, Évát és Attilát, az unokákat.
A kopottas emlékeket most Turóczy Péterrel és párjával, Arankával elevenítjük fel, amelyet Andres édesanyja, Carciente Ágnes is kiegészít visszaemlékezéseivel.
Hogyan ismerték meg a nagyszülők a Friedmann (később Falus) családot, Etelkát és Ágnest?
Nagymamám, aki idős korát velünk töltötte, sokat mesélt erről az időszakról. Sajnos 1990-ben elhunyt, ekkor hallhattuk utoljára a történeteit, így az emlékek már homályosak. Arra azonban tisztán emlékszünk, hogy Etelkát, másik nevén Esztert, Juliskaként emlegette. Etelka lányának, Ágnesnek a fedőnevére viszont nem emlékszünk.
Azt tudjuk, hogy egy nagy bérházban laktak a Böszörményi úton, a 12. kerületben. A bérház alatt egy hatalmas pince volt, ahol anyagokat tároltak. Ez úgy kerülhetett oda, hogy Andres nagymamája egy Stern nevű zsidó posztógyárosnak dolgozott, mint a Kelenföldi Posztógyár és Textilipar kereskedelmi igazgatója. A háború alatt a nagyiék itt őrizhették nekik az anyagot a nácik elől. De azt nem tudjuk, hogy a Turóczy család hogyan került kapcsolatba velük.
Hogyan jöttek rá, hogy Juliska és Etelka (Eszter), azaz Andrés nagymamája egy és ugyanaz a személy?
A nagymama előszedte a képeket és mutatta, hogy itt a Juliska, amikor felmászott a kertben a létrára és szedte a cseresznyét. Kérdeztem tőle, hogy nagymama, ki ez a Juliska? Azt felelte:
„Juliska egy fiatal asszony volt, akinek volt egy 5-6 éves kislánya. A nácik a származásuk miatt üldözték őket.”
És mit mondtál róluk, nagymama?
„Hát hazudtam kismenyem. Azt mondtam, hogy vidéki rokonok jöttek hozzánk látogatóba Pestre.”
Még amikor Andrés ellátogatott hozzánk, akkor sem tudtuk, hogy Juliska megegyezik az ő nagymamájával. Mutatott egy képet, ahol felismertük a sokat emlegetett Juliskát. Lehoztuk a saját képeinket, megmutattuk neki és ő is felismerte a nagymamáját. Így állt össze a kép.
Érdekesség, hogy a Juliskáról talált képek egyikén engem tart a kezében kisbabaként – mondta Turóczy Péter. Ez pedig már bőven a vészkorszak után volt, valahogy ’47 tavaszán. Ez azt jelenti, hogy a két család a háború után is tartotta a kapcsolatot.
És önök, még mindig kapcsolatban vannak?
Andrés és az anyukája kapcsolatban van velünk és mindig nagyon hálásak. De mindig mondjuk nekik, hogy ne nekünk köszönjék, hiszen mi nem voltunk ott.
Viszont ha egyet megtehetünk, az a történet továbbadása. Ebben látjuk a feladatunkat.
És mi történt később a Friedmann (később Falus) családdal?
Ágnest rögtön a háború után Svájcba küldték tanulni jó kapcsolatok révén. Vannak olyan dokumentumok nálunk, ahol Etelka, aki számunkra Juliska, írja kislányának, Ágnesnek, hogy írjon a nagyszüleinknek köszönőlevelet.
„Édes kis pofikám, most napok óta nem jött tőled posta. (…) Írjál levelet a Turóczy Lajos bácsinak, nagyon várják.”
Ez a képeslap Andres által jutott el hozzánk, Caracasban volt az édesanyjánál. Később, 1946 novemberében Ágika is válaszol, ahol köszönetet mond nagyszüleinknek. (A levelet vélhetően édesanyja, Etelka írta meg helyette.)
„Sok szeretettel Irén néninek és Lajos bácsinak, életem megmentőinek.”
Ágnes Svájcból később Franciaországba került, onnan ment Brazíliába, majd Venezuelába, ahol meg is házasodott. Nagyon kalandos élete volt.
Meséltek a nagyszülők ellenőrzésekről, veszélyes helyzetekről?
Igen, meséltek róla, hogy jöttek a németek razziázni. A nagymama így fogalmazott:
„Képzeld el, amikor ezek jöttek, akkor kivágták az ajtót. És ez a kislány olyan okos volt, hogy még véletlenül sem szólta el magát.”
Én pedig csak kérdeztem, hogy „nagymama, hogyan volt bátorságotok egy kicsi lányra rábízni az életeteket?”
Olyan is volt, hogy kinyitották az ajtót és Etelka, azaz Juliska az ajtó mögé bújt. A nagymama azt mondta a náciknak:
„Grúber Irén vagyok, sváb. A kicsi unokahúgom van nálunk.”
