Apró fény a legnagyobb sötétségben.
Hetven-egynéhány évvel ezelőtt, a holokauszt poklában a táborokba zárt zsidó rabok közül sokan igyekeztek megtartani életükben valamiféle normalitást. Számolták a napokat, számon tartották az ünnepeket, és ha lehetett, meg is emlékeztek azokról valamiképpen. Hogyan kerülhetett sor erre? Két bergen-belseni történetet olvashatnak most, a zsidó hősiesség történeteit, melyek a fény gőzelmét hirdetik a sötétség erői felett.
1943 telén a bergen-belseni koncentrációs táborban Jiszráel Sapiro rabbi, a bluzsevi rebbe volt az egyik főszereplője a hanukai gyertyagyújtásnak. A halál árnyékában élve, nem tudva, mit hoz a következő pillanat, egy kis csapat elhatározta, hogy mindenképpen megemlékeznek hanuka ünnepéről, hogy az apró lángból és a hanukai történetből nyerjenek erőt a folytatáshoz. A férfiak napokon át gyűjtöttek aprócska zsírdarabkákat az alig látható mennyiségű porciójukból, a nők szálakat húzkodtak ki feslett ruhájukból, hogy kanócot sodorjanak belőle. A gyertyatartó nyers krumpliból készült, és azt mondják, hogy még apró trenderlit is faragtak a gyerekeknek a tábori facipő talpából.
Életüket kockáztatva számos zsidó rab lopakodott a tízes barakkhoz, ahol a bluzsevi rebbe a gyertyagyújtási ceremóniát tartotta. A rebbe meggyújtotta a gyertyát, és halkan elmondta a három áldást. A harmadiknál, melyet csupán az első nap mondunk el: „aki életben tartott és lehetővé tette, hogy megérjük ezt a napot”, megbicsaklott a hangja – feleségét, egyetlen lányát, vejét és unokáját már elveszítette a holokauszt borzalmaiban. Az összegyűltek mind sírni kezdtek, és könnyek között suttogták el az Istenbe vetett szilárd hit dalát, a Máoz curt. A rebbe, miután visszanyerte nyugalmát, biztatta, vigasztalta az egybegyűlteket, és azt mondta: nem furcsa az, hogy köszönetet mondunk Istennek azokért a csodákért, amelyeket őseinkkel tett, amikor velünk szemmel láthatóan nem tesz csodákat ebben a sötét időszakban? – majd válaszolt is a saját kérdésére: Azzal, hogy meggyújtottuk ezt a hanukai gyertyát, szimbolikusan azonosultunk az egész zsidó néppel, a világon mindenütt. Hosszú történelmünk során számtalan véres időszakon mentek keresztül őseink, és mindig voltak, akik túlélték. Biztosak lehetünk abban, hogy bármi történjék is, a zsidók népként túlélik azokat, akik az életükre törnek, azokat, akik kegyetlenül ki akarják őket irtani, és végül győzedelmeskedni fognak. A rebbe túlélte a borzalmakat és másodszorra is családot alapított. Száz éves korában halt meg 1989-ben, New Yorkban.
A következő év telén, 1944-ben egy másik hanukai ünnepséget tartottak a bergen-belseni rabok. Nem sokkal korábban érkezett a lágerbe Theresienstadtból a magyarországi származású hászid, Srágá Smuel Schnitzler, akit reb Smelkeként ismert mindenki. Ő volt az, aki a reményvesztett emberekben igyekezett tartani a lelket. Már kiszlév hónap elején megkezdte a felkészülést az ünnepre, és mindenkitől ugyanazt kérdezte: tudnál szerezni egy kis olajat hanukára? Ismersz valakit, aki a konyhán dolgozik? – a válasz azonban mindig az volt, hogy nem. Smelke rabbi azonban nem adta fel, eltökélte, hogy mindenképpen megemlékezik a fény ünnepéről a sötétség kellős közepén. Nem akart sokat, csupán néhány cseppnyi olajat, ami pár másodpercig ég.
A hanukát megelőző napon Smelke rabbit, akikre a nácik azt a feladatot bízták, hogy az aznap meghaltak holttestét kivigye a barakkokból, egy hátsó barakkhoz rendelték, ahol az éjjel meghalt valaki. Ahogy a hidegben gyalogolt a fagyos földön, a lába hirtelen beleakadt valamibe, majdnem orra bukott. Ahogy kiszabadította a lábát a kis lyukból, meglátta, hogy valami el van ott temetve. Óvatosan körülnézett, hogy megbizonyosodjon arról, hogy senki nem figyeli őt, majd letérdelt, hogy kiássa azt a valamit. Egy apró üvegcse volt az, benne kissé megszilárdult folyadék: olaj hanukára! Mellette pedig egy csomagocska volt, benne nyolc kis pohárka, valamint nyolc pamutszál. Valaki nyilvánvalóan elrejtette hanuka ünnepére. Ki lehetett az, és mi történhetett vele? Talán más táborba szállították, vagy már nem is él?
Amikor aznap este a rabok visszatértek a barakkjukba, az egyik, fekvőhelyként szolgáló deszkán apró hanukiát láttak felállítva. Smelke rabbi áldást mondott, és meggyújtotta a lángot. A kis lángocska világosságot hozott a végtelen sötétségbe. Egyesek mosolyogtak, mások könnyeztek.
Smelke rabbi azon szerencsések közé tartozott, akik túlélték a háború borzalmait A háború után visszatért Magyarországra, Békéscsabára, majd 1950-ben Izraelbe vándorolt, és ott élt 90 éves koráig, 1990-ig. Néhány évvel a háború után az Egyesült Államokba látogatott, és tiszteletét tette egy régi ismerősénél, Joel Teitelbaum rabbinál, a szatmári rebbénél. Beszélgetés közben a rebbe megemlítette, hogy egy ideig ő is raboskodott Bergen-Belsenben. „Kiszlév 21-én menekültem meg, hanuka előtt négy nappal. Mielőtt tudomást szereztem a menekülési tervről, megtettem az ünnepi előkészületeket. Lefizettem néhány tisztet, és olajból, pohárkákból és kanócokból egy csomagot állítottam össze, amit aztán eltemettem. Mindig is bántott, hogy a kis menórámat soha nem használtam.” Smelke rabbi mosolyogva felelt: „Ne aggódjon a rebbe, a menórája használatban volt. Zsidók százai számára űzte el a sötétséget, és legalább egyiküknek segített túlélni a háborút.”
Hanuka ünnepe arra tanít minket, hogy egyetlen icipici láng is képes az életünket gyakran befonó sötétséget szétoszlatni.
zsido.com
Forrás: The Jewish Voice