Az óriáskirály vaságya
„És megfordultunk és felvonultunk Básán felé és kivonult ellenünk Óg, Básán királya… és mondta nekem az Örökkévaló: Ne félj tőle, mert kezedbe adom őt és egész népét és országát…” (5Mózes 3:1–2).
Mózes búcsúzik. Már 120 éves, érzi, halála közeleg. A 40 évi vándorlás vége felé jár, s neki a Gondviselés nem teszi lehetővé, hogy műve betetőzéseként, a népet maga vezesse be az Ígéret Földjére. Most tehát összegzi az elmúlt éveket, megismétli az előző négy könyvben már említett parancsolatokat, s néhány, eddig nem ismert eseménnyel kiegészíti a történteket.
Az egyik ilyen epizód, amire Mózes szívesen emlékszik vissza, a két amorita király – Szichon és Óg – ellen folytatott hadjárat. Ennek a hadjáratnak döntő jelentősége van a honfoglalás történetében, mert ebből kifolyólag Izrael két törzse – Reuvén és Gád – még a honfoglalást megelőzően igényt tartott erre a transzjordániai területre. Miután a férfiak, kb. negyven ezren, részt vettek az Ígéret Földjének elfoglalásában – ezalatt asszonyaik, gyerekeik és jószágaik hátramaradtak – Mózes nekik, valamint a Menáse törzs két családjának, adta ezt a területet.
* * *
Óg, az óriáskirály, a mitológiai óriások fajtájából való volt. A Tóra részletesen leírja a magas falakkal és kapukkal megerősített városait, de hasonló részletességgel foglalkozik Óg rendkívül hatalmas termetével és testi erejével. „Ágya (illetve bölcsője) vasból volt, kilenc könyök hossza és négy könyök szélessége, egy férfi karhosszával mérve” (uo. 3:11.). Óg ezt a vaságyat, elrettentésként állíttatta ki Rabbában, a leigázott ammoniták városában.
Óg félelmetes benyomást kelthetett, olyannyira, hogy láttára, még Mózesnek is inába szállt a bátorsága. Legalábbis erre utal az Írás, melyben Isten azt üzeni Mózesnek: ne félj tőle, kezedbe adom őt.
Miért félt Mózes Ógtól? Esetleg a fizikai erejétől és óriási termetétől?
A Midrás-irodalom szerint Óg az un. „bukott angyalok” leszármazottja volt, aki úgy menekült meg az özönvíztől, hogy rákapaszkodott Noé bárkájára, örök hűséget fogadott a jószívű Nóénak, aki táplálta őt, s végül meg is menekült.
Később ő volt az a bizonyos „menekült”, aki hírül vitte Ábrahámnak, hogy unokaöccse, Lót, fogságba esett. A Midrás ehhez hozzáteszi, hogy ezt nem jószívűségből, hanem éppen hogy számításból tette, abban reménykedve, Ábrahám Lót kiszabadítására indul, közben életét veszti s ő akkor elveheti Sárát.
Mózes tehát attól félt, hogy az Ábrahámnak tett szolgálatai érdemében nehéz lesz Ógot legyőzni.
Egy másik midrási változat szerint Óg, tulajdonképpen, Ábrahám szolgájával, Eliézerrel – akit a pátriárka annakidején körülmetélt – azonos. Mózes tehát attól tartott, hogy a körülmetélés isteni védelmet biztosít neki.
Az egyik Midrás Óg érdeméül hozza fel, hogy – Eliézer képmásában – ő volt az, aki feleséget hozott Izsáknak, és megtett mindent annak érdekébe, hogy meggyőzze Rebeka családját, érdemes lányukat a pátriárka fiához adniuk feleségül.
Mózes aggályait még az is növelte, hogy az óriáskirály már 500 éves volt, míg ő csak 120, így arra gondolt, hogy ha nem lettek volna érdemei, nem érhetett volna meg ilyen magas kort.
* * *
A racionális Tóra-magyarázók szerint a vaságy, az „eresz”, nem ágyat, hanem erődítményt jelent, amivel körülvették a várost.
Érdekes módon az Óg elleni sikeres hadjárat és a felette aratott győzelem emléke még sokáig foglalkoztatta Izrael népét. A Bibliában 19 alkalommal említik meg Ógot és országát, legtöbbször Szichonnal együtt. Utoljára Nechemiás könyvében találkozunk vele (9:22.).
* * *
Rabbi Tánchumá Midrás gyűjteményében, Mózes félelmét szellemi értelemben magyarázza, idézvén az Írás-verset: „Boldog az ember, aki mindig féli az Istent…” (Példabeszédek 28:14.). Azt állítja, az igaz emberek, még ha bírnak is isteni ígéretet, nem tudnak szabadulni a félelemtől, mert mindig attól tartanak, elrontottak, esetleg rosszul csináltak valamit. Az Írás Jákobról is megemlíti, hogy félt attól, hátha ráragadt valami – a pogány Lábán házában – a bálványimádó istentelenségéből. Mózes félelme abból fakadhatott, talán a zsidók, a háború során, nem úgy viselkedtek, ahogy kellett volna (Tánchumá, Chukát).
A továbbiakban Mózes az elfoglalt területek felosztásáról beszél a két és fél törzs között. Reuvén és Gád fiai megígérték, hogy mindvégig testvéreikkel vállvetve fognak harcolni. Valóban, 14 évet voltak távol családjuktól: „aki fiát tíz évesen hagyta maga mögött – 24 évesen látta viszont” – hangsúlyozza a Midrás a nem kis önfeláldozást, amiről az előző szakaszban már szó volt. Itt Mózes megismétli feltételeit, amiket a két törzs elfogadott.
Jósua könyvében olvashatunk az első összeütközésről, ami a két és fél törzs és a Jordánon inneni kilenc és fél törzs között tört ki – egy félreértés miatt – ami majdnem háborúvá fajult.
Naftali Kraus
Megjelent: Gut Sábesz 3. évfolyam 40. szám – 2014. november 17.