Így halt meg a „Birodalom hóhéra” – Az Eichmann-per története

1962. június 1-jén végrehajtották a modern kori Izrael Állam második és mind ez idáig utolsó halálos ítéletét: a második világháború során elkövetett háborús bűneiért felakasztották Adolf Eichmannt, a Harmadik Birodalom fő hóhérját. 

Otto Adolf Eichmann 1906-ban született Németországban. Néhány Ausztriában töltött év után – mely időszak során, 1932-ben belépett a náci pártba és az SS-be is –, visszatért Németországba, ahol a náci tisztek ranglétráján egyre magasabbra emelkedett. 1942 januárjában részt vett a hírhedt wannseei konferencián, és innentől kezdve Eichmann volt a zsidók megsemmisítő táborokba való deportálásának felelőse. 1944 márciusában, amikor a németek lerohanták Magyarországot (ld. lent), Eichmann is megérkezett a csapatokkal, és ő felügyelte a deportálásokat. A háború után Ausztriába menekült, majd 1950-ben hamis papírokkal érkezett Ar­gen­tínába. Az izraeli titkosszolgálat ügynökei 1960-ban találtak rá; Iz­raelbe szállították, és bíróság elé ál­lították. Eichmann mindvégig az­zal védekezett, hogy parancsot tel­jesített. A bíróság kötél általi halál­ra ítélte.

 

Eichmann Magyarországon

Kanyarodjunk egy kicsit vissza az időben, 1944. március 19-hez, és idézzük fel Eichmann-nak a ma­gyarországi zsidóság kiirtásában játszott szerepét. Eichmann a megszálló csapatokkal érkezett Ma­gyarországra. Embereivel szemé­lye­sen járt be számos települést, hogy felmérje a zsidó lakosságot, majd Auschwitzba ment, hogy meg­bizonyosodjon arról, hogy az ál­tala fémjelzett „végső megoldás” ki­vitelezhető-e. Április 16. és május 14. között napi négy, darabonként há­romezer embert szállító szerelvény hagyta el Magyarországot. Az elhurcoltak legnagyobb része azonnal a gázkamrába került, és néhány órával Auschwitzba érkezése után már halott volt. Bár a deportálásokat hivatalosan leállították július elején, a következő hónapokban Eich­mann személyesen gondosko­dott róla, hogy zsidók tízezreit indítsák útnak a halálba marhavagonokon vagy gyalogosan, erőltetett menetben. December 24-én, nem sok­kal azelőtt, hogy a szovjet csapatok teljesen körülfogták volna a fővárost, Eichmann Budapestről Berlinbe menekült, ahol rengeteg bizonyítékot semmisített meg, majd Ausztriába költözött a családjával, és ott érte őket 1945. május 8-án a háború vége.

 

A bujkálás

Innentől fogva Otto Eckman, majd Otto Heninger álnéven bujkált Né­metország területén 1950-ig. az 1946-ban lefolytatott nürnbergi pe­rek során Rudolf Höss és számos más, korábbi náci vezető tett ellene ter­helő vallomást. A náci-szimpátiá­já­ról közismert Alois Hudal bíboros közbenjárásával sikerült hamis papírokat és argentínai letelepedési engedélyt szereznie, és 1950-re minden a rendelkezésére állt ahhoz, hogy „Ricardo Klement” apátságról apátságra haladva eljuthasson Buenos Airesbe. Családja nem sokkal később követte.

1953-ban a náci-vadász Simon Wiesenthal egy levélből tudomást szerzett arról, hogy Eichmann álnéven Argentínában bujkál. Beletelt azonban néhány évbe, mire minden kétséget kizáróan lokalizálták és azonosították őt. Erre 1960-ban került sor, amikor Cvi Áhároni, az izraeli titkosszolgálat, a Moszad ügy­nökének sikerült megállapítania a személyazonosságát.

Eichmann becserkészése

Izrael akkori miniszterelnöke, Dávid Ben-Gurion korábbi tapasztalatok alapján tudta, hogy Argentína nem adja ki a határain belül náci bujkáló háborús bűnösöket, ezért úgy döntött, hogy a kiadatási eljárás megindítása helyett elraboltatja a hóhért. A csapat az Argentína 150 éves évfordulójának ünnepségére érkező izraeli delegáció részeként került az országba, köztük volt Isszer Hárel, a Moszad feje, az akcióban közvetlenül részt vevő nyolcfős csoportot pedig a híres titkos ügynök, Rafi Éjtán vezette.

