„1945 után, avagy Félelem és reszketés Európában” címmel rendeztek beszélgetést a Zsidó és Izraeli Filmfesztiválon, a Puskin moziban vasárnap este. Szántó T. Gáborral, az „1945” című film forgatókönyvírójával és Ungváry Krisztián történésszel Szegő János társalgott többek között arról, hogy most jött el az a pillanat, amikor már nem vált ki megemészthetetlen indulatokat egy ilyen alkotás.

Az idei év kulturális szenzációja volt az „1945” című film, amely nemcsak a kritikusok körében váltott ki pozitív visszhangot, de immár 28 országban hódította meg az összetett történelmi kérdések feldolgozására kíváncsi közönséget. Mint elhangzott, azért is érhető jól a fim mondanivalója a világ számos pontján, mert a helyi hatalom, az elnyomás, a zárt közösség, illetve a diktatúra utáni újrakezdés összefüggése sokfelé értelmezhető. A magyar vidéken a béke első évében játszódó történetre sok más ország története rezonál.

Szembejön a ruhatár

Ungváry Krisztián először azért gratulált a filmhez Szántó T. Gábornak, mert azt olyan, „nagy hatású, tökéletes arányrajznak” tartja („ennyire jó dolgot ritkán hoznak létre”) amely elkerülte a lehetséges csapdákat. Az ilyen témák esetében ugyanis gyakran fenyeget a hiteltelenség veszélye. Az filmben ábrázolt konfliktusok ugyanis sokkal súlyosabbak voltak a valóságban annál, mint amit a társadalmi emlékezet az 1945-1948 közötti évekről erről megőrzött. A történész felhívta a figyelmet arra, hogy a túlélő zsidóság visszatérésekor kirobbant konfliktusokról már 70 évvel ezelőtt kellett volna filmeknek és irodalmi műveknek születniük. Igaz, tette hozzá, hogy például a németországi bombázásokról sem volt szó hosszú évtizedekig a német közbeszédben. Viszont Magyarországon 1945 után hivatalosan antifasizmus volt, mégis ennél hazugabb módon kevés helyen emlékeztek a fasizmusra és a társ-ideológiákra, szögezte le.

A beszélgetés természetesen érintette a vagyonátrendeződés kérdést, melyet az előadók úgy jellemeztek: könnyen előfordulhatott az, hogy valakivel az utcán szembejött a saját „ruhatára”. Viszont súlyos tévedés lenne szerintük mindezt kizárólag a zsidókat érintő problémaként kezelni. A kifosztás áldozatai lettek a svábok is, valamint a Magyarországra menekült és kitoloncolt felvidéki és erdélyi magyarok. Az időszak egyik jellemző közigazgatási szervezete volt az „Elhagyott Javak Kormánybiztossága”. Szántó T. Gábor arra emlékeztetett, hogy a rendszerváltásoknak és az azzal járó hatalmas vagyonátrendezéseknek nemcsak károsultjai voltak, de kedvezményezettjei is. Magyarországon drámai méretű vagyonátrendeződés zajlott le 1944-ben, 1945-ben és 1948-ban is. Sokkok sorozata volt ez, amely így vagy úgy mindenkit érintett. Mint mondta, a filmet ő egyfajta „kívülállással” készítette el. „Kívül állunk a mainstream szempontokon” – fogalmazott a „Hazatérés” című novellájából forgatókönyvet író alkotó, mintegy indokolva a film szenvtelen látásmódját, amely nem ideológiai alapon, hanem az emberi sorsok ábrázolásával, nagyon sok közeli képpel dolgozta fel a témát.

