Nagymaros a festői Dunakanyarban fekszik, éppen átellenben Visegráddal. E kedvelt turista-célpontról talán kevesen tudják, hogy egykor – legalábbis nyaranta – pezsgő zsidó élet volt itt.

Írásunkban áldott emlékű nagymamám, Spindler Éva visszaemlékezéseiből idézünk. A család Budapesten, a Teleki téri piactól nem messze eső József utcában élte mindennapjait, ám a nyarakat Nagymaroson vagy Balatonszárszón töltötték a szélesebb családdal, illetve barátokkal. Nagymaroson a helyi sváb lakosoktól lehetett házakat bérelni, ide települtek át egész nyárra hatalmas kosarakkal, bennük pedig mindennel, amire szükség lehetett egy igazi zsidó nyaraláshoz. A kóserság, a szombattartás, az imádkozás ugyanis természetesen nem szenvedhetett csorbát, ezért vittek magukkal mindent, amire szükségük volt. Amit pedig nem tudtak elvinni – nevezetesen a kóser vágást bonyolító saktert – időnként meghívták magukhoz. Érkezéskor a konyhaszekrényeket papírral takarták le, mindent kikóseroltak a kibérelt házban és kezdődhetett is a vidám és kóser nyaralás. Nap közben többnyire csak az asszonyok és a gyerekek tartózkodtak Nagymaroson, a férfiak feljártak Pestre dolgozni.

„Kétféle nyaralás volt. Mindig az iskola befejezése utáni héten mentünk el és minden évben augusztus 20-án jöttünk haza. Akárhol voltunk, mindig ez volt az időpont. Az egyik típusú nyaralás Nagymaroson volt. Először elmentek az anyu meg az apu, elmentek, és kivettek egy házat. Akár Nagymaroson, akár Budakeszin, de főleg Nagymaroson, ott több évig voltunk. Ide elvittünk mindent, feladtuk a vasútra a nagy kosarakat, utazókosarakat, abba raktuk az ágyneműt, és közé raktuk a poharakat, az edényeket, a fazekakat, tányérokat és mindent. A vasútra tettük, és érkezésnél a vasútnál kiváltottuk. Lepakoltuk és az állomásról egy lovaskocsi elvitte a nagy kosarakat arra a helyre, ahol laktunk. Ott kipakolták és elkezdtük az életet.”

Napközben csak a gyerekek és az asszonyok maradtak Nagymaroson, a férfiak dolgoztak:

„Apu, mielőtt reggel elment, szegény apu, hajnalban ment, a hajnali vonattal. Évtizedeken keresztül a rádiónak a zöld világítása mellett imádkozott [hajnalban, mielőtt elindult], nem akart villanyt gyújtani, és a rádió zöld világítása mellett imádkozott. Levette teljesen a hangot, és csak a fénye volt.”

Amikor arról kérdeztem, hogy mit lehetett csinálni egy csendes kis faluban, a következőket mesélte

 

„Gyönyörű nagy strand volt Nagymaroson, volt rendes trambulin és ott tanultam meg úszni. Nagyon népszerű volt, még az ortodox iskola tanárnője is ott volt. Mindenki” – és itt következett azoknak a rokonoknak és ismerősöknek a hosszú névsora, akikkel mind-mind együtt nyaraltak évről évre. – „Az egész család ott volt, az összes házat kibérelték, és ott voltunk.”

És hogy hogy teltek a napok? A következő részletből kiderül:

„Reggel meghozták a friss tejet, amit a mi edényünkbe belefejtek, kakaót főztek, meg kávét, meg süteményt sütöttek. Délben hazajöttünk a strandról. A strandon voltak öltözőszekrények, meg kabinok, minden-minden felszerelés volt. Délben, vagy később, egy órakor hazamentünk, addigra anya megfőzte az ebédet, megebédeltünk. Délután kimentünk a főtérre, ott volt egy nagy vendéglő, ott ötórai tea volt, és estélyi ruhákban mentek be [más nyaralók]. Ültünk kint a padon, azt néztük. Este megjöttek a férjek [akik hajnalban visszautaztak Pestre dolgozni], a szamárvonattal, úgy mondták, az öt- vagy hatórás vonattal. Este volt egy imádkozás, utána vacsora, beszélgetés, séta, móka…

