HÉTRŐL HÉTRE

 

„Tükröm, tükröm…”

„Áldottabb leszel minden népnél…” (5Mózes 7:14.).

Mózes ezen ígéretét N. Z. Berlin, a híres Náciv, akként értelmezi, hogy „ámbár a népek nyugalomban élnek és dolgoznak, te pedig állandóan háborúra kényszerülsz – mégis áldottabb leszel náluknál”.

Mások szerint az áldás szó szerinti szövege úgy is értelmezhető, hogy a népek maguk fogják Izraelt áldani.

A jeruzsálemi Talmud azt mondja, „ha egy nem-zsidó megáldott, mondjál rá Áment”, mert a fenti vers erre feljogosítja őt (Jeruzsálemi Talmud, Bráchot 8:8.). Még azt is hozzáteszi, hogy ha egy nem-zsidó Istent áldja, arra is Áment kell mondani.

* * *

Báál-Sém-Tov egyszer éppen előimádkozóként tevékenykedett a zsinagógában, amikor hirtelen félbeszakította imáját. Kisietett az utcára, ahol egy paraszt éppen fát árult. A cádik megvett tőle egy szekérnyit, s utasította, szállítsa a tanházba. Ezt követően szólt tanítványainak, hogy a fa árán felül adjanak az embernek pálinkát, annak fejébe, hogy elszállította, tüzelőnek valót a tanházba.

Az eladó meghatódva hálálkodott.

– Áldva legyen a zsidók Istene, akinek ilyen szent népe van. Biztos vagyok benne, ha nem egy zsidó veszi meg tőlem a fát, nem kaptam volna semmit sem a szállításért.

A tanítványok nagyon meglepődtek azon, hogy Báál-Sém-Tov félbeszakította imáját, s ráadásul olyan mindennapos dologgal foglalkozik, mint fa vásárlása. Nem is hagyták szó nélkül és megkérdezték, hogy’ tehetett ilyet?

– Tudtomra adták, hogy az egekben felettébb haragszanak azokra a falusi zsidókra, akik a mérésnél és számolásnál becsapják a parasztokat. Kénytelen voltam befogni az égi vádló száját azzal, hogy elértem, hogy ez a nem-zsidó ember áldja a zsidók Istenét…

* * *

Reb Snéur Zálmán, kit a mai napig Öreg Rabbi néven tisztelnek, egyszer éppen egy olyan városban tartózkodott, ahol tűz ütött ki. Kérésére a tűz helyszínére kísérték. Ekkor ő, botjára támaszkodva, ott állt egy rövid ideig – és a tűz magától elhamvadt.

A környék helyőrségének katonái – akiket az oltáshoz rendeltek ki – szemtanúi voltak a csodának, később el is mesélték parancsnokuknak. Az pedig meghívta a rebbét, mondván, szeretne vele megismerkedni.

A parancsnok udvariasan fogadta a rebbét és az iránt érdeklődött, nem áll-e valamilyen rokonságban Báál-Sém-Tovval?

– Vérségi rokonságban nem vagyunk – felelte – de én az ő szellemi unokájának tekintem magam, mivel tanítványának tanítványa vagyok.

– Akkor nem csodálkozom azon, amit hallottam felőled – jegyezte meg a generális, majd hozzátette: – Engedd meg, rabbi, hogy elmeséljem, mi történt Báál-Sém-Tov és édesapám között. Apám tábornok volt a cár hadseregében. Egyszer hadosztálya Mezibus városában táborozott. Ekkor már hosszú ideje nem kapott levelet otthonról és nem tudta, mi van a feleségével, aki akkor éppen várandós volt. Környezete is észrevette, mennyire aggódik, ezért felhívták a figyelmét Báál-Sém-Tovra, mondván, miért is ne fordulhatna parancsnokuk a csodatevő rabbihoz.

Apám megfogadta a tanácsot. Küldöncöt menesztett Báál-Sém-Tovhoz, és arra kérte, fogadja őt – a generálist.

Báál-Sém-Tov azonban megtagadta a kérés teljesítését, s az ismételt kérésnek sem tett eleget.

Apám haragra gerjedt és megüzente, ha a rabbi nem fogadja, akkor parancsba adja, hogy Mezibus lakói kötelesek lesznek elszállásolni katonáit. Az eset éppen Peszách előtt történt, s nyilvánvaló volt, ha ez bekövetkezik, akkor kenyér, cháméc kerül be a házakba…

A fenyegetés hatott. Báál-Sém-Tov fogadta apámat, aki adjutánsa kíséretében látogatott hozzá.

Beléptek a házba, ahol az első szobából látták, amint a rabbi a belső szobában ül, egy könyvbe mélyedve – később mondták meg neki, hogy ez a Zohár könyve volt.

