Amikor egy férfi szívelégtelenség miatt összeesett a párizsi Charles de Gaulle repülőtéren, két izraeli sietett a segítségére. Egy arab és egy zsidó. Utóbbi a férjem – meséli Nicky Blackburn.
Miközben az izraeliek kék-fehérbe öltöztek az izraeli függetlenség napja alkalmából, mi éppen földet értünk Párizsban. Kifelé haladtunk a csomagjainkkal, hogy megkezdjük négynapos városnézésünket a francia fővárosban, amikor egyszer csak egy franciául, pánikszerűen üvöltő asszony rohant le a rámpán. Bár fogalmunk sem volt róla, hogy miért kiabál, nem sokkal később egy középkorú férfit pillantottunk meg, aki a földön feküdt. Körülötte néhány aggódó ember.
A férfinak nem volt pulzusa. Valaki térdelt mellette, és megpróbálta újraéleszteni őt. A férjem, egy izraeli zsidó, Meir Arad egy bámészkodó repülőtéri alkalmazotthoz futott, és arra kérte, hogy szerezzen egy defibrillátort. Az illető eltűnt egy ajtó mögött… és többé nem jött vissza.
A férjem csatlakozott a földön térdelő emberhez, aki egy izraeli arab betegápoló volt egy Tverjá közeli faluból, és akinek a nevét nem sikerült megértenünk. Ezután együtt folytatták az újraélesztést, egymást váltva, kéz a kézben végezték el a mellkasi kompresszió mozdulatait, annak reményében, hogy sikerül újraéleszteni a férfit.
Egy francia utas hívta a mentőket, mások repülőtéri alkalmazottakat kerestek, akik segítséget nyújthattak volna, de a világ egyik legforgalmasabb repülőterén senkit sem sikerült találniuk, aki segíthetett volna. Már egy kisebb csoport állt körülöttük, de nem érkezett segítség.
Végül, nagy sokára jött valaki egy defibrillátorral. A földön fekvő férfinak még mindig nem volt pulzusa. A férjem és az ápoló kinyitották a szerkezetet, és nagy nehezen követék a számukra nagyon nehezen érthető, francia nyelvű utasításokat. Egy-két próbálkozással később még mindig nem volt pulzus. Újabb néhány próbálkozás, és végre! Sikerült!
Pár perccel később megérkezett a mentő, és felszólítottak minket, hogy távozzunk. Együtt mentünk el az útlevél ellenőrzésig – az arab ápoló és családja, a férjem és a barátaink. „Izraelben soha sem történne ilyen” – mondtuk egymásnak. „Éjn kmo Jiszráel” – nincs még egy olyan, mint Izrael – mondta az ápoló. Az útlevél ellenőrzésnél ért utol minket az El-Al egyik alkalmazottja, hogy felvegye az adatainkat. Ezután kezet ráztunk, és minden jót kívánva, különböző irányban hagytuk el a repülőteret.
Feledhetővé vált a függetlenségi napi tűzijáték, a zászlók és a beszédek – ez lett életem legfelejthetetlenebb jom háácmáutja. Tanúja lehettem az igazi izraeli egységnek. Egy olyan időszakban, amikor a késeléses támadások messze sodortak minket egymástól, két izraeli: egy zsidó és egy arab együttes erővel, egységben dolgozott gyors és határozott csapatként azon, hogy újraélesszenek egy idegent, és megmentsék az életét.
És sikerrel jártak! Néhány órával később az El-Al értesített bennünket arról, hogy a férfi – akinek soha nem tudtuk meg a nevét, és aki a férjem és az arab ápoló nélkül minden bizonnyal meghalt volna azon a repülőtéri rámpán -, magához tért, és jól van. Egy megindító függetlenségi nap örömteli befejezése volt ez.
Forrás: Israel21C