Bűntárssá tenni a társadalmat

A korabeli pogromok kapcsán elhangzott, hogy azok közel azonos mechanizmussal zajlottak le. Az egyik leghírhedtebb esetről, a kunmadarasiról Závada Pál „Egy piaci nap” címmel könyvet is írt tavaly. Ezekhez a pogromokhoz akkoriban szinte minden adott volt a magyar falvakban: visszatérő, a vagyonukat kereső zsidók, máshonnan betelepített lumpen elemek, elüldözött magyar menekültek a határon túlról, kitelepítés előtti svábok és az áhított vagyonuk, valamint gyűlölet és szerzési vágy. A feszültségek tartósságára jellemző, hogy a „vegyesházasságok” még a hetvenes években is botrányosnak számítottak az ilyen kevert településeken. Ungváry Krisztián szerint pont az volt a fő baj, hogy a zsidó vagyont bekebelezőknek nem volt bűntudatuk. Nem lelkiismeretfurdalás vagy vívódás miatt támadtak rá a pogromok során a visszatérő zsidókra, hanem azért mert azok visszajöttek. Akkor egy időben létezett a betelepítés, kitelepítés, a jelentős nyomor, a széleskörű szegénység és a félelem attól, hogy elveszik a frissen szerzett vagyont. A mélyreható káosz és a bizonytalanság határozta meg a közérzetet. A történész kijelentette, hogy a hatalom rendkívül ügyesen tette bűntárssá és cinkossá a magyar társadalmat a deportált zsidók vagyonának licitre bocsátásával 1944-ben.

De nemcsak pogromok törtek ki: volt példa éhséglázadásra is, mint amikor a komlói bányászok tiltakoztak az ellen, hogy a közelükben túlélő gyerekeknek szerveztek naponta kétszer is meleg ételt adó táboroztatást. (A beszélgetés résztvevői kitértek két jelentős, korábbi filmre is: a hatvanas években a terhelt múltú Páger Antal alakításával forgatott „Utószezon” meglepő módon csúszhatott át a cenzúrán, míg a „Jób lázadása” többek között a vidéki zsidóság hétköznapjaiba engedett bepillantást. Lásd keretes anyagunkat.) Ungváry Krisztián szerint furcsa, de éppen most, ezekben az években jutottunk el oda, hogy egy ilyen film nem vált ki már megemészthetetlen indulatokat, és van annyi higgadtság a magyar közönségben, hogy a mű cselekményét helyén tudja kezelni. Ez még húsz éve sem lett volna így. 

„Majd azt mondjuk, hogy a németek vitték el”

Arra a kérdésre, hogy a zsidóüldözés bűével kapcsolatban mikor indult el a felelősség-áthárítás, Ungváry felidézte, hogy az már a Szálasi-perben is felbukkant, ahol a németek barbárságát ecsetelték, holott Szálasinak származási alapon semmi köze nem volt hozzájuk. A társadalomban elementáris igény volt a bűnök németekre hárítására. Mint mondta, a magyarok mégis ambivalensen viszonyultak a németekhez. A villamoson rászóltak a németül beszélő nagyanyjára, de ugyanakkor arra is volt példa, hogy az egyik pályaudvaron német hadirokkantakat gondoztak az emberek. A történész arról is beszélt, hogy a deportált magyar zsidók nem sok némettel találkozhattak a határig. Eichmann-nak mindössze hatvan embere volt Magyarországon, jobbára tanácsadók. A visszatért deportáltak visszaemlékezéseiben a német katonákról sokkal pozitívabb kép él, mint a magyar csendőrségről, amelynek kegyetlen fellépése azért is volt sokkoló a haláltáborokba küldött magyar zsidóknak, mert ők a németekkel ellentétben a magyar állam megszemélyesítői voltak.

