Minek kell enni?
„És ez az eljárás, amit tégy velük, hogy felszenteld őket papi szolgálatra előttem… és helyezd a süveget a fejére és tedd a szent fejdíszt a süvegre… és öltöztesd őket köntösökbe… És fogyasszák Áron fiai a kos húsát és a kenyeret… és egyék meg azt, amivel engesztelés végeztetett… de idegen ne egyék belőle…” (2Mózes 29:1., 6., 8., 32–33.).
Tecáve szakasza folytatja a pusztabeli Szentély felállítására vonatkozó utasításokat. Ebben a részben ismerkedhetünk meg a papi öltözetek előírásaival, valamint a Szentély felavatásának hét napig tartó szertartásával.
A chászid legendavilág az eseményeket most is belülről, a maga sajátos szemléletével dolgozza fel és meséli el.
Íme, egy csokor ezekből.
* * *
„És lakozni fogok Izrael fiai között és Istenük leszek. És tudni fogják, hogy én vagyok az Örökkévaló Istenük…” (uo. 45–46.).
Az eredeti szövegben itt az Elohim, Istennek azon neve szerepel, mely a hagyomány szerint a szigorú és büntető isteni arculatot jelenti, míg a négybetűs, a Kimondhatatlan Név, a könyörületet és az irgalmat jeleníti meg.
A mezritsi Mágid, aki a chászid hierarchiában Báál Sém Tov utóda volt, feltette azt kérdést, hogy a fenti idézetben az Isten miért a szigorú és büntető mivoltában szerepel?
Ennek a magyarázata a következő: Az apa, aki nagyon szereti a fiát, kész azt mindenáron megvédeni, akár meg is verekszik azokkal, akik bántani akarják. Mivel itt Isten kinyilvánítja, hogy Izrael fiai között fog lakozni, amivel irántuk való szeretetét fejezi ki, de ezzel egyben azt is tudatja, hogy népe üldözőinek, viszont, szigorú és büntető arcát fogja mutatni…
* * *
Fiatal koromban – mesélte Rabbi Chánoch, az alexanderi rebbe – olyan rabbinál tanultam, akit minél inkább megismertem, annál kevésbé értékeltem. Később azután, amikor megismertem a kocki rebbét, reb Mendelét, és mind gyakrabban találkoztam vele, egyre inkább a hívévé váltam és mindjobban növekedett az iránta való nagyrabecsülésem, mivel nagy és szent ember volt.
Én ekkor értettem meg ezt az Írásverset – mondja rabbi Chánoch – mely azt mondja „lakozni fogok Izrael fiai között és Istenük leszek„. Hiszen a bálványok, hamis istenségek kívülről és messziről jó benyomást kelthetnek, tetszetősek, még csilloghatnak is. Amint azonban a lényeget akarjuk megragadni és a felszín mögé nézünk mindjárt kiderül, hogy ott nincs semmi.
Az Örökkévalónál ezzel szemben mindez fordítva van. Csak miután megismertük, s mivel közöttünk lakozik, akkor tudatosul bennünk, hogy Ő az egy és igaz Isten. A zsidó ember olymódon ismeri fel Isten nagyságát és kerül egyre közelebb Hozzá, hogy tanulmányozza a Tórát – fejezte be eszmefuttatását az alexanderi rebbe.
* * *
Amikor reb Náftáli, a ropsitzi rebbe, gyerek volt, egyszer egy chászid egy aranyat adott neki azzal, mondja meg neki, hol lakik az Isten?
A gyerek erre felajánlott a chászidnak két aranyat, ha az megmondja, hol nem…
Ugyanezt a kérdést tették fel reb Mendelének, a kocki rebbének, is gyerekkorában, aki viszont azt válaszolta, hogy az Isten mindenütt jelen van – ahová beengedik…
* * *
„…és egyék azt, amivel az engesztelés végeztetett…” (uo.).