Amíg a külső szobában várakoztak, apám a nagy fali-tükörben meg akart fésülködni, mielőtt belép a cádikhoz. Döbbenten észlelte azonban, hogy ott a városába vezető utat látja, hozzá még a házukat is. Odahívta adjutánsát is, aki szintén ugyanazt tapasztalta. Kisvártatva a tükörben feltűnt a felesége, amint az asztalnál ülve levelet ír. De még a levél szövege is megjelent, ebben az állt, hogy nem volt módjában írni, de most tudatja, rendben kihordta gyerekét, meg is született, s mindketten – mama és fia – jól vannak.

Apám könnyekig meghatódott, s nagyon szépen megköszönte Báál-Sém-Tovnak a tükör közvetítette „üzenetet”.

Nem telt bele sok idő, meg is érkezett a levél, melynek tartalma szóról szóra megegyezett azzal, amit a tükörben olvasott.

Apám az egész történetet feljegyezte a naplójában.

– Én vagyok az a gyerek, aki akkor született – fejezte be a parancsnok elbeszélését – és itt van apám naplója is, amit meg is mutatott reb Snéur Zálmánnak.

* * *

„És enni fogsz és jóllaksz és áldani fogod az Örökkévalót, a te Istenedet, azért a jó országért, amit neked adott” (uo. 8:10.).

Enni és jóllakni. A zsidóságban található, más nézetekkel szemben, a chászid felfogás ellenzi az önsanyargatást, az önkéntes böjtöket.

Reb Báruch, a mezibusi rebbe szerint, ha egy zsidó, ahelyett, hogy helyes irányba terelné cselekedeteit, fékezné indulatait vagy csapongó gondolatait, inkább böjtökkel sanyargatja testét, az olyan, mint a paraszt, aki a kocsmában leissza magát, miközben hagyja, hogy a lova éhezzen…

* * *

A wurkai cádikot, reb Jichákot, meglátogatta egy igen gazdag híve. Amilyen jómódú volt, legalább annyira volt fösvény, zsugori, aki maga is szegényesen, komisz-kenyéren és sós heringen élt. Szinte minden falatot sajnált, amit szájába vett.

A beszélgetés során a rebbe nagyon megmosta a fejét: akinek az Isten jómódot ad, az köteles is e szerint élni, jól táplálkozni. Húst, halat enni és bort is inni.

A hívek módfelett csodálkoztak azon, mit érdekli a rebbéjüket, hogy a chászid eszik-e naponta húst vagy sem.

A rebbe kénytelen volt megmagyarázni nekik:

– Egy percig se gondoljátok, hogy engem a gazdag napi étrendje érdekel. Engem a szegények sorsa aggaszt. Ha a gazdag naponta fogyaszt húst, halat, bort, akkor van valami esélye, hogy a szegényeknek legalább kenyeret és sós heringet juttat. De ha maga is csak azt eszi – mit lehet remélni egy ilyen embertől?

* * *

Egy szegény lengyelországi rabbi útnak indult, hogy családja szűkös megélhetését – és férjhez adandó lányának kelengyéjét – zsidók jótékonysága révén biztosítsa. Eljutván egy németországi kisvárosba, rádöbbent, hogy egy kopek sincs a zsebében. Így hát elhatározta, felkeresi a helyi „rabbi” (modern főrabbi), de kiderült, hogy az csak egy héten kétszer tart fogadóórát, azt is délután 2-3 között.

Nem volt mit tennie, előjegyeztette magát, s a kitűzött időpontban meg is jelent. Miután előadta jövetele okát, a rabbi egy pénzdarabot nyújtott át neki, egyúttal arra kérte, mondjon valami Tóra-magyarázatot.

A kérelmező nem hagyta magát sokáig kéretni:

– Az étkezés utáni imában (bencsolás) többek között azt mondjuk. „Te, Örökkévaló, etetsz és ellátsz bennünket, mindig, minden nap, minden időben és minden órában”. Soha nem értettem – mondta a vendég – miért kell ennyire részletesen erről beszélni? Nem lett volna elég, ha azt mondjuk, hogy ellátsz és etetsz bennünket mindig? Minek kell a napokat és az órákat is kiemelni?

Most értettem meg. Azért adunk hálát a jó Istennek, amiért nem a főtisztelendő rabbi úr útján jár, nem tart fogadóórákat, egyszer vagy kétszer hetenként, hanem színe elé lehet jutni „naponta, minden időben és minden órában”.

Naftali Kraus

Megjelent: Gut Sábesz 2. évfolyam 43. szám – 2014. augusztus 18.

 

Megszakítás