A szidur nem egyszerre született, hanem évszázadokon át formálódó hagyományként vált a zsidó ima központi keretévé.
A zsidó imakönyv, a szidur kialakulása a zsidó vallási élet egyik legérdekesebb és legösszetettebb folyamata a mai napig. Nem egyetlen időpontban született meg és nem egyetlen szerző műve: inkább egy több évszázadon át formálódó hagyomány, amelyben a Szentély elvesztése, a diaszpóra kihívásai és a közösség egységének igénye egyaránt szerepet játszott.
Napi három ima
A Biblia korában az imákat még nem kötött szövegű liturgia keretén belül mondták el. Az ősatyák imádkoztak, Mózes könyörgött a népért, és Cháná imája – amelyet Smuel próféta könyve őriz – a személyes, szívből fakadó fohász klasszikus példája. A Talmud azonban már rendszert lát ebben: „Ávráhám vezette be a reggeli imát, Jicchák a délutánit, Jáákov az estit”. Ez a megállapítás jelzi, hogy a napi három ima ideája már korán gyökeret vert.
A Szentély pusztulása után a zsidó vallási élet központi eleme, az áldozatbemutatás megszűnt, és ennek helyét – Hoseá próféta tanítása szerint – az ima vette át:
„Vigyetek magatokkal szavakat és térjetek meg az Örökkévalóhoz … hadd fizessünk tulkok helyett ajkainkkal”.
A kötött imaszöveg kialakulása a második jeruzsálemi Szentély idejére tehető. A Talmudban az áll, hogy a vallásjogi kérdésekben döntő, rabbikból és prófétákból álló, Nagy Gyülekezet Férfiai nevű testület tagjai állapították meg az ima alapstruktúráját. Ugyanakkor ugyanott azt is olvassuk, hogy később egyes részek feledésbe merültek és újra kellett őket rögzíteni. Ez arra utal, hogy az imarend kezdetben nem volt teljesen egységes és stabil.
A Talmud több helyen hangsúlyozza az ima szerkezetének jelentőségét.
„Az ember előbb mindig dicsérje az Örökkévalót, majd kérjen és végül adjon hálát”.
Ez a hármas tagolás a mai napig meghatározza főimánk, az Ámidá felépítését. Egy másik helyen azt tanuljuk: „Aki változtat a bölcsek által meghatározott renden, nem tesz eleget kötelezettségének”. Ez a gondolat később fontos alapelvvé vált a liturgikus hagyomány megőrzésében.
Ámrám gáon szidurja
A szidur első rendszerezett formái a gáonok korában jelennek meg. A babilóniai Ámrám gáon szidurja a IX. században már részletes útmutatást ad az imák sorrendjéről és szövegéről. Száádjá gáon műve még tovább megy: nemcsak rögzíti a szövegeket, hanem magyarázatokat is fűz hozzájuk és egységesíteni próbálja a különböző gyakorlatokat. Ezek a művek alapvetően meghatározták a későbbi imakönyvek fejlődését. Alább a leginkább elterjedt változatokat tekintjük át:
Az askenáz nuszách (imarend) a középkori Nyugat- és Közép-Európában alakult ki, elsősorban a rajna-vidéki zsidó közösségekben (Mainz, Worms, Speyer), majd innen terjedt tovább Kelet-Európa felé. Alapjai a gáonok által rögzített imarendre vezethetők vissza, de a helyi közösségek gyakorlatában sajátos formát nyert. Jellegére a viszonylagos tömörség, a világos szerkezet és a következetes szövegforma jellemző: kevesebb változatosságot enged meg az egyes imák megfogalmazásában, mint más hagyományok. A középkor folyamán ez a nuszách vált meghatározóvá az európai zsidóság nagy részében, majd a kelet-európai kivándorlás révén Észak-Amerikában és Izraelben is széles körben elterjedt. Így az askenáz nuszách nem csak egy regionális liturgikus változat, hanem a zsidó világ egyik legszélesebb körben elterjedt közös imanyelve lett.
A dél-európai, észak-afrikai és közel-keleti hagyomány neve nuszách hászfárádim vagy nuszách édot hámizrách (keleti közösségek imarendje), mely számos részletében eltér az askenáz hagyománytól. A különböző területeken élő közösségek változatos tradíciói miatt sokféle helyi (pl. marokkói, kurd, iraki) változat alakult ki.
A jemeni zsidóság imarendje
Külön kategóriát jelent a jemeni zsidóság imarendje, mely sok tekintetben a legősibb formákat őrizte meg és számos kutató szerint az ún. báládi rítus áll a legközelebb a talmudi és gáoni hagyományhoz. A jemeni közösségen belül is több változat létezik: a báládi mellett a sámi nuszách már erősebben tükrözi a későbbi, főként szfárádi hatásokat. Ez jól mutatja, hogy még egy viszonylag zárt és földrajzilag elszigetelt közösségen belül is megjelenhet a liturgikus változás és kölcsönhatás.
A XVIII. században indult hászid mozgalom vezetői új imarendet alkottak, mely a szfárádi zsidók nuszáchját vette alapul. A cél az volt, hogy az ima minél inkább megfeleljen a misztikus tanításoknak és megerősítse az új mozgalom identitását. Bár ez a megközelítés sokak számára inspiráló volt, mások inkább a meglévő hagyományokhoz való ragaszkodást hangsúlyozták a „ne térj el őseid szokásától” alapelv szellemében. Ahogy a többi imarend, úgy az általában nuszách szfárdnak nevezett rítus sem egységes. Számos haszid csoport a saját igényeinek megfelelő imakönyvet használ.
A szidur nem csak szavak gyüjteménye
A szidur lapjain tehát nemcsak imák sorakoznak, hanem évszázadok bölcsessége. Közösségek emlékezete és az istenszolgálat iránti elkötelezettség is. „Az Örökkévaló a szívet kívánja” – áll a Talmudban. A szív mellett azonban szükség van a formára is – arra a formára, amelyet őseink alakítottak ki. Amikor kézbe vesszük az imakönyvet, nem csupán szavakat mondunk el, hanem bekapcsolódunk egy élő hagyományba. És talán éppen ez adja az ima igazi erejét.
Naftali Deutsch cikke az Egységben jelent meg.
Kattintson ide, ha hozzá kíván szólni a Facebookon! További cikkeinket is megtalálja Facebook-oldalunkon.