„Nagymarosra minden csütörtökön járt át a vágó, a másgiách, és vágta a csirkét, libát, kacsát az egyik háznál… Nem emlékszem a váci sakter nevére, legyen Glück, az legalább szerencsés. Vonattal jött Vácról, még akkor senkinek nem volt kocsija, mindent vonattal intéztünk. Az anyukáék mentek minden csütörtök reggel a piacra, aztán vették a kis rántani való csibéket, kacsát, aztán a sakter elnyeszetelte… Ettünk mindenfélét, zöldséget, gyümölcsöt. De nem engedték, hogy a sárgabarackra vizet igyak. Emlékszem, a főtéren szemben volt egy öreg parasztasszony, aki meghalt, láttam, ahogy vitték, azt mondták, azért, mert sárgabarackra vizet ivott. Hatalmas dinnyéket vettek a piacon és a kútban hűtötték azokat.

Minden este lementünk 10 órakor a Dunára. Nagymaroson a legfőbb látnivaló ez volt, hogy sok hajó ment a Dunán. Először jöttek a kofahajók: a magyar kofák nagy hajókon mentek Bécsbe, ilyen uszályokon ültek, és vitték a friss árut a bécsi piacra. Éjjel mentek, és reggel meg jöttek visszafelé. Hát azt imádtuk nézni. Nap közben is szerettük a hajókat, amikor a strandon voltunk. Amikor jött egy hajó, akkor kiabáltuk „hullám, hullám”, mert akkor a hajó csinált hullámot a strandon, és azt nagyon szerettük…

És aztán ment a gyönyörű hajó Budapestről Bécsbe, ami azt jelenti, hogy reggelre ért Bécsbe, és tánc volt rajta és vacsora, gyönyörű volt. Ott álltunk, és néztük a kivilágított hajót, ahogy elúszott, és lehetett hallani róla a zenét. Lesétáltuk egészen a Lorelei-ig, ott van Nagymaroson, a sétány végén. Ez a nagymarosi Lorelei, nem az igazi, egy szobor, lehet, hogy most is megvan, de lehet, hogy most már csak egy dombocska. Odáig tart a sétány, és ott padokra leültünk, és néztük ezeket a hajókat. Ezek elmentek egészen Bécsig, ott táncoltak a hajón egész éjjel. Volt, aki rögtön visszajött a reggeli hajóval, vagy délután. Ez egy nagyon-nagyon nagy szórakozás volt…

„Maroson nem szabadott menni az erdőbe, mert mindig azt mondták, hogy ott rossz emberek vannak. De jártunk kirándulni, gyalog elmentünk erre-arra. Megvolt akkor is már a kisvasút.”

Aztán, ahogy az már lenni szokott, minden évben eljött a nyár vége is:

„Augusztus huszadikán reggel bepakoltuk a cuberákot, levittük az állomásra és Nagymaroson feladtuk a vonatra. Apuka, mire hazajöttünk, kitakaríttatta a lakást. Nyárra ugyanis feltekertük a szőnyegeket, feltettük a szekrénytetőre molyirtóval. Mindent elraktunk, a fotelekre huzatokat húztak, de mire megjöttünk, az apu odahívott egy asszonyt, és minden csodálatosan el lett rendezve.”

A nagymarosi pezsgő zsidó életnek azután az egyre ellenségesebb közhangulat vetett véget a negyvenes évek elején, 1944 nyarán pedig egészen máshová indultak a vonatok. A „boldog békeidők” nyaralásai csupán emlékként éltek tovább:

„Jaj, Istenem, micsoda jó világ volt. Aztán a háború az egészet elmosta. Se nyaralás, se semmi, örültünk, hogy ép bőrrel megúsztuk valahogy.”