„Hordozza tehát Áron Izrael fiainak neveit a szíve fölött, az Ítélkezés Melldíszében (Chosen Hámispát) mikor bemegy a Szentélybe, állandó emlékeztetőül az Örökkévaló színe előtt. És tedd az Ítélkezés Melldíszébe az urimot és tumimot, és azok legyenek Áron szíve fölött, amikor az Örökkévaló színe elé járul, és viselje Áron a szíve fölött a döntéseket mindig az Örökkévaló előtt” (2Mózes 28:29-30.).
Nehezen érthető, még nehezebben fordítható versek ezek. Van aki a Chosen Mispát-ot, ami a főpapi öltözék része volt, ítélő melldísz-nek fordítja (IMIT) és van aki törvénytevő melldísz-nek (Hertz). Mindkettő szó szerinti fordítás, de talán jobb nem lefordítani, ahogy egy modern, nem-zsidó bibliafordítás teszi („döntések közlésére való Hósen”), vagyis körülírni.
Az urimot és a tumimot, ami a Hósenen, vagy benne volt, senki sem fordítja le, mert minden fordítás értelmetlen lenne.
Volt tehát a főpap ruhái között egy kötényszerű ruhadarab, amit éfodnak neveztek, ezen volt a Hósen, benne 12 drágakő, amely Izrael 12 törzsét jelképezte. Ez volt – a legtöbb kommentátor szerint – az urim és tumim, egy titokzatos, jövendőmondó, tanácsadó eszköz.
Rási szerint a Talmudból az olvasható ki, hogy az urim és tumim olyan tárgy volt, amire Isten kimondhatatlan nevét írták, és amit a Hósen redői közé tettek. Ez volt az, amitől a főpap érdemessé vált az isteni sugallatra és képes volt helyes és igaz válaszokat adni a nép és a király által feltett kérdésekre.
Több kommentátor szerint az urim és tumim „szent Nevek”, melyek „segítségével” a Hósenen lévő egyes betűk világítottak és ha a főpap kérdést tett föl, az így kivilágított betűk összeolvasásával tudta meg a helyes választ.
Milyen betűkről van itt szó? A Hósenen négy sorban elhelyezett 12 drágakőre – rubin, topáz, smaragd (első sor), karbunkulus, zafír, jáspis (második sor), opál, agát és ametiszt (harmadik sor) és krizolit, ónix, nefrit (negyedik sor) – (a Tóra szerint) Izrael 12 törzsének neve volt felvésve. A Talmudból tudjuk, hogy fel volt írva a Hósenre a három ősatya neve is, valamint a „sivté Jesurun” (Izrael törzsei) szavak.
Nachmanides még hozzáteszi, hogy amikor, bizonyos szent Nevek hatására a helyes választ megadó betűk világítottak, azok nem a megfelelő sorrendben jelentek meg a Hósenen, így főpapnak igen nehéz feladatot jelentett a betűk helyes sorrendjének megállapítása. Erre szolgáltak további szent Nevek – mondja Rámbán – ez a tumim, ami megvilágosította és rendszerezte a választ… (Az urim és tumim szó szerinti értelmezése – „világosság” és „tökéletesség” – ha homályosan is, utal a lényegre.)
Nachmanides konkrét példával szolgál: Amikor megkérdezték, „ki legyen az első”, vagyis melyik törzs szálljon harcba legelőször a kanaánitákkal (a honfoglalás során) az urim és tumim válasza az volt, hogy „Jehudá jáále”, vagyis Jehudá törzse legyen az első, az élharcos (Bírák könyve 1:1-2.). Ez Nachmanides szerint úgy történt, hogy a Hósenen először kivilágosodott a Jehuda szó, majd utána a J (jud) betű a Léviből, az Á (ájin) Simonból, az L (lámed) ismét Léviből és az E (álef) Ábrahámból – együtt JÁLE.
Abrabanel élesen kikel Ibn Ezra véleménye ellen, aki – homályos magyarázatában – valamiféle csillagászati segédeszközzé degradálja az urimot és tumimot. Abarbanel maga csatlakozik Nachmanides véleményéhez, de szerinte a betűk nem egyszerre, hanem egyenként gyulladtak ki, hogy a főpap minden nehézség nélkül tudja összeolvasni őket.
Abarbanel felteszi a kérdést: miért volt egyáltalán szükség az urimra és tumimra a próféták korában, hiszen ott voltak a próféták, és az urim és tumim mindenki szerint kevesebb volt, mint az isteni prófécia? Abrabanel válasza: a próféta nem mindig volt hajlandó – vagy képes – próféciát mondani, ezért kellett egy eszköz, amely bármikor megmondta a népnek, hogy mit tegyen.
Abrabanel szerint az urim és tumim tulajdonképpen a próféták „munkaeszköze” kellett volna, hogy legyen. Annak az érdemnek az elismeréseként kapták a kohaniták, hogy Áron nem irigyelte testvérétől, Mózestől a prófétai képességet, hanem kimondottan „örült annak” (2Mózes 4:14.).
Nem mindenkinek volt joga kérdéseket feltenni az urim és tumimnak; azok kizárólag közérdekű közügyekben „pászkenoltak”. A Talmud szerint, csak „a király, a felső bíróság elnöke (Áv Bét Din), valamint az olyan személy kérdezhet, » kire a közösségnek szüksége van« . Egyszerre csak egy kérdést lehet feltenni, és ha valaki két kérdést tesz fel, csak egyre kap választ” (Jomá 73a).
Jósua volt az első, aki a gyakorlatban használta az urim és tumimot – az Áj ellen viselt háború ügyében tett fel kérdést, majd az országot is az urim és tumim útmutatása szerint osztotta fel a törzsek között. A Bírák, majd Saul és Dávid király idejéből is van említés az urim és tumimról, utána azonban nincs több.
A Talmud szerint, a második Szentélyből több dolog hiányzott, ami az elsőben megvolt, köztük az urim és tumim is. Maimonides szerint volt Hósen, mert a főpap öltözete – ami nyolc ruhadarabból állt – nem lehetett hiányos, de az urim és tumim nem volt meg, illetve ha megvolt, nem működött ezért nem kérdezték (Bét Hábchirá 4:1.). Flavius szerint az urim és tumim csak kb. 200 évvel az ő kora előtt szűnt meg, vagyis Jochánán Hyrcanus főpapsága alatt.
Az urim és tumim a megváltás egyik jele, ahogy azt Nechemiás könyvében olvassuk: „…amíg majdan szolgálatba lép a főpap, aki az urim és tumimmal dönt” (Nechemiás 7:65.). Bölcseink ezt a verset a messiási időkre értelmezték.