Nagymamámat a régi pesti ros hásánákról kérdeztem. Hogyan teltek ezek a József utcában és környékén? Az alábbiakban erről olvashatnak.
Hogyan telt ros hásáná, vagy, ahogy pestiesen mondják, „rásásone”?
Rásásone előtti este volt vacsora: hal, húsleves, sárgarépa főzelék és szilvakompót. Csupa édes dolog. Ez a sárgarépa mézzel készül, a mai napig csinálom minden évben. Először a répát meg kell pucolni, felkarikázni, pici zsíron megpárolni, hozzátenni a mézet, azzal tovább párolni, pici vizet aláönteni, a végén pedig liszttel kissé megszórni, csak olyan fátyolszerűen. És aztán petrezselymet összevágva beletenni. A másik, ami mindig volt, a szilvakompót: a szilvát borban kell hozzá megfőzni. És volt természetesen flódni is. Flódnit nagyon finomat csinált az anya, és volt, hogy tortát is sütöttek.
Vacsorára természetesen húsleves volt, amibe kreplachot tettek. Csirkemájat apróra összevágták, vagy megdarálták, hagymával megdinsztelték, és kiterített tésztadarabokra kiskanál segítségével ráhalmozták. Félbehajtva háromszöget csináltak belőle, a tetejét összecsippentették, és ezt tették bele a levesbe.
Reggelire tejeskalácsot csináltak, kakaósat, a csurgósat. Meg volt a flódniból is. Amikor délben hazamentek a templomból, a halkocsonyát ették meg, rá egy-két órára volt a húsevés, és nem maradhatott el a szilvakompót és a sárgarépa. Csináltak hagymás tojást előételnek: hagymát, tojást, májat összevágtak. És gyönyörű kalácsokat sütöttek, nagy, gömbölyű kalácsokat, hogy gömbölyű legyen az év.
Délután jöttek vendégek, a család. Ott laktak mind egymás mellett: a József utca volt a központ, ott gyűlt össze mindenki. A „fiúk” [a nagybátyjai] meg a barátaik – nagy vigasság volt, jöttek-mentek a vendégek.
Másnap este ugyanúgy volt: apu elment a templomba, anyáék nem mentek, a nők este nem mentek, és utána volt a vacsora. A sárgarépa- és a szilvaevés állandó része volt az ünnepnek. Rengeteg féle kis aprósüteményt és tortát is sütöttek.
Mi a legkedvesebb emlék, ami felmerül az ünneppel kapcsolatban?
Rásásonéra minden évben új ruhát kaptam. Úgy izgultam, mikor kicsi voltam: anyu elment reggel a templomba, engem otthagyott egy barátnőjével, aki egy fiatal lány volt. Felébredtem, kaptam kakaót, loknikat csináltak a hajamból, és felvehettem végre az új ruhámat. Utána elmentünk a templomba, ahol az udvaron a többi gyermekkel szaladgáltunk, játszottunk.
A legnagyobb élményem volt életemben mindig, hogy akkor vehettem fel az új ruhát. Hiába készült el sokkal előbb, akkor is csak rásásone napján lehetett felvenni. A ruhát is, meg a cipőt is. Úgy mondták: „benájolni” a ruhát és a cipőt.
Vagyis az újat felvenni?
Igen. Minden rásásone előtt mindenki új ruhát kapott. Új ruha, új cipő, új harisnya, új alsónemű. És húsvétkor is. Olyan nem létezett, hogy ne kaptunk volna újat. A Baross utcában, ahol az ÁB Aegon állt, volt egy gyermekruha szalon. Az iskola [Fazekas Gimnázium] mellett. Ott csinálták a ruháimat. Meg volt egy a Deák téri templom mögött is, az sokkal drágább volt, de volt, hogy ott csinálták a ruhámat. Anyának is új ruhája volt újévkor, és új kalapja. Az még egy külön szám volt Budapesten, a kalapos. Elmentek a kalaposhoz. Ötven kalapot is felpróbáltak, mire vagy megvettek egyet – vagy nem.
Evés-ivás, ruha megvolt. Mi volt a helyzet a lelkiekkel?
A templomba mindig elmentünk reggel. Amikor gyerek voltam, az udvaron játszottam, aztán később már be is mentem. Volt egy helyem, a háború előtt a Lujza utcai templomba jártunk, háború után a Telekire. Irigyeltem azokat, akik a Dohányba mentek, de még azt is, aki a Nagyfuvarosba, mert azok sokkal szebb templomok voltak. A Telekin mindenkinek vettek helyet. A női szakasz is zsúfolásig tele volt. A nők olyan elegánsan mentek a templomba is, a Duna-partra meg mindenképpen ki volt mindenki öltözve.
Mi is volt a Duna-parton?
A második napon mentek ki a Dunához táslichra. Felöltöztünk, összeállt a család apraja nagyja, kimentünk végig a Baross utcán, és onnan a Duna partjára. Kis kenyérdarabkákat dobáltunk bele a Dunába. Aztán mentünk úgy is, hogy a Rákóczi úton végig, az volt az elegánsabb út, mert ott volt a korzó, le lehetett ülni a padokra, és barátokkal, ismerősökkel beszélgetni. Van egy imakönyvem is, egy kicsi, régi, száz éves, ami kifejezetten táslichra való.
Amikor kimentünk táslichra, irtózatos elegánsan voltak felöltözve a zsidó nők, nagy kalapokkal, és rókákkal jöttek-mentek a Duna-parton. Később már nem mentünk ki a Duna-partara, mert a Nagyfuvaros utcában volt egy kút, az is elfolyó víz volt. Aztán a Karácsony Sándor utcában, a 13-ban is volt kút, ott is lehetett csinálni.
És tíz nappal később jött az engesztelőnap, jom kipur, pestiesen jankiper…
Jankiperkor nagyon korán ettünk. Anyuka, meg apuka készültek a vacsorával, ami mindig leves és becsinált csirke volt, mert azt mondták, hogy arra nem kell sokat inni. Minden évben becsinált csirke volt kol nidré estéjén a vacsora, évtizedeken keresztül, én is mindig azt csináltam. És persze akkor is volt sárgarépa, meg szilvakompót, meg mindenféle sütemények és torta.
Este elmentünk a templomba a kol nidrére. Hazajöttünk, utána másnap semmi, a templomban voltunk egész nap. A szünetben hazamentünk, lefeküdtünk pihenni, vagy olvasni. Egész nap benn voltunk a templomban, csak a szünetben mentünk haza. Kicsit leültünk, azt mondták, nem szabad aludni, csak nézelődni. A szünet után visszamentünk, a neilá után meg hazamentünk. Este mindenki rohant haza enni. Volt a csurgós kalács, likőr, pálinka, ez volt minden jankiper utáni este. Utána volt rendesen leves és hús, volt hal is, kocsonya. Nem mindenki evett ugyanazt, volt, aki például nem evett semmi, csak egy szelet kalácsot.
Dénes Anna