Kaczér Illés: Ne félj szolgám Jákob 11.

Kaczér Illés: Ne félj szolgám Jákob 11.

Jeremiás forró fazeka

Sulem a távolban járatja tekintetét. Nézi a letarolt mezőre tapadó ködöket, amelyek az égre erőlködő nap alatt kezdenek párává foszlani. Nézi a szürkeségre rajzolódó kútágasokat, a magas górékat a sárgán fénylő kukoricasorokkal az ereszeik alatt és a földek mélyére dobott apró házakat, amelyek olyanok, mint a színes gombák. Furcsállja, hogy ezen az úton nem lát falut, mind messze odaát van, valahol a szántók és a mocsarak mögött. Egy pillanatra megérinti a gyanakvás, hogy az igazi út is ott van. De Malkele kételkedő hangjával a fülében úgy érzi, hogy most ezt a kételkedést kell eloszlatnia. A hívő bizakodásával mondja.
– Megérkezünk, Malkele. A jóisten nem akarhatja, hogy ne legyünk ott idejében. Nem utazhatunk szombaton. – A jóisten csak azt nem akarja, amit te nem akarsz, Sulem.
– Ha nem akarnék menni, miért megyek mégis?
Ezt Sulem a szakálla sövényébe mondja, szinte csak motyogja, mintha önmagának tenné fel a kérdést. Miért megy mégis? Ő akar menni vagy a sors viszi? És netán csak a család hajszolja. Ez az éles eszű asszony belelát a gondolataiba, az ekhó sötétjéből figyelte, min gondolkodik. Ha vallatná, hogy az imént, amikor egymaga döcögött a bakon, mire gondolt, nem is tudná tagadni. Igen, arra gondolt, hogy ez a buta, nagyothalló Kese nem a gazdag sógor városába, Károlyba, hanem a nótás rabbi községébe, Kállóba viszi őket. Kálló közelebb is van és a zab ott jobb és olcsóbb, mint Károlyban. Ám vigye oda, ha neki úgy tetszik. Kesének ő nem mondta, hova menjen, hova ne menjen. A lovak angyala súghatta meg neki. Kese is eleget nélkülözött az elmúlt években, boldog lenne, ha most nyugodtabb napok következnének rá. Ha szénát, zabot is kapna és ünnepnap egy kis napraforgó-pogácsát. A zsidók Kállóban, mihelyt megtudják, hogy a veszélyből futott és derekasan futott, teli abrakos zsákot akasztanak a nyakába. Csak menjen Kese, ahova a szíve húzza… Tudja isten, hogy jöttek ezek a tréfás gondolatai, imádkozás után kiitta a maradék szilvóriumot a kulacsból és heves vágy fogta el némi harapnivalóra. Keresgélt a zsebében, hopp, a bélés alján ott találta megtöpörödött birsalmát, amelyet hosszúnapra megtűzdelt szegfűszeggel és a böjt óráiban gyomra félrevezetésére szagolgatott. Megenni az ünnepi relikviát most nem szabad, ezt csak szagolni szabad. A hétfőre virradó éjjelen, amikor összekapkodták a fontosabb holmit, habozva állt meg az ajtóban, hogy a zsák krumplit hozza-e el vagy a félzsák dercelisztet. A szél ordított az utcán, Kese nyerített a ház előtt, erre Kunicz Juda rabbi botját hozta el és a szegfűszeges birsalmát. És úgy érezte, hogy a legfontosabb vele van. A birsalmáról a halott Lájle mama sárga, ráncos arca jutott eszébe és Lájle mama jóízű kukoricapogácsája. Nézte a földek szélén fölfelé meredező napraforgó kocsányokat és mert olyan éhes volt, Kesének is kívánt egy kis szagos-ropogós lópogácsát. Ennyi az egész, Malkele, mondjam el?
