Kamenyec-Podolszkij és az 1942-es délvidéki mészárlások eddig feltáratlan részleteit bemutató könyveken dolgozik az a fiatal nemzetközi jogász, aki az elmúlt években emberiség elleni bűncselekmények elkövetői ellen indított perek ügyében vált ismertté. Gellért Ádámmal a Biszku- és Csatáry-perről, a szakmaiságról és a feltáratlan magyar történelemről beszélgettünk.
Ön következetesen nemzetközi jogászként nyilatkozott olyan történelmi kérdésekről, amelyek heves vitákat váltottak ki az elmúlt időben. Ez a titulus az ön „függetlenségi védőpajzsa”?
Valóban, céhen kívüli voltam. A védőpajzs, bármilyen szakmából is jöjjön az ember, a rigorózus szakmaiság. Jelenleg történelemből PhD-zem. Vonzalmam a történelem iránt régebbre datálódik, 12-13 éves koromtól szenvedélyesen falom a könyveket, a szakirodalmi munkákat Szerepeltem országos történelmi versenyeken, nem is rossz eredménnyel. Elsőként komolyabban a holokausztról olvastam , utána jöttek a nemzetközi atrocitások történetei: örmény népirtás, holodomor, majd a balkáni háborúk, Ruanda és Sierra Leone. Egy idő után azonban rádöbbentem arra, hogy a XX. századi magyar történelmében is vannak döbbenetes esetek. Amikor a felmerült kérdéseimre a szakirodalom átolvasása közben nem kaptam választ, elkezdtem tovább kutatni, így kerültem a levéltárakba. A szabadidőm egy részét azóta is ott töltöm. 2009-óta több mint 100 000 oldalnyi iratot néztem át. A Tanácsköztársaságtól a Képíró-ügyig sok mindent tanulmányoztam a Fővárosi Törvényszék vagy a Fővárosi Levéltár iratai között. De kutattam Izraelben, Németországban, Szlovákiában és Szerbiában is. Mindig is ilyen kutató ember voltam. Jogászi, jogtörténészi és történészi attitűd – és mindezek módszertana – kell ahhoz, hogy alapos választ tudjak adni a felmerülő kérdésekre.
Mennyire lehet egy jobbról-balról beskatulyázó közéletben megőrizni az objektivitást?
A szakmaiság az egyetlen védőpajzs ezekben az ügyekben mindenki számára. Különösen, ha mindkét politikai oldalt érzékenyen érintő történelmi cselekményekkel foglalkozunk: Kamenyec-Podolszkij utána Biszku Béla pere, majd a Képíró – és a Csatári-ügy. Számomra a harag és részrehajlás nélküliség mentalitása az iránytű. Az mindenképp segít, hogy több nézőpontból is rálátok egy-egy ügyre. Ez eddig be is jött. Azt a taktikát követtem, hogy baloldali újságoknak jobboldali, a jobboldali újságoknak baloldali témákat kínáltam fel.
Tehát, mindez tudatos stratégia?
Igen, ez tudatos, egyfajta „brand-építés” amit nagyban motivál az ismeretátadó szándék is. Ha valaki kinyitja a Narancsot vagy a Magyar Nemzetet, olyan témával találkozzon, amivel általában nem szokott. Szerintem óriási problémája nem csak a magyar közéletnek, de a magyar tudományos életnek is, hogy az ellentétes nézeteket valló felek legtöbbször ignorálják egymást.
Úgy tudni, hogy a Lex Biszkuként ismert törvénytervezetet ön fogalmazta meg Gulyás Gergelynek. Amikor megtudta, hogy ugyanez a képviselő beszédet készül mondani Donáth György szobrának avatóján, nem gondolt arra, hogy szól neki?
A Biszku-ügyben én indítottam el a nemzetközi jogi alapon álló bűntetőeljárást. Ami most már hat éve zajlik, sok eredmény nélkül. A Lex Biszkut nem Gulyásnak fogalmaztam, a törvénytervezetet elküldtem az összes parlamenti frakcióvezetőnek, miután a legfőbb ügyészség elutasította a kérelmemet. Ezt karolta fel a Fidesz. A törvény, aminek a fele valóban az én munkám átvételével készült, egy nemzetközi jogi kötelezettséget tett az írott magyar jog részévé. Jogi szempontból tehát nem mondott ki semmi újat. Egyszerűen azt akartam, hogy legyen nyomás a jogalkalmazón, hogy el kell járni ebben az ügyben. Addig ez a bűncselekmény típus, az emberiesség elleni bűncselekmény, nem volt kodifikálva a magyar jogban. A jogalkalmazónak ezt a nemzetközileg elismert tényállást már 1971 óta alkalmaznia lehetett volna , de nem tette meg mind a mai napig. Sőt, olyan szerv sincs, mint amilyen Lengyelországban. Ott 1939-ig visszamenőleg vizsgálják jogi és történelmi szempontból az ilyen ügyeket. Vannak szervezeteink, mint a Veritas Intézet, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága vagy mások, de a szisztematikus feldolgozása ezeknek az ügyeknek továbbra is várat magára. A Képíró-, a Csatári- vagy a Biszku-ügyben magánszemélyek voltak a kezdeményezők. Ez sokat elmond a közállapotainkról.
