Az ókori népeknél, az araboknál, egyiptomiaknál, nemkülönben a görögöknél és rómaiaknál a gyermek csak tárgy volt, mely a birtok szaporodását jelentette. A családnak feje korlátlanul rendelkezett felette, még élete felett is. A gyermekek feláldozása kegyes cselekedetnek számított a pogányoknál, s e „kegyes” cselekedetet elég sűrűn gyakorolták is.
Másként volt ez a zsidóságnál. A Szentírás a legszigorúbban megtiltotta és halálbüntetéssel sújtotta ezt a minden szülői érzést megcsúfoló eltévelyedést. Már Ábrahámnál kifejezésre juttatja Isten, hogy nem kívánja, sőt nem engedi meg az emberáldozatot (1Mózes 22.). Mindjárt a teremtésről szóló fejezetben megmutatja, mit jelent szerinte a gyermek az emberi életben, midőn az olvassuk: „Isten megáldotta őket (az első emberpárt), mondván nekik: szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek meg a földet és foglaljátok el” (uo. 1:28.).
A gyermek Isten áldása, amit az emberiség javára adott. Ez maradt a zsidó felfogás, melyet a biblia lépten nyomon tükröz. Az ősanyák könyörögnek Istenhez ezért a kitüntető áldásért, Ráchel fellázad; inkább halált kíván magának, semhogy a magtalanság szégyenét viselje! (uo. 30:1.) Jákób büszkén mutat Ézsau kérdésére az őt követő kis csoportra: „gyermekeim ezek, kikkel megajándékozott engem Isten!” (uo. 33:5.)
Hanna, Sámuel próféta anyja, áhítatos könyörgésben, esedezik Silóban, az Örökkévaló szentélyében gyermekáldásért és a boldogság költeményét zengi, mikor kérése teljesült. (1Sámuel 1. és 2.). Elisa próféta azzal tudja legméltóbban háláját kifejezni a vendéglátó szunamita nő iránt, hogy megjósolja neki, hogy a nélkülözött gyermekáldás be fog következni nála. (2Királyok 4:14-16.). És valóban csak ezen felfogás mellett énekelheti a zsoltárköltő (128:3-4.), hogy a gyermekek a háznak örömei, díszei, melyek mint az olajfa ültetvényei virulnak a családi asztal körül, mert hisz ez az az örökség, melyet az Örökkévaló ad, amiben az istenfélő férfiúnak igazi áldása megnyilvánul.
Két évig szoptattak
Természetes tehát, hogy a gyermek élete a legmesszebbmenő védelemben részesül, és ez a védelem kiterjed a még meg nem született magzatra is (2Mózes 21:22-23.). És ha gyenge a gyermek, annál gondosabb ápolásban kell részesíteni, hisz a megszületett gyermek azonnal az anyai érzés szent védelmébe kerül, amely legerősebb a földön. Mert hát „lehetséges-e, hogy a nő megfeledkezzék kisdedéről, hogy ne könyörülne méhe magzatán”? (Jesájá 49:14.) Az anya maga táplálja gyermekét a biblia tanúsága szerint, hacsak kényszerítő körülmény meg nem akadályozza ebben. Hogy pedig ezt mily magasztosan fogta fel a zsidóság, mutatja az a mai napig fennálló törvény, hogy a gyermekét szoptató anya, ha özvegységre jut, 24 hónapon belül nem mehet újra férjhez, – ennyi volt ugyanis a szoptatás rendes ideje – nehogy az új házasélet örömei és gondjai elvonják kis gyermekének gondozásától, nehogy a gyermek elessen jogai legszigorúbb védelmétől (Ketubot 60a-b.).
A nevelés fontossága
Látjuk tehát, hogy ősidőtől fogva le volt rakva a gyermekvédelem alapja a zsidóság tanaiban, ha nem is mindig tételes törvényekben. Kitűnik ez minden jelenségből, mely a kis gyermekre vonatkozik és bátran állíthatjuk, hogy kiterjedt az a gyermek életének és neveltetésének minden egyes részletére.
