Hamarosan fordításban is megjelenik az egyetlen Auschwitzban írt regény

Angolul és számos más nyelven is olvasható lesz Eddy de Wind “Utolsó állomás – Auschwitz” című könyve. A szerző nem tudta, hogy milyen sors vár rá, ezért könyvét álnéven írta, és rongyokba csomagolva egy barakk alatt rejtette el. A cselekmény a tábor brutalitását és a szintén Auschwitzban raboskodó felesége, Freidel iránt érzett szeretetét beszéli el.

A könyv először 1946-ban jelent meg Hollandiában, de csak a túlélők körében vált ismertté.  “A hollandok az ország újjáépítésével voltak elfoglalva, nem igazán érdekelte őket a táborokból hazatérő zsidók története. Egyébként sem fogadták őket túl szívélyesen. Az olyan könyveket, mint apámé, cinikusan csak ‘szögesdrót irodalomnak’ nevezték” – mondta de Wind fia, Melcher.

De Wind 1987-ben bekövetkezett halála után döntött úgy a család, hogy több nyelven szeretnék kiadni a regényt.

“Feltehetően ez az egyetlen olyan, holokausztról tanúskodó könyv, amelyet az eredeti helyszínen, Auschwitzban írtak, közvetlenül az események megtörténte után. Ennek következtében nem halványultak el az emlékek és más beszámolók és leírások sem hatottak a szerzőre” – mondta Dorian de Wind, az egyik családtag.

A könyv angol fordításának kiadását már a szerző is elhatározta. Erre közvetlenül a felszabadulás után került sor, amikor Eddy, a többi rabbal együtt az Auschwitz környéki, hófödte földeken kutatott némi ennivaló után és összetalálkozott egy szintén Hollandiából elhurcolt nővel, Roosje-vel. “Senki sem hisz majd nekünk Hollandiában, amikor visszatérünk és elmondjuk, hogy mit történt velünk”- mondta Roosje, aki egy halálmenetből szökött meg, és nem sokkal korábban temette el éhhaláltól elpusztult anyját. “Gondoskodunk róla, hogy higgyenek nekünk és hivatalos jelentések is lesznek, melyek alátámasztják az igazunkat. Ha valaki mégis kételkedik majd, megkérdezem tőle: ‘Akkor hol van az anyám, az apám, a testvéreim és emberek tízezrei?” – felelte de Wind.

Deportálása előtt de Wind már megtapasztalhatta a nácik által a zsidóknak kijelölt sorsot. Ő volt az utolsó zsidó, aki orvosi diplomát szerezhetett a Leideni Egyetemen, utána minden zsidót eltávolítottak a felsőoktatási intézményekből. 1941. február 23-án végigélte a hírhedt amszterdami pogromot, melynek során a megszálló németek 427 zsidó férfit tartóztattak le a város régi zsidó negyedében. Az zsidókat a schoorli táborba hurcolták, ahol súlyos bántalmazásnak voltak kitéve. De Windnek ebből a táborból még sikerült hazatérnie, mert orvosként elhitette fogva tartóival, hogy tizenegy társával együtt tuberkolózisban szenved. A 427 emberből mindössze hárman élték túl a háborút.

De Wind ezt követően hősies lépésre szánta el magát: önként jelentkezett orvosnak a westerborki gyűjtőtáborba, hogy megakadályozza anyja Auschwitzba deportálását. Ennek fejében vállalta, hogy a táborban marad és orvosként dolgozik. Mire Westerborkba érkezett, anyját már elvitték. A hír hallatára összetört, de nem adta fel a küzdelmet. Azoknak a raboknak segített, akiket munkára alkalmatlannak ítéltek és “lengyelországi letelepítésre” jelölték ki őket. Munkája során ismerkedett össze Freidel Komornikkal, aki nővérként dolgozott a táborban. Hamarosan össze is házasodtak, de nem sokkal később mindkettőjüket Auschwitzba deportálták. Freidel a hírhedt 10-es blokkba került, ahol kegyetlen orvosi kísérleteket hajtottak végre a rabokon. A házaspár titkos üzeneteken keresztül tartotta a kapcsolatot egymással, amíg Freidelt útnak nem indították egy halálmenettel. Eddy biztos volt benne, hogy többet nem látja feleségét, de végül mindketten túlélték a borzalmakat és Hollandiába visszatérve egymásra találtak.

A háború után de Wind sok túlélőt kezelt és a holokauszt okozta traumák hatásait tanulmányozta. 1949-ben ő vezette be a “koncentrációs tábor szindróma” kifejezést a pszichológiába. A tünetegyüttes depresszióval, szorongással, intellektuális leépüléssel és egyéb problémákkal jár együtt s az életkor előrehaladtával egyre erősödik. De Wind úgy vélte, hogy saját túlélése a puszta véletlennek volt köszönhető, és ő is sokat küzdött a túléléssel együtt járó lelkiismeretfurdalással és önváddal.

“Apámnak a túlélés egyfajta büntetést jelentett. Fel kellett kutatnia, hogy ki tért vissza és ki nem, meg kellett gyászolnia az elpusztultakat, szembesülnie kellett azzal, hogy Hollandiában nem fogadták szívesen és újra kellett kezdenie az életét a traumák terhe alatt. A halálos ágyán sírva fakadt, amikor értesült a szomszéd szobában fekvő beteg haláláról. Megkérdeztem, hogy miért sír. ‘Azért, mert én még megélhettem ezt a napot, de ő már nem’. Olyan volt, mintha egy újabb szelektálást élt volna túl a koncentrációs táborban. A halálakor újra visszatért Auschwitzba”.

zsido.com

Forrás: TOI

  • Küldés emailben