Ami Gulyás Gergelyt illeti: nem ez volt az első ilyen típusi eseménye. Nem gondolom, hogy nekem ezt minősítenem kellene, mint ahogy az sem az én feladatom, hogy politikusokat emlékeztessek jogi, történelmi és erkölcsi kérdésekre. Azt azonban merem állítani: a XX. század egyik tanulsága, hogy a politikának ezekbe a kérdésekbe mérsékelten kellene beleszólnia. Ilyen ügyekben először szakembereknek (történészek, jogászok) kellene vitázniuk. Legyenek cikkek, könyvek, és ha bármilyen konszenzus kialakul, akkor legyen szobor vagy megemlékezés. Sőt, nem biztos, hogy mindenben teljes egyetértésnek kell lenni, de vita, átbeszélés mindenképp legyen. Nálunk azonban legtöbbször minden fordítva zajlik: a politika terjeszti elő vagy támogatja az ötletet. Nem gondolom, hogy a politikának ki kellene szállni ezekből az ügyekből, de lehetne kicsit visszafogottabb. A politika úgy általában jobb lenne, ha a második sorból figyelné az ilyen közéleti vitákat.
Boross Péter szerint Donáth makulátlan ember volt. Mit üzen ma az, hogy egy volt miniszterelnök ilyeneket mond?
Nem szeretnék senkit minősíteni, de ez egy felettébb szerencsétlen mondat. Történelmileg nem igaz, amit állít.
A Tett és Védelem Alapítvány pár hete javaslattal állt elő: szoboravatási útmutatót állítana össze annak érdekében, hogy a hasonló botrányokat el lehessen kerülni. Mennyire lehet eredményes ez a konszenzuskereső kezdeményezés?
Nem hiszek semmilyen központi bizottságban vagy tanácsadó testületben. Mindegyik szakágnak lehet szerepe abban, hogy a szoborállítókat orientálja és a legalapvetőbb tényeket leszögezze. De ehhez nem kell MTA, vagy más bizottság. A különböző utcanevek átnevezésével kapcsolatban az MTA-nak van egy közel 300 (!) oldalas javaslata. A XX. század az utcák és közterületek átnevezésének százada, ami a mi generációnk számára igen csak megmosolyogtató.
Sokat lehet hallani arról, hogy rengeteg mindenhez nem lehet hozzáférni, mert titkosítottak fontos iratokat.
Ez nem így van. Az 1945 előtti iratok teljes mértékben kutathatók a fővárosi vagy vidéki levéltárakban. Az egy másik kérdés, hogy az iratok nagy része megsemmisült a háborúban, vagy esetleg később leselejtezték. Ahogy az is, hogy sok 1945 után keletkezett iratot 1989-90-ben megsemmisítettek. Kell egy kutatói engedély, s lehet menni levéltárazni. Nagyon sok minden vár még feltárásra. A Tanácsköztársaságról az utolsó monográfia a 70-es években készült el, a magyar holokauszt monografikus feldolgozását Braham professzor az 1980-as évek közepén alkotta meg, azóta senki nem követte. A délvidéki razziáról 60 éve készült el az utolsó nagy munka. Nincs Horthy-monográfiánk sem! Továbbá a népbíróságok működéséről sincs összefoglaló mű. Az igazságtétel negyedévszázados története is érdekes téma – meg lehetne vizsgálni, hogy miként is zajlott nálunk ez a folyamat. Milyen háttéralkuk voltak? Valakinek be kellene vetni magát az irattárakba, levéltárakba, mélyinterjúkat kéne készíteni a még élő szereplőkkel. A legtöbbször az a probléma, hogy a magyar ember szinte minden szektorban – egészségügy, oktatás, közigazgatás – hasonló panelek között mozog. Szembesül azzal, hogy a rendszer avítt, és lehetne bizony jobban is működtetni, de nem tudnak, vagy nem akarnak tenni ellene, mert egyszerűen oda vannak kötve financiálisan a rendszerhez. Ez nem XX. századi magyar sajátosság. Ha Széchenyi nemzetközi összehasonlításait olvasnánk, egy kis stilisztikai manikűr mellett csak a neveket és esetleg a helyszíneket kellene kicserélni, az állítások és a problémák nagyon is hasonlóak.