A Szentírás megparancsolja a zsidó apának, hogy vésse jól be fiainak szívébe Isten igéit és törvényeit, felhasználván minden alkalmat a vallásos nevelésre, és ébressze nemzeti öntudatra gyermekét, midőn megmagyarázza neki, mit jelent Izráel számára, hogy az egyiptomi rabszolgaságból kimenekülve szabad néppé lett (5Mózes 6:7. és 20-24.). Ezért, amikor a betakarítás ünnepén népgyűlésen felolvassák a Tórát, ott legyenek a férfiak és nők mellett a gyermekek is, hogy akik még nem ismerik Isten tanait és Izráel történetét, hallják és megtanulják azokat (uo. 31:10-12.).
Ha a Szentírás megköveteli a gyermektől a szülő iránt való feltétlen tiszteletet, ha a legsúlyosabban bünteti a gyermek vétségét a szülő ellen, nemkülönben elvárja a szülőtől, hogy teljesítse szent feladatait gyermekeivel szemben. Nem is szolgáltatja ki a gyermeket a szülő önkényének, még akkor se, ha a gyermek elfajult, hanem előírja, hogy a kicsapongó és engedetlen fiút a szülők a bíróság elé vigyék. A bíróság azután alapos vizsgálatot végezve ítél a gyermek felett, mindenkor tekintetbe véve a gyermek jogát. (5Mózes 21:18-21.). A Talmud (Szánhedrin 71a.) pedig azt jegyzi meg e törvényre vonatkozólag, hogy sohasem volt eset arra, hogy a törvényszék a biblia rendelkezése alapján halálítéletet mondott volna ki elfajult fiúra.
Hammurabi törvényei – zsidó jog
Hogy a gyermekek élete egyenértékű volt a zsidóságnál a nagykorúakéval, azt a legfényesebben igazolja az a törvény, mely éles ellentétben állva a pogány világ felfogásával megállapította azt az elvet, hogy „ne ölessenek meg az apák a fiúkért és a fiúk ne ölessenek meg az apákért”! (uo. 24:16.) Új volt ez az elv, melyet a zsidó valláserkölcs hozott, holott pl. Hammurabi, a büszke babiloni kultúra törvényhozója azt határozta, hogy ha az építőmester rosszul építette a házat, és ez bedőlve agyonütötte a tulajdonos fiát, akkor öljék meg az építőmester fiát!
Zsidó törvénykezés a taliojog ilyetén alkalmazását soha sem engedte volna meg, hisz „mindenki a saját bűnéért haljon meg”. És ha a kiskorú valakinek hibájából testi sérülést vagy halált szenvedett, ugyanolyan elbírálás alá esett az ellene elkövetett bűn, mint a nagykorú ellen elkövetett (2Mózes 21:31.).
Igaz, a testi fenyítés szerepelt a nevelési eszközök között, hisz a Példabeszédek könyve (23:13-14.) azt tanítja: „Ne vond meg az ifjútól a fenyítést, ha vered a bottal, nem hal bele: te a bottal vered őt, de a lelkét megmented a pokoltól”, továbbá azt, hogy „aki visszatartja a pálcát fiától, – gyűlöli azt”, mert nem neveli elég biztosan a jóra. Az is bizonyos azonban, hogy a zsidó szülők nem éltek vissza e jogukkal és inkább követték azt a héber közmondást: „…a gyermeket, ha bal kezeddel eltaszítod magadtól, a jobbal azonnal szorítsd magadhoz” (Szotá 47a.). A hagyományos tan különösen lelkére köti az apának, hogy ne legyen túl szigorú gyermekével szemben, főleg pedig óvakodjék felnőtt gyermekének testi fenyítésétől, nehogy ellenszegülésre késztesse őt. És minthogy semmi sem új a nap alatt, azzal int a Talmud elővigyázatra, hogy példát hoz fel, mint fenyegette egy szülő gyermekét szigorú büntetéssel, amire ez – akárcsak a huszadik század elernyedt idegzetű ifja – öngyilkos lett (Gittin 7a.).