A rabbi szó annyit tesz: mesterem, tanítóm. A rabbi zsidó vallási vezető, többek közt elláthat különféle közösségi feladatokat, vallásjogi döntéseket hozhat és taníthat. A rabbik felavatását szmichának nevezzük, ami azt jelenti: rátétel, megbízás, átadás.
A hagyomány nemzedékről nemzedékre való továbbadása a zsidó történelem korai szakaszából származik, a zsidó vallási vezetőket azonban csupán a polgári időszámítás szerinti második századtól kezdték rabbinak hívni, és a cím megszerzéséhez szükséges követelmények rendszere is fokozatosan alakult ki. Korábban a mózesi hagyományt követték a vallási vezetők felavatásánál. Mózest a zsidó hagyomány így emlegeti: Mose rábénu – Mózes mesterünk, akinek az Örökkévaló megtanította az egész Tórát, és ezt adta tovább halála előtt utódjának, Jehosua bin Nunnak, ráruházva a vezetőséget egy jelképes mozdulattal, Isten parancsára:
Mózes pedig úgy cselekedett, amint az Örökkévaló parancsolta neki; vette Jehosuát és odaállította őt Elázár, a pap elé, meg az egész község elé; ő pedig rátette kezeit és parancsot adott neki, amint szólt az Örökkévaló Mózes által. (4Mózes 27:22-23.)
Nemzedékrõl nemzedékre
A Szináj-hegytől eredeztethető tradíciót évszázadokon keresztül nemzedékről nemzedékre adták tovább, a klasszikus szmichá – a kéz fejre helyezése és a vezetőség szimbolikus továbbadása – biztosította a láncolat folytonosságát. A kéz fejre helyezésének szokása lassanként eltűnt, de a lánc egészen a talmudi korig megszakítatlan maradt: a talmudi bölcsek vissza tudták vezetni mestereiket egészen Mózesig. A talmudi korban léteztek a nagy vezetők, akiket a „rábán” cím illetett, az Izraelben felavatott vallási vezetők, a rabbik, akik igen széles döntséhozatali jogkörrel rendelkeztek, valamint a babilóniai diaszpóra rávjai, akik, mivel nem Izraelben avatták fel őket, bizonyos dolgokban nem dönthettek, ám jogi és vallási kérdésekben hozhattak döntéseket.
A polgári időszámítás szerinti 132-135-ben zajlott Bár Kochvá szabadságharc leverése utána Hadrianus császár a szmichá intézményében a zsidók állandó önállósodási törekvését látta, ezért elrendelte, hogy aki felavat, vagy akit felavatnak, azt meg kell ölni, a várost pedig, amelyben sor került erre, le kell rombolni. A szmichá hagyományát végül Jehuda Ben Bává rabbi mentette meg, aki saját életének feláldozásával avatta rabbivá a korábban mártírhalált halt rabbi Akiva öt tanítványát. A klasszikus szmicha azonban így sem maradhatott fenn, elsősorban azért, mert annak alapvető követelménye volt az Izraelben való felavatás. Hogy mikor szűnt meg teljesen a rabbivá avatás e klasszikus változata, nem tudjuk pontosan, ám írásos emlékekből úgy tűnik, hogy a X-XI. században még létezett a Szentföldön valamiféle, a régi szmichá hagyományait követő rabbivá avatási szertartás. Bár volt néhány próbálkozás az eredeti szmicha felelevenítésére, a hagyomány szerint erre majd csak a messiási korban lesz lehetőség.
A tradíció újjáélesztése
E próbálkozások közül a leghíresebbre 1538-ban került sor. A korábban Spanyolországból menekült, cfáti Jáákov Beráv rabbi szerette volna feléleszteni ezt az intézményt, részben azért, hogy felállíthassa a Szánhedrint, részben pedig azért, hogy legyenek olyan, klasszikus értelemben vett rabbik, akik bibliai eredetű büntetéseket is kiszabhatnak. Erre azért lett volna szükség, mert a Spanyolországból a kiűzetés nyomán elmenekültek között sok visszatért converso is volt, akik bűneikért szerették volna elnyerni büntetésüket még ezen a világon, hogy ne fenyegesse őket a kárét – a léleknek az Istentől való elvágása – büntetése haláluk után. Bár Beráv rabbi felavatta néhány tanítványát, köztük a hatalmas jogi kódex, a Sulchán Áruch szerzőjeként ismert Joszef Kárót is, kísérlete nem aratott osztatlan sikert (a jeruzsálemi rabbik nem fogadták el), és csupán néhány nemzedéken keresztül tartotta magát ez az újonnan felelevenített hagyomány.