Kérdeztük, hogy tudja-e mi történt volna, ha ezek az emberek rájönnek, hogy bújtat valakit. Azt válaszolta:
„Hát lelőttek volna.”
Teljes mértékben tudatában voltak a helyzetnek, mégis képesek voltak helyesen cselekedni.
Mondta a nagymama, hogy egyszer sikerült leverni a nácikat: jött egy szekeres kocsi és az oroszok lelőtték a lovukat és levágták a combját. Erre, ez az akkor még mindössze 6 éves kislány is emlékszik. Ő is ellopott egy darabot abból a húsból, hogy legyen mit enniük. Ilyen időket éltünk.
Kizárólag Etelkát és Ágnest bújtatták a nagyszülők, vagy voltak ott mások is?
Igen, később többeket bújtattak. Az orosz katonák elől a fiatal asszonyokat el kellett rejteni. A pincében található ruhaanyagok között bújtak meg, erre Ágnes is emlékszik.
Hogyan emlékeznek vissza a nagyszülőkre?
Nagyszüleink 1920-ban házasodtak össze. A nagypapa lakatosnak tanult, a nagymama pedig varrónőnek. Mindketten a szakmájukban helyezkedtek el. A ’30-as évek körül költözhettek Budapestre, apukám iskolája miatt. Egy felsőkereskedelmi neves iskolába járt és amikor ’40 körül befejezte, akkor nyitottak családilag egy tűzifa kereskedést. Ez egy jó kis maszek vállalkozás volt, ami működött még egészen a Rákosi korszakig. Ekkor az államosítás részeként elvették és kitették a Turóczy családot a villalakásból. Így kerültek a nagyszülők egy tanácsi lakásba a Csörsz utcába, engem pedig a szüleim elvittek Diósjenőre. Onnan származott anyukám, így itt sikerült álláshoz jutniuk. Egészen ’56-ig Diósjenőn éltem, ekkor kerültem vissza a nagyiékhoz. A szüleim házassága viharos volt, ezért laktam később velük. Sokat köszönhetek nekik, hiszen ők neveltek fel.
Nagyon szerények voltak, arról, hogy életeket mentettek, sohasem beszéltek másoknak. Lehetett jelentkezni megmentőként támogatásra, sosem éltek a lehetőséggel.
Azt mondta a nagymama, hogy nem azért segítettek, hogy kapjanak érte valamit, az emberség volt a fontos.
Éppen ezért Andres megkeresése nagyon nagy meglepetés volt. Erre egyáltalán nem számítottunk, hiszen csupán a családdal beszéltünk a történtekről.
De talán ez mára megváltozott. Sokkal inkább a világra tartozik ez a történet. Fontos, hogy újra tanuljunk a régmúlt eseményeiből.
Egy verset is írtam a nagymamának, ezt megmutatnám.
Grúber Irén Jozefin/1900-1990/
Gyömrő szülte,
Pest temette.
Kicsi asszony. Nyelve
pörgő, teste dundi.
A konyhában jók ízei.
Volt varrónő, vice egy
nagy bérházban.
Majd a Május1-ben
Teremmester.
Egy nemes lélek és a
Piros könyv összefér-e?
Össze, bizony.
Ki leproliztad, szégyelld magad!
Drága Nagyi! Hála Neked! Ember
Lettem, őriz szívem!
írta: Turóczy Péter
A Péterrel és Arankával való beszélgetés csodálatos élmény volt. Annak ellenére, hogy a történteket ők is csak hallomásból ismerik, könnyedén visszarepítettek a Turóczy és a Friedmann (később Falus) család barátságába és együtt töltött napjaiba.
Később Carciente Ágnessel is beszélgettünk, aki mindössze 6 évesen élte át ezeket az időket.
Hogyan emlékszik vissza a Turóczy családdal töltött időszakra?
Eléggé homályosak az emlékeim, 6 év körül lehettem. Tudtam, hogy megváltozott az életünk, mert elhagytuk a Kazinczy utcai otthonunkat anyukámmal, és egy családhoz költöztünk. Ez a hely egy teljesen más részén volt a városnak. (Ágnes szülei, Salamon és Eszter/Etelka a Kazinczy utca 28. szám alatt laktak és tagjai voltak az Orthodox Zsidó Hitközségnek. Az esküvőjük 1932-ben volt a Kazinczy utcai zsinagóga udvarán, a hüpe alatt.)
Az öltözetünket is lecseréltünk. Legalábbis anyám, aki nagyon csinosan öltözött a munkájához, most pedig egy parasztkendőt hordott a fején és Máriának hívták. Én azt hiszem, maradtam az eredeti, Ági nevemnél. De egy keresztény imát is memorizáltatott velem, az Ave Maria-t.
A Turóczy házaspár arcaira sajnos nem igazán emlékszem. Arra emlékszem, hogy más családtagok is megfordultak ott, mások is ültek az ebédlőasztalnál. De arra például nem emlékszem, hogy hogy volt az alvás elrendezése.
