Hétről hétre

Mint pásztor a nyáját

„Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet – mondá a Jóisten, szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és mondjátok meg neki, hogy letelt a nehéz szolgálata, bűne le van róva, (mert) megkapta az Örökkévaló kezétől bűnei (büntetésének) dupláját…„ (Jesájá 40:1-2.).

A Tisá Böáv (Áv 9.) nemzeti gyásznapot követő szombatot, mikor a fenti kezdetű Háftárát olvassák a templomokban, Sábát Náchámunak, a Vigasztalás Szombatjának hívja a hagyomány a fenti prófécia alapján, mely héberül úgy kezdődik, hogy Náchámu, Náchámu. A háromhetes gyászciklus után, amikor Jeremiás Siralmai voltak dominánsak – Jesájá, a nagy próféta vigasza, aki a nagy churbán – az óriási nemzeti katasztrófa – után hirdeti, hogy nincs minden veszve. Ha Izrael Istenbe veti a hitét, akkor bizakodása nem lesz hiábavaló, mert „Elszárad a fű, elharvad a virág, de Istenünk igéje örökké fennmarad!” – mondja a próféta, majd törhetetlen optimizmussal folytatja:
„Magas hegyre menj fel Cion, örömhír hordozója, nagy erővel emeld fel hangodat Jeruzsálem örömhír vivője, emelt hangon mondd, ne félj, mondd Júdea városainak: íme a ti Istenetek!” (uo. 10.)
A Midrás összeveti Jeremiás szigorú figyelmeztetéseit Jesájáhu vigasztaló szavaival, mintha egy próféta lenne, és azt mondja, hogy „ahol Jeremiás dorongolt, ott Jesájáhu gyógyított.” Az első azt mondta: „nincs fájdalmaira vigasz”, míg a másik rögtön korrigálta, mondván: „vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet”. (Jálkut Simoni, Jesájáhu 40.)
Az allegória és a metafora színpompás szóvirágaival részletezi a Midrás a vigasztalás mikéntjét. Felsorolja mind a 12 ún. „kis” prófétát, akik isteni felszólításra, sorra-rendre „jelentkeztek” Izrael népe (Kneszet Jiszráél) előtt, hogy megvigasztalják, de az elutasította őket, eszükbe juttatván tegnapelőtti próféciáikat, melyekben szidalmazták őt.
Utánuk jön, egyenként, a három ősatya, de azok vigaszát sem fogadja el. Utána jön a Jóisten maga, és megkérdezi a zsidó népet, miért haragszik olyan nagyon? Mondá erre Kneszet Jiszráél: Világ Ura, már miért ne haragudnék, amikor száműztél a népek közé, és megátkoztál és olyannyira le vagyok törve, hogy az arcom megfeketedett, mint a fazék alja és én, mindennek dacára megszenteltem a Te nevedet a népek között… (uo.)
A próféta vigasztaló szavai a mai napig is gyógyírként hatnak a sok üldözést, gálutot, vészt megért zsidó lelkére. Amikor azt mondja, hogy „Mint a pásztor, aki legelteti nyáját, karjára gyűjti a báránykáit, és ölében viszi…” – akkor a kép szinte megelevenedik, és látjuk a népek országútjain tévelygő zsidókat, akik szemüket az égre vetik, és onnan várják a megváltást.
Ez a megváltás várása, a Vigasztalás igénye, a Messiás-várás, nemcsak szerves, elidegeníthetetlen része a zsidóságnak, hanem egyik eszköze is a Megváltásnak.

* * *

Heti szakaszunk legfőbb „eseménye” a Tíz Parancsolat megismétlése, azon intenzív „szeminárium” keretén belül, amit Mózes mesterünk tart halála előtt, hogy népét a Tóra szent törvényeinek betartására bírja. Mózes már tudja, hogy nem megy az Ígéret Földjére, a büntetés nagyobb, mint az egyszerű halandóé, a Pörlekedés Vizeinél történt gikszer nem marad megtorlás nélkül. Áron testvére már elhunyt, és rövidesen ő is követi, mert „A szent, áldassék az ő Neve, az igaz emberekkel más mércével mér, tőlük a legapróbb szabálytalanságot, a legkisebb függelemsértést, még egy hajszálnyit is – számonkéri” (Jövámot 121b.).

Kölcsönös szeretet

„Szeresd az Örökkévalót, a te Istenedet, egész szíveddel, egész lelkeddel és teljes erődből. Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked. Ismételgesd azokat fiaid előtt és beszélj azokról, akár otthon vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár felkelsz. Kösd azokat jelként a kezedre és legyenek fejdíszként homlokodon. Írd azokat házad ajtófélfáira és kapuira” (5Mózes 6:5–10.).
A Smá Jiszróelhez, a naponta többször elmondott imához kapcsolódó mondatok valójában a zsidó nevelés alapjait fejezik ki: Nevezetesen a tfilint (jel kezeden és homlokodon), a mezuzát („írd… házad ajtófélfáira”) és a gyerekek tanításának kötelezettségét („ismételgesd azokat fiaid előtt”).
Az Örökkévalót szeretni – annyi, mint vágyódni Isten közelségére. „Amint a szarvasűnő vágyódik a friss vizekre, úgy vágyódik a lelkem utánad, Istenem” – írta a zsoltáros király, Dávid (Zsoltárok 42:2.). Lucatto ezzel a verssel hozza összefüggésbe a Tóra parancsát Isten szeretetére.
Néhányan kétségüket fejezték ki azzal kapcsolatban, hogyan lehet parancsba adni, hogy valakit szeressenek? Hiszen ez az ember legbensőbb érzése.
A sztrettini rebbe híres volt arról, hogy mindenre tudott egy olyan amulettet adni, aminek segítségével, a hozzá tanácsért forduló hívek, könnyebben megoldhatták problémáikat.
Egy hitsorsos abban kérte tanácsát, miként tudná Istent kellően, előírásszerűen szeretni?
– Erre csak egyetlen „amulett” létezik – mondta a rebbe – ha szereted zsidó testvéreidet, azáltal szereted Istent is…
Naftali Kraus