A Tett és Védelem Alapítvány (TEV)és a Medián Közvélemény és Piackutató ez évi reprezentatív antiszemitizmus kutatása sajnos nem tartalmaz igazán nagy meglepetéseket. Összességében azok a tendenciák mutatkoznak, amelyek a TEV által az előző években végezett hasonló kutatásokból is látszanak. Sok oldalról meg lehet közelíteni ezt az adatokból kirajzolódó szomorú valóságot, de Salamon bölcsességét követve, „aki elmélyed az ügyön, jót fog találni…” (Példabeszédek 16:20), azaz mindenből érdemes valami építő tanulságot levonni.
Számomra három fontos állítás fogalmazható meg, melyek közül mindegyik egy-egy lényeges tanulsággal szolgál:
• Az idei kutatási anyagból kiderül, hogy a történelmi felelősség problémája az egyik legmegosztóbb társadalmi kérdések közé tartozik, hiszen épp annyian ismerik el Magyarország felelősségét az 1944-es népírtásban, mint ahányan azt tagadják visszautasítják.
• Látszik, hogy a gyűlölet általában nem csak a zsidók felé, hanem minden idegen / ismeretlen felé irányul. A sváb kisebbség vagy az amerikaiak elutasítottsága is egyaránt jelen van a társadalomban.
• Az utóbbi évek kutatási-eredményeiből az is kiderül, hogy bár egyre többen tudnak a holokausztról, mégis annak tagadása, a Soá tragédiáját bagatelizáló vagy relatívizáló kijelentések elfogadottsága ezzel joformán arányosan nő. –
Nem a zsidók miatt fontos a szembenézés
„Az igazság felemeli a nemzetet…” – tanította megint csak Salamon (uo. 14:34.): egy egyén, akárcsak egy egész közösség vagy nemzet számára a múlt megismerése, a felelősséggel való szembenézés egyetlen lehetséges célja az lehet, hogy a hibákból tanulva felemelkedjünk, fejlődjünk, épüljünk. Az utóbbi években sok szó esett arról, hogy a magyar társadalom nem szembesül(t) kellő mértékben felelősségével a holokauszt tragédiájában. Kár lenne, ha az a látszat keletkezne, hogy ez a szembesülés és felelősségvállalás a magyar zsidók iránt fennálló erkölcsi kötelesség miatt fontos. Nem! Meggyőződésem, hogy ez egyedül a magyar nemzet egészének felemelkedése szempontjából lényeges. És így nagy hiba is ha felelősségvállalás számonkérését folyamatosan a zsidó közösség, vagy annak egyes csoportjai kérik számon, és ezzel ez az ügy jóformán belterjes zsidó üggyé sorvad.
Nem csak tiltakozni, tanítani
Az a tény, hogy a magyar társadalomban a bizalmatlanság és gyűlölet nem csak a zsidóság, hanem általában minden ismeretlen felé irányul, arra hívja fel a figyelmet, hogy a legnagyobb ellenségünk nem is a gyűlölet , hanem a tudatlanság. Az emberek általában azt gyűlölik a legjobban, amit nem ismernek. Itt is nagyon fontos tanulság rejlik a zsidó közösség számára: az antiszemitizmus elleni fellépés különböző eszközei közötti sokkal nagyobb hangsúlyt kellene hogy kapjon az edukáció és az abban való aktív részvétel, mint az öncélú, és a kutatás szerint is sokszor visszatetszést keltő politikai tiltakozás.
Másképp kellene mondani
És itt térek rá az ehhez szorosan kapcsolódó harmadik tanulságra: „tanítsd a gyermeket a maga útján, ha megöregszik sem tér majd le róla…” (Példabeszédek 22:6.). Oktatni, ismeretet terjeszteni csak úgy lehet, ha a hallgatóság nyelvén, fogalmi keretrendszerében, lelki és szellemi receptoraira hangolva szólunk. Ha azt tapasztaljuk, hogy egyre több szó esik a holokausztról, de a társadalom ahhoz való viszonya csak kiüresedik, akkor feltehetően valamit rosszul csinálunk. Változtatni kell a beszédmódon! Nem lehet a továbbiakban a holokausztról úgy beszélni, hogy ne helyeznénk kontextusba, hogy ne próbálnánk megismertetni a zsidóság történetét, vallását, a magyar nemzet fejlődéséhez és polgárosodási folyamathoz való felbecsülhetetlen hozzájárulását. Nem lehet a holokausztról árnyalatok nélkül beszélni, annélkül, hogy a történet emberi dimenzióit, lelkiismereti dilemmáit feltárjuk.