1960. május 11-én, Eichmann napi rutinjának hosszas megfigyelése után a csapat annál a buszmegállónál várta őt, ahol munkából hazafelé menet nagyjából mindig ugyanabban az időben szállt le. Ketten „lerobbant” autójukat „javították”, egy harmadik, Peter Malkin Moszad-ügynök pedig odalépett „Klement”-hez, és cigarettát kért tőle. Amikor Eichmann, veszélyt érezve, menekülni próbált, a „szerelők” Malkin segítségére siettek, és kocsijukba tuszkolták az elfogottat, akinek ruháját megtépve keresték meg a két azonosító jelet: egy-egy forradást a karján és a hasán. Ezután egy takaró alá rejtve szállították egy korábban erre a célra előkészített házba, ahol a következő napok kihallgatásai során bebizonyosodott a személyazonossága.

„Nem érzem magam bûnösnek”

Május 20-án, kilenc nappal Eichmann elfogása után, a Harmadik Birodalom hóhérát elkábították, és ittas szerelőnek álcázva felcsempészték az El Al légitársaság gépére. Május 22-én érkeztek meg Izraelbe, és Dávid Ben-Gurion miniszterelnök a következő napon bejelentette a Kneszetben Adolf Eichmann elfogását. Argentínában antiszemita zavargások törtek ki a hír hallatán, és diplomáciai problémák is felmerültek Izrael és Argentína között.

Az elfogott háborús bűnöst egy megerősített rendőrállomásra szállították, ahol kilenc hónapon át hallgatta ki a rendelkezésre álló dokumentumok alapján Ávner Less, a rendőrség főfelügyelője. Eichmann soha semmiféle megbánást nem tanúsított, és a kihallgatások során mindig azzal védekezett, hogy parancsot teljesített: „Meg kell húznunk a határt a felelős vezetők, és az olyan emberek között, mint én vagyok, akik csupán a vezetők eszközeiként szolgáltak. Nem voltam felelős vezető, és így nem érzem magam bűnösnek.” – írta Eichmann kegyelmi kérvényében.

Az Eichmann-per

Maga az Eichmann-per 1961. április 11-én kezdődött el a Jeruzsálemi Kerületi Bíróságon. A vádak közt szerepelt emberiség ellenes bűntett, háborús bűnösség, a zsidó nép ellen irányuló bűnök és bűnszervezetben való tagság is. A vádakat egy korábbi, 1950-ben hozott, a náci bűnösök megbüntetésére hozott törvényre alapozták. A tárgyalást Mose Landau, Binjámin Hálévi és Jicchák Ráve bírók vezették; a főügyész Gideon Hausner volt, akit Gávriel Bach és Jáákov Bár-Or ügyész kísért. A védelmet Robert Servatius német ügyvéd, Dieter Wechtenbruch jogi kísérő és maga Eichmann képviselte.

A pert hatalmas érdeklődés kísérte, az izraeli televízió élőben közvetítette, Amerikában pedig egy nap késéssel lehetett látni a történéseket, és a német sajtó is napról napra követte a folyamatot. Számtalan újságíró vett részt a helyszínen – ők zárt rendszerű csatornán kísérhették figyelemmel az eseményeket a jeruzsálemi Bét Háám központban. Az auditóriumban 750 férőhely volt az érdeklődők számára. Eichmann golyóálló üvegkalickában jelent meg nap mint nap, nehogy valaki a közönség soraiból végezni tudjon vele.

Antiszemitizmus a vádlottak padján

56 napon át tartott a per, 112 tanút hallgattak ki, és dokumentumok százait sorakoztatták fel. Gideon Hausner főügyész alapos munkát végzett. Célja nemcsak az volt, hogy Eichmann bűnösségét bizonyítsa – az egész holokausztot és azon kívül magát az antiszemitizmust állította ítélőszék elé: „Nem egy egyén áll e történelmi jelentőségű per középpontjában, és nem csupán a náci rezsim, hanem az egész antiszemitizmus” – mondta nyitó beszédében.

A védelem az elfogás illegális vol­tával érvelt, valamint azzal a már korábban említett, és a nürnbergi perekben is gyakran elhangzó mondattal, hogy Eichmann parancsra cselekedett, melynek alapja a Hitlernek tett hűségeskü volt. Eichmann állítása szerint ő maga nem hozott döntéseket, a parancsokat feletteseitől kapta. A wannseei konferenciával kapcsolatban – ahol a végső megoldás terve megszületett – is hangoztatta ártatlanságát, és csak a transzportok megszervezésével – de nem azok következményeivel – kapcsolatban ismerte el felelősségét.