Jobb, ha nem mondja el. Az asszony számonkérő kedvében van.
– A komp tegnap kilencig járt, Sulem. És te délben elmentél egy órára. Ha akkor indulunk, már rég ott lennénk Károlyban. Hol voltál egész délután? Hol voltál kilencig? Hol voltál éjfél utánig?
– Tudom, hol voltam.
– Az a misna-vita várhatott volna még, amíg Károlyban is tönkremégy és ezen az úton visszavándorolsz Galíciába.
– Máramaros még nem Galícia, – jegyzi meg Sulem kissé bántódottan. Az asszony bánatos vonásait nézi. Vár. És újságolóan beszéli.
– Érdekes és fontos dolgokat mondott reb Jóna.
– Ismerem ezeket az érdekes és fontos dolgokat. Figyeli Malkele, halvány kis öklét, amely az ölében hever a színehagyott nagykendőn. És már meggondolta. Nem fogja idézni reb Jóna szavait. Amilyen rosszkedvű az asszony, még gúnyt talál űzni Jeremijáhu forró fazekából és űz ézsaui árnyékból is, amely Jákobot nyomon követi. De vannak itt más újságok is.
– Tudod, Malkele, milyen új nagy csodák vannak a világon? Répából cukrot főznek és ez a cukor ugyanolyan fehér és édes, mint a süveges nádcukor.
– Ez az az új nagy csoda?
– Ha ezt a földet bérbe adnák nekem, én itt cukrot csinálnék és olyan gazdagok volnátok.
Malke asszonyt megfogja a hízelkedő hang. Még duzzog, de már nem állhatja meg, hogy ne közeledjék az emberéhez. A kérdése csípős, de a hanglejtése érdeklődő.
– Ezt mesélte a bátyui caddik déltől éjfélig ?
– Ezt nem tőle, hanem a vendégeitől hallottam. Reb Jónához sokan járnak, mindenfelől az országból. Egyebet is meséltek.
Várja, hogy az asszony kérdezze, mi egyebet meséltek még. Az asszony nem kérdezi, tehát folytatja kérdezés nélkül. – Egy nagy hajó vitorla és evező nélkül jött át az óceánon. Négy hétig jött Amerikából Angolországba.
Malke asszony előre duzzasztja a száját.
– Az a hajó régesrég átjött. Mi még Hunfalván laktunk akkor. Vízgőz hajtja.
– Te ezt tudtad?
– Perszehogy.
– Sose mesélted.
– Téged az ilyesmi nem érdekel.
Sulem meglegyinti a lovat és kellemetlenül jegyzi meg. – Ilyesmi engem nagyon is érdekel.
Fél arcát a feleségére fordítja.
– De azt nem tudod, ki halt meg a tavasszal.
– Kicsoda ?
– A Korzikai.
– A francia császár? Ezt is tudtam.
– Tudtad? – álmélkodik az ember s kissé mintha meg volna ütközve.
– A nyáron hallottam, az uradalom intézője mesélte a latorkai papnak.
– Már akkor hallottad? Mit mondott?
– Azt mondta neki. Na, tiszteletes, ezt a napot írja be a biblia fedelébe. 1821, május 5.
– Honnan tudta ilyen pontosan?
– Olvasta az újságban. Azt is mondta, a Korzikai angol fogságban halt meg Szent Heléna szigetén.
– Ilyen jól megjegyezted?
– Nem nagy dolog. A szigetet úgy nevezik, ahogy Cheile mamát németül.
– Ezt se mondtad el nekem.
– Tudhattam-e, hogy tudni akarod?
– Hogy tudni akarom? Nem az volt az a korzikai, aki felgyújtotta az austerlitzi gabonaraktárt?
– De az volt.
– Aki lőtte a pozsonyi gettót? – Az volt.
– Aki Oroszországban a hóba fektette az éhes katonákat.
– Az.
– Aki annyit háborúskodott.
– Igen.
– Akkor nekem tudnom kell arról, hogy meghalt. Ha meghalt, ezentúl béke lesz a földön.
(Folytatás következik)