Modern rabbiavatás
Napjainkban a rabbivá avatás azt jelenti, hogy az illetőnek joga van háláchikus kérdésekben döntéseket hozni – ellentétben a klasszikus rabbivá avatással, amikor a rabbik például büntetéseket is kiszabhattak. A kéz fejre helyezésének szokása, a vezetőség szimolikus átadásának szokása teljesen kiveszett, helyette írott dokumentumot adnak át a tudásáról számot adó jelöltnek, és ezt az iratot is szmichának nevezik.
Voltak azonban olyanok is, akik, bár minden szükséges tudással rendelkeztek, nem tették le azt a formális vizsgát, melynek nyomán megszerezhették volna hivatalosan is a rabbi címet. A Cháfec Chájimról (Jiszráel Meir Kágán rabbi), a XX. század elejének talán leghíresebb bölcséről meséli az anekdota, hogy mindaddig nem volt hivatalos rabbidiplomája, amíg egyszer útlevélre nem volt szüksége. Mivel ebbe a dokumentumba be kellett írni a foglakozását is, úgy döntött, hogy szüksége van egy szmichára ahhoz, hogy nyugodt szívvel kitölthesse ezt a rovatot. Kérésére egyik kollégája, a vilniusi Chájim Ozer Grodzinski rabbi küldött neki szmichát – táv-írón.
Míg a klasszikus szmichához, akkor is, ha csak részleges döntéshozatali lehetősége volt a felavatott rabbinak, minden területben jártasnak kellett lennie a jelöltnek, addig ma két szintje van a felavatásnak. Az első fok a „Jore jore” – a zsidó élet mindennapjaihoz kötődő kérdésekben való döntéshozatalra jogosít (pl. kóserság, csa-ládi tisztaság, szombati és ünne-pi szabályok), a másik pedig a „Jádin jádin”, mely dájánná tesz valakit, aki gazdasági és tulajdonjogi ügyekben bíráskodhat. (Korábban egy harmadik fokozat is létezett, mely a sérülten született elsőszülött állatok ügyében való döntéshozatalra adott lehetőséget a birtoklójának.) A rabbik emellett vezetői pozíciót is ellátnak a közösségben és kü-lön-féle szertartásokat (esküvő, temetés) vezetnek.
A Rebbe fontosnak tartotta, hogy a fiatal bóherek házasságkötésük előtt megszerezzék a szmichának legalább az alacsonyabb szintjét, hogy legyen valaki az otthonban, aki mindennapi háláchikus kérdésekben tudja a választ.
Fontos végül kiemelni, hogy bizonyos élethelyzetekben az embernek rabbi segítségére van szüksége, hogy választ kaphasson a kérdéseire. Érdemes megfontolni, kihez fordulunk e kérdésekkel, hogy bizonyosan olyan személyt válasszunk, aki megfelelő tudással és ismeretekkel rendelkezik a zsidó jog terén.
A klasszikus szmichá megszerzésének feltételei
Három emberre volt szükség a szmichához: aki adta, annak magának is szmichával kellett rendelkeznie, és rajta kívül még két embernek kellett jelen lennie, azonban nekik maguknak nem kellett felavatott rabbiknak lenniük.
Mind a felavató rabbinak, mind pedig a felavatandónak Izrael földjén kellett lenniük, de nem volt szükség arra, hogy egyazon helyen tartózkodjanak – szó- vagy írásbeli üzenet által is megtörténhetett a felavatás.
A felavatott személynek akkor is jártasnak kellett lennie minden, a zsidó jogot és törvénykezést érintő kérdésben, ha őt magát csak bizonyos területeken való döntéshozatali jogkörrel ruházták fel az avatás által.
Lehetőség volt arra, hogy csak bizonyos területen való döntéshozatalra, illetve arra, hogy csak bizonyos időtartamra avassanak fel valakit.
Akárhány embert felavathattak egyszerre – Dávid király például harmincezer embert avatott. (2Sámuel 6:11.)
Kezdetben, akit felavattak, felavathatta a saját tanítványait. Később, a polgári időszámítás kezdete előtti első században, csak a nemzedék vezetőjének kifejezett engedélyével adhattak szmichát.
Dénes Anna írása
| A cikk az Egység magazin 110. számában jelent meg. Az Egység magazin legújabb számát keresse a Keren Or Központban (1052 Károly krt. 20) vagy a Kóser Piacon (1074. Dohány utca 36.). Ha érdekesnek találta írásunkat, és szeretne még több zsidó témáról olvasni, csatlakozzon előfizetőink táborához! Előfizetésért kattintsonhttp://fizetes.zsido.com/ujsag.php oldalra. |
Megjelent: Egység Magazin 29. évfolyam 110. szám – 2018. szeptember 3.