 

Ítélet és könyörgés a kegyelemért

1961. augusztus 14-én ért véget a per. Eichmannt felelősnek találták a vagonokban uralkodó embertelen körülményekért, valamint a zsidók összegyűjtéséért. Bűnösnek találták emberiség elleni, háborús, lengyelek, szlovének és cigányok ellen elkövetett bűnökben, valamint a nürnbergi perekben bűnszervezeteknek nyilvánított egységekben – Gestapo, SD és SS – való részvételben. Az ítélet meghozatalánál azt is figyelembe vették, hogy Eichmann nem csupán parancsra cselekedett, hanem teljes szívével hitt a náci eszmékben, és kulcsszerepe volt a népirtásban. December 15-én mondták ki az ítéletet: akasztás általi halál.

Április végére Eichmann felesége, Vera is Izraelbe érkezett, hogy még egyszer utoljára találkozhasson férjével. A védelem eközben fellebbezett a Legfelsőbb Bíróságnál, ám annak ötfős bírói panele elutasította a fellebbezést, és megerősítette a halálos ítéletet. Ekkor Eichmann kegyelemért folyamodott az izraeli elnökhöz, Jicchák Ben-Cvihez, melyhez családja is csatlakozott, és számos jelentős személyiség, többek közt három ki­emelkedő zsidó filozófus, Hugo Bergmann, Martin Buber és Ernst Simon is szót emelt az érdekében. A Kneszet azonban nem javasolta az elnöknek, hogy fogadja el a kegyelmi kérvényt, így május 31-én közölték Eichmann-nal az ítélet véglegességét.

 

„Készen állok”

Néhány órával később, valamivel éjfél után, 1962. június elsején a Harmadik Birodalom hóhérát néhány tisztviselő, négy újságíró és egy pap kíséretében felakasztották egy ramlei börtönben. Holttestét elégették, hamvait izraeli felségvizeken kívül szórták szét a Földközi-tengerben. Utolsó szavai ezek voltak: „Sokáig éljen Németország. Sokáig éljen Argentína. Sokáig éljen Ausztria. Ezekhez az országokhoz kötődtem leginkább, és ezeket soha nem fogom elfelejteni. Üdvözlöm a feleségemet, a családomat és a barátaimat. Készen állok. Hamarosan találkozunk, minthogy ez minden ember sorsa. Istenhívőként halok meg.”

 

Az Eichmann-per utóélete

Az Eichmann-per tanulságaival sok filozófus, politológus és más szak­ember foglalkozott. Simon Wie­sen­thal 1989-ben kiadott könyvé­ben (Igazság, nem bosszú) így fog­lalta ezeket össze: „[Most már] tud­juk, hogy senkinek nem kell fa­natikusnak, szadistának, vagy el­me­be­tegnek lennie ahhoz, hogy mil­lió­kat gyilkoljon meg; elegendő, ha lojális követő, aki buzgalommal végzi el a feladatát.” Hannah Arendt, aki a politika elméletével fog­lalkozott, Eichmannt a róla szóló könyvében (Eichmann Jeruzsálemben) a „gonosz banalitásának” nevezi, mivel szerinte tökéletesen átlagos szemé­lyi­ségről van szó, melyben sem a bű­nösség érzése, sem a gyűlölet nem jelent meg. Elterjedt továbbá a „kis eichmannok” kifejezés is azokra az alkalmazottakra vonatkoztatva, akiknek az a feladata, hogy közvetett módon és szisztematikusan ártsanak másoknak.

Mások ugyanakkor éppen ellenkezőleg, az ideológia végletekig elkötelezett hívét látták benne, és kötelességét gondolkodás nélkül teljesítő funkcionárius helyett a gyilkos eszmék eltökélt képviselőjeként írták le, aki csupán a per idejére alakította ki magának a fentebb leírt szerepet a „parancsra tettem” álláspont alátámasztására.

Dénes Anna írása

 

A cikk az Egység magazin 105. számában jelent meg. Az Egység magazin legújabb számát keresse a Keren Or Központban (1052 Károly krt. 20) vagy a Kóser Piacon (1074. Dohány utca 36.). Ha érdekesnek találta írásunkat, és szeretne még több zsidó témáról olvasni, csatlakozzon előfizetőink táborához! Előfizetésért kattintsonhttp://fizetes.zsido.com/ujsag.php oldalra.