Mit gondol, sok Donáth- vagy Hóman-ügy lehet-e még a padláson?
Biztos vagyok benne, hogy lesznek még ilyen esetek. Minden emberi közösség keresi a maga héroszait. Az 1947-1989 a változó mélységű politikai represszió időszaka volt. A szabad véleménynyilvánítás tabu volt. Egy ilyen vákuumban, kiszolgáltatottságban éltek egész közösségek. Érthető, hogy a rendszerváltozással kezdődően folyamatosan megpróbálta ki-ki megkeresni a maga példaképét, akivel azonosítani tudja önmagát. Nem véletlen, hogy a szoboravatásokat nem fiatalok kezdeményezik, mert nekik nincsen semmilyen viszonyítási pontjuk. Időnként a sumérekről vagy Montecuccoliról többet tudnak, mint Kun Béláról vagy a fehérterrorról. Ami nonszensz. A negyedikes gimnazisták legtöbbje a felvételire készül, a XX. századi magyar történelmen csak átfut.
Ebben a rehabilitálós hangulatban ön szerint előjöhet Bárdossy felmentésének szándéka is?
Ez már sokszor felmerült, s nem lennék meglepve, ha valaki már dolgozna ezen.
Lehet majd újra borzolni a kedélyeket?
Ezek az események értelmezhetőek pozitívan is, mert legalább vitahelyzetek alakulhatnak ki. Beszélünk a múltunkról. Minden ilyen történetnek van tehát jó oldala is: megindulhat egy diskurzus a perről, a jogi környezetről, a személyről. Hogy miként beszélünk róla, az más kérdés. Az azonban tény: egy következetes párbeszédből jó és hasznos dolgok is kisülhetnek.
Mi az ön személyes ambíciója? Mi motiválta a munkájában?
A munka a szenvedélyem, a kutatás a hobbim is. Az a legfontosabb számomra, hogy minél többet feldolgozzak a feltáratlan múltból, és minél közérthetőbb formában tudjam bemutatni. Ebben az évben megjelenik a könyvem a délvidéki mészárlásról, s remélem hamarosan követi a következő, a kamenyec-podolszkiji események teljes krónikája is.
Wallenstein Róbert
NÉVJEGY
GELLÉRT ÁDÁM Nemzetközi büntetőjogász, történész kutató, jelenleg az 1941-es deportálásokat és az 1942. januári délvidéki razziasorozatot rekonstruáló könyveken dolgozik. Neve a Lex Biszkuként megismert törvénytervezettel vált országosan ismerté. Jelenleg PhD hallgatóként az 1944-es deportálások döntéshozatali mechanizmusát kutatja.
PEREK
A Biszku-per: Biszku Béla az 1950-es évektől az állampárt vezetéséhez tartozott, évtizedekig gyakorlatilag Kádár jobb keze volt. 1956 után belügyminiszter és miniszterelnök-helyettes. Több mint öt éve zajló perét Gellért Ádám indította el, magánfeljelentésként. A vádirat szerint Biszku Béla a forradalom leverése után részt vett a karhatalom megszervezésében és irányításában, amelynek egyik következménye volt az a sortűz, amelyben több tucatnyian haltak meg Budapesten és Salgótarjánban. Perének különlegessége, hogy 1990 után állampárti vezetőt még nem vontak felelősségre a magyar hatóságok, ez volt az első per, amelyben erre kísérletet tettek.
A Képíró- és a Csatáry-ügy: Képíró Sándor és Csatáry László neve a Simon Wiesenthal Központ „náci-vadász” akciói után vált ismerté a magyar közéletben. Mindkettőjük ellen háborús bűnök miatt tettek feljelentést 2011-ben Budapesten. Képíró csendőr századosként részt vett az 1942-es újvidéki mészárlásokban, ahol több mint 3000 – főleg zsidó és szerb – embert gyilkoltak meg magyar katonák. Csatáry annak a kassai gettónak volt a parancsnoka, ahonnan több mint 10 000 embert deportáltak. 1945 után mindkét férfi elmenekült Európából, Kanada és Argentína után azonban a rendszerváltást követően visszatelepültek Magyarországra. Képírót – 97 éves korában bekövetkezett – halála előtt pár hónappal bizonyítékok hiányában felmentette a Fővárosi Bíróság. Csatáryt a pere során házi őrizetre kötelezték, itt hunyt el, jogerős ítélet hiányában, 98 évesen.