Az őrök nem is sejtették, hogy milyen micva teljesítéséhez járultak hozzá.
A hamarosan ránk köszöntő ros hásáná legfontosabb micvája a sófár megfújása. Olyannyira így van ez, hogy a Tóra jom truának, a kürtharsogás napjának nevezi ros hásáná kétnapos ünnepét.
Az Örökkévaló többször is próbára tette az első ősapát, Ábrahámot, hogy lássa, valóban megtesz-e bármit, amit tőle kíván. A legnehezebb az utolsó próbatétel volt: Isten azt parancsolta az első ősapának, hogy áldozza fel neki akkor már egyáltalán nem kicsi gyermekét, Izsákot. Ábrahám kész volt teljesíteni az Örökkévaló parancsát, ám amikor felemelte kését, Isten angyala megállította a kezét. Ávráhám az angyal parancsára a bokorba akadt kost áldozta fel fia helyett az Örökkévalónak. Ez éppen ros hásáná napján történt, és többek között ezért fújjuk meg a kosszarvból készült, félelmetes hangú kürtöt, a sófárt. Az erőteljes, az ember szívéig elhatoló hang felébreszti bennünk az istenfélelmet és a bűnbánatot. Azt mondják, a sófár hangjával imáink egyenesen az égbe szárnyalnak…
Erről a különleges hangszerről szól a következő történet. A zsidók az évezredes üldöztetések során, még a legsötétebb időszakokban is megőrizték hitüket, és amennyire csak lehetett, betartották a parancsolatokat. Nagyon sokan akár életük feláldozása árán is megtettek mindent, amit csak tudtak, hogy tfilint tehessenek, chanukai gyertyát gyújthassanak, vagy éppen megfújhassák a sófárt.
Körülbelül nyolcvan évvel ezelőtt történt a következő, a rövid és hűvös szibériai nyár legvégén. Meir Halberstam, aki felnövekedvén híres rabbi lett, akkoriban 13 éves fiú volt, akit nagyapjával, a zemigrádi rebbével együtt börtönöztek be. Szináj Halberstam rabbinak és unokájának egyetlen „bűne” a zsidóságuk volt. Meir Halberstam néhány évvel korábban családjával együtt Jeruzsálembe költözött, ám bár micvája alkalmából apja visszaküldte őt a szent életű nagyapa otthonába, hogy ott ünnepeljék a nagy napot. A közeledő háború szele azonban már megérintette a lengyelországi zsidókat, és aki csak tudott, menekült. Így került nagyapa és unokája a család többi tagjával együtt Oroszországba. Azonban nem volt szerencséjük: sok más társukkal együtt elfogták és keserű kényszermunkára ítélték őket a kegyetlen szibériai tundrán.
Közeledett ros hásáná. Szibériában ebben az időszakban már a jeges szél veszi át az uralmat a vidék felett, ám mindez sokkal kevésbé zavarta a hideg, mint az a tudat, hogy esetleg nem tudja megfújni a sófárt ros hásánákor. Rengeteget törte a fejét, ám nem talált megoldást.
Két nappal az ünnep előtt azonban Meirnek merész ötlete támadt. Megvárta, amíg az orosz őrök – szokásuknak megfelelően – lerészegedtek, és amikor már mindannyian mélyen aludtak, néma csöndben kilopakodott a hálóhelyiségből. A tábor bejáratánál hatalmas kolomp volt, ezt húzták meg reggelente ébresztő gyanánt. Meir addig ügyeskedett, míg elérte a kötelet, mely a kolompot tartotta és emberfeletti erővel kioldotta a csomót, így a kolomp lezuhant és darabokra tört.
Másnap reggel a kijózanodott orosz őrök felfedezték, hogy valaki tönkretette a kolompot. Az őrök gondban voltak, egy új kolomp beszerzése hetekbe is beletelhetett, ám a tábor több száz rabját csak valami nagyon hangos eszközzel lehetett egyszerre felébreszteni és munkába indítani. Meir nagybátyja ekkorra már természetesen ismerte a fiú tervének minden részletét. Halált megvető bátorsággal előlépett, és felajánlotta, hogy használják apjának régi pásztorkürtjét az ébresztőknél, amíg nem készül el az új harang.
A parancsnoknak nem volt más választása, elfogadta az ajánlatot, és azonnal odavitette a kürtöt. Halberstam rabbi elővette a hangszert, ami nem volt más, mint egy sófár. A parancsnok elrendelte, hogy adják át neki, azonban akárhogy erőlködött, képtelen volt megfújni. A sófár megfújása ugyanis, akárcsak más fúvós hangszeré, művészet, a parancsnok pedig nem értett e zeneszerszámhoz. Ekkor a nagybácsi ismét szót kért, és elmondta, hogy apja hivatásos kürtös, aki igen jól ért e furfangos hangszer megszólaltatásához, és javasolta, hogy ő fújja meg reggelente a kürtöt ébresztő gyanánt. A parancsnok azonnal előléptette a zmigrádi rebbét hivatalos ébresztőnek, az ő feladata lett a rabok felébresztése reggelente – kürtszóval.
A zsidó rabok között hamar elterjedt, hogy másnap, ros hásáná első napjának reggelén sófárfújást hallhatnak majd, és mindannyian időben felkeltek, hogy amikor a nap felbukkan a fagyos szibériai horizonton, készen álljanak a sófár hangjainak meghallgatására. Így esett, hogy a szibériai táborba zárt raboknak maga a zemigrádi rebbe fújta meg a sófárt. Nem titokban, nem félelemtől rettegve, hanem büszkén és hangosan. A sófár éles hangja reményt keltőn és erőt adón hasított bele a sötétségbe, a zsidó rabok pedig sírtak és imádkoztak, hogy az Örökkévaló szabadítsa meg őket. A fiú okossága és merészsége így adott reményt a sófár hangjával a Szibériában raboskodó zsidók számára.
Adja az Örökkévaló, hogy hamarosan megszólalhasson a nagy sófár, mely a messiás eljövetelét jelzi, és elkövetkezzen az utolsó, végső megváltás!
zsido.com