Szántó T. Gábor kijelentette: meglepően könnyű hozzászoktatni egy társadalmat ahhoz a folyamathoz, amelyben egyes csoportokat először démonizálnak, bűnbakká tesznek, marginalizálnak, majd jogfosztással és vagyonelkobzással jújtanak. „Az ember könnyen szemet vet a másik vagyonára. Ezért kell már az elején kiabálni, ha ilyen társadalmi mozgás bukkan fel” – húzta alá. Elejét kell venni egy hatalom eltorzulásának, ennek fontos akadálya pedig az oktatás és a jogtudatosság építése. Negatív példaként ismét előkerült a zsidó vagyonok 1944-es társadalmi licitje, mint gyorsan ható méreg és korrumpálási eszköz. Ungváry Krisztián egy sokaknak meglepő adalékkal is szolgált: 1944 nyarán Magyarországon csökkentek a feketepiaci árak. Mint mondta, ez a „nagyszabású állami rezsicsökkentés” érezhetően emelte a társadalom életszínvonalát a háború utolsó teljes évében. Azonban a nyilas államvezetők motivációiról szólva külön kiemelte, hogy azok általában nem személyes gazdagodási vágytól vezérelve küldték a pusztulásba a magyar zsidóság nagy részét. Számukra ez volt a nemzeti felemelkedés üdvözítő és igazságos útja. Látták, hogy a kapitalista átalakulás legnagyobb nyertesei közé Magyarországon elsősorban a zsidóság tartozott, kisebb mértékben pedig a svábság. Úgy gondolták, az a megoldás, ha egy óriás vagyonátrendezéssel oldják meg a magyar középosztály megerősítését. Ehhez volt útban a zsidóság.

Elvi alapon öltek

Ezek az emberek (például Szálasi Ferenc, Endre László) meg sem gazdagodtak, nem voltak személyükben korruptak. Az eszme alapján, „nemzetszeretetből”, küldetéstudatból, meggyőződésből váltak tömeggyilkosokká. A cigányság veszteségei azért voltak kisebbek, mert közel sem rendelkeztek akkora vagyonnal, mint a zsidóság, így nem is lehetett olyan hatékonyan kifosztani őket. Tanulságos, hogy a 440 ezer magyar zsidóból akkoriban alig 10-20 ezer élt mélyszegénységben, a romák között sokkal többen, míg a teljes magyar lakosságban ez a szám hárommillió körül volt.

A beszélgetés végén szóba került a hágai ítélethirdetéskor öngyilkosságot végrehajtó boszniai horvát tábornok, Slobodan Praljak tette is. Ungváry Krisztián számára a hosszú árnyékot vető bűnök jelképe egy lerombolt ház mellett felépült új, amelyben azonban nem az elüldözött vagy meggyilkolt tulajdonos lakik. Hozzátette: a horvát tábornok is meggyőződésből ölt. Azt gondolta, csak így emelheti fel nemzetét, és nem akart idegen kéz, vagyis egy független bíróság által büntetést elszenvedni ezért. Ezek az emberek erkölcsi minőségnek állítják be, amit tettek, megdicsőülnek saját maguk előtt, és ebben nincs különbség a korabeli nyilas államvezetők és a mai, hágai vádlottak között. Anno Hitler is úgy gondolta, gyakran beszélt is arról, hogy „becsületesek tudtak maradni” még sok tízezer hulla között is – zárta szavait a történész.

Névai Gábor

  • 1945 – Rendező: Török Ferenc

Magyar nyelven, angol felirattal | magyar film, 91 perc, 2017

Szereplők: Rudolf Peter, Szabó Kimmel Tamás, Sztarenki Dóra, Nagy-Kálózy Eszter, Szirtes Ági

A falu vasútállomásán két zsidó férfi száll le, és a település felé indulnak. Hírük hamar elér a lakókhoz, akik riadtan vagy éppen feldühödve azt találgatják, vajon mi célból jön hozzájuk a két utazó. Feledni kívánják, de most attól félnek, számot kell vetniük azzal, mit is tettek akkor, amikor a falu zsidó lakosságát elhurcolták…

A film sok elismerés mellett megkapta a legjobb, holokauszttal kapcsolatos művészi alkotásoknak járó Avner Salev Jad Vasem elnöki díjat a 2017-es Jeruzsálemi Filmfesztiválon, illetve a Berlinale egyik közönségdíját is elnyerte.

 

További információ: http://zsifi.org/1945-2/