A chászid felfogás szerint az ember azért eszik, hogy éljen, egészséges legyen és Istent szolgálni tudja. Eszerint az evés nem öncélú, gasztronómiai élvezeteket szolgáló, hanem a létfenntartást biztosító tevékenység.
Ha pedig ennek fogjuk fel, akkor az étkezés tulajdonképpen az Isten-szolgálat egyik formája, akárcsak a Szentély idejében, az áldozat bemutatása volt.
Erre mondták Bölcseink, hogy manapság az oltár helyett a zsidó ember asztala – a kóser koszt és a szegények vendégül látása – hoz bűnbocsánatot (Chágigá 27a.).
Az alábbi történetek ezt a témakört ölelik fel.
A lizsenszki Elimelechet meglátogatta egy chászid, aki ismert volt arról, hogy mindig chászid módra viselkedik, tanult és elmélkedett, a parancsolatokat is mindig betartotta, de volt egy gyengéje – nagyon szerette a hasát, az evés-ivásnak nagyobb fontosságot tanúsított, mint az egy chászidtól elvárható lett volna. Tudta ezt a Mestere is, aki elhatározta, hogy valamit tesz az ügyben.
Ennek érdekében a rebbe meghívta ezt a chászidot magához reggelire. Emberünket nagy boldogság töltötte el a megtiszteltetéstől, hiszen nem mindenkinek adatik meg, hogy a szentéletű rebbével reggelizhet.
A megterített asztalon nem volt egyéb, mint rozskenyér és só, valamint egy kés. Miután kezet mostak és elmondták a kenyérre a Hámoci áldást, a rebbe beleharapott a kenyérbe. Még le sem nyelte a falatot, máris sírós hangon megszólalt: Elimelech, nézd csak, hogy’ eszel! Micsoda fékezhetetlen kéjjel nyeled a kenyeret, mint egy igazi élvhajhász! Mintha az egész szeletet egyszerre akarnád befalni. Mint egy kéjenc, úgy zabálsz, mint egy állat!…
Miután egy kissé lehiggadt, s mintha önmagával vitatkozna, hozzátette:
– Nem! Nem igaz, hogy úgy eszem, mint egy állat, mint egy élvhajhász. Egyszerűen éhes vagyok, és csak éhségemet akarom enyhíteni. Hiszen, ha nem eszem, akkor később nem leszek képes tanulni és Istent szolgálni!
Ezt követően egy további falatot vett a szájába, majd miután ezt is lenyelte, újból rákezdte:
– Elimelech, Elimelech, kit akarsz te becsapni? Kinek akarod bemesélni, hogy azzal, hogy eszel, csak Istent akarod szolgálni, azáltal, hogy életben tartod a testedet? Hiszen minden szavad hazugság! Nézz magadra, és vedd észre, hogy minden testrészed, buja állati vágyak fészke! Mindent be akarsz falni és közben azt akarod – magaddal – elhitetni, hogy csak azért eszel, hogy ne halj éhen, vagyis, hogy étkezésed Istent szolgálja!
Megint eltelt néhány perc, majd a rebbe folytatta:
– Nem! Valóban nem élvhajhászásából eszem. De hát, mit tehetek? Ilyen vagyok, ilyennek teremtett Isten, hús és vér teremtménynek. Meg kell, hogy adjam a testnek, az esendő testnek, ami őt megilleti, mert különben testrészeim nem fognak szolgálni és nem leszek képes élni. Nem tudok élni kenyér nélkül, tehát nem azért eszem, mert élvezem az evést, hanem muszájból, a létfenntartás miatt. Ezzel megint egy falat kenyeret tett a szájába.
A chászid végignézvén a jelenetet, nem tudta, hova legyen szégyenében. Megtört szívvel ült az asztalnál és meg se bírt mozdulni. A rebbe pedig látta a chászidon, hogy megértette a látottakat. Befejezték a „reggelit”, majd bencsoltak (étkezési áldás). Ezt követően pedig a chászid megemberelte magát az étkezésében.
Naftali Kraus
Megjelent: Gut Sábesz 3. évfolyam 20. szám – 2014. október 15.