Emlékszik, hogy mennyi időt tölthettek a Turóczy családnál?
Néhány hónapot tölthettünk ott, nagyjából ősztől tavaszig. Nem emlékszem razziára, de a sziréna hangjára és ahogy anyámmal futunk le a lépcsőn, hogy elbújjunk a ház többi lakójával, arra igen. Néha éhesnek éreztem magam.
Emlékszem, ahogy anyám letört a száraz kenyeréből. És a pince dohos szagára is emlékszem, ahol bujkáltunk.
Az édesapja hol volt ez idő alatt?
Apámat a Mauthauseni koncentrációs táborba vitték, ahonnan később szerencsésen visszatért. Ebben az időszakban a nagymamámat is nagyon hiányoltam, mondtam is édesanyámnak, hogy szeretnék neki levelet küldeni.
Hogyan ért véget a Turóczy családnál töltött időszak?
Nagy bombázásra emlékszem, majd jöttek az oroszok és tapintani lehetett a feszültséget. A fiatal hölgyek ekkor veszélyben voltak. Krumplit pucoltunk, amit kifejezetten az orosz katonáknak készítettünk el. Az utolsó napokat szinte teljesen bent töltöttük. Amikor kiléptünk az utcára, halott lovakat láttunk az utcákon.
Emlékszem, hogy villamossal mentünk haza, de nem emlékszem, hogyan köszöntünk el a Turóczy családtól. A villamoson egy orosz katona az ölébe ültetett és mondott egy pár szót oroszul.
Visszaérkeztünk az előző címünkre, a zsidó gettóba. A lakásunk teljesen fel volt forgatva, a bútorok és minden tartozékunk teljesen tönkrement. Rengeteg ember élt ott ezekben a hónapokban, a lakásunk a Kazincy zsinagógával szemben helyezkedett el a gettó kellős közepén.
Hogyan tértek vissza a vészkorszak előtti kerékvágásba?
Néhány ember szörnyű állapotban tért vissza a koncentrációs táborokból. Egy unokatestvérem velünk maradt, ő gondoskodott rólam. Édesanyám visszament dolgozni a Stern család által üzemeltetett textilgyárba, könyvelőként dolgozott. Édesapám is a gyárban látott munkának, ő textil technikusként, az anyagokat válogatta.
Sternék a család barátai voltak, főleg a Rapaporti oldalról, mivel nagyapámat Benjamint nagyon tisztelték. A két család között sokáig megmaradt a kapcsolat még a háború után is, amikor Svájcban telepedtek le.
Később Svájcba került ön is
Igen, egy ponton az oroszok átvették az irányítást a gyár felett, bár anyám továbbra is ott dolgozott. Anyám úgy döntött, hogy Svájcba küld egy Judishes Kinderheim nevű ortodox zsidó intézménybe, Celerina városába. Sok országból érkeztek ide gyerekek egészségügyi okokból vagy nyári/téli vakációra.
Van egy könyv, a Csodák Celerinában, amelyet Jutta Luksenberg írt, és leírja benne a celerinai oktatási módszereket és életet éppen arról az időszakról, amikor én is ott voltam. A köztünk lévő kapcsolat egy külön történet, én és az árva kislány igazi barátságot kötöttünk. Az intézményben egyébként két évet töltöttem, eközben tökéletesen megtanultam németül.
Hogyan egyesült később újra a család?
Apám Franciaországban kapott állást és ott élt a testvéreivel, kétszer meg is meglátogatott Svájcban. Anyám valamivel tovább maradt Budapesten, majd utánam utazott Svájcba. Közben egy másik intézménybe mentem át, az Asher nevű, szintén híres ortodox zsidó iskolába. Csodás környezet volt, egy egész évet töltöttem ott, mindeközben franciául is megtanultam. És végre anyámmal is találkoztam Zürichben.
A szüleim azt szerették volna, hogy találkozzunk Franciaországban és utazzunk együtt Brazíliába. Viszont ehhez szükségem volt egy útlevélre, amivel nem rendelkeztem azóta, hogy elhagytam Magyarországot. Az iskola igazgatója, Mr. Simon Asher segített átutazni a lánya útlevelével. Merész döntés volt a Svájctól Franciaországig tartó út. Azt mondta, hogy aludjak és ne nyissam ki a szemem a vámvizsgálaton. Így egyesült újra a családunk…
Köszönjük szépen, hogy megosztotta velünk a történetet!
Arra sem Ágnes, sem a Turóczy unokák nem ismerik a választ, hogy hogyan került a két család olyan szoros viszonyba, hogy együtt vészeljék át ezeket a nehéz időket. Talán nem is kellett hozzá különösebb kötelék, de erre már nem tudjuk meg a választ. Azonban egy biztos, a Turóczy házaspár ott segített, ahol tudott, mindezt csupán emberségből.