Földet a békéért?

Ha az Örökkévaló értelmet adott nekünk, miért kellett még Tórát is adnia mellé?

Hiszen a Tóra maga az igazság. Az agy azzal a csodálatos képességgel lett felruházva, hogy megbizonyosodjon az igazságról. Mire való hát az élet rendjét megszabó isteni törvény? Nem arra van-e az embernek esze, hogy e képességével élve maga fedezze fel a törvényt?

Ezt a kérdést bizony föl lehet tenni – és meg is lehet válaszolni –, mégpedig sokféle szinten. A legegyszerűbb magyarázat mindazáltal az, hogy bár az emberi értelem igen erőteljes eszköz, van az ember lényének egy ennél erősebb összetevője is – a kívánság.

Ha valamit eléggé elszántan akarunk, eléggé kétségbeesetten, képesek vagyunk erőszakot tenni az agyunkon, „hátrakötni a kezeit”, és olyan csavaros okfejtésekre kényszeríteni, melyek egy generáció távolából vagy egy másik kultúra felől tekintve óhatatlanul azt a kérdést vetik fel a szemlélőben: „Mi ütött ebbe az emberbe? Hát elhagyta minden józan esze?” Az agy persze változatlanul ott van, a helyén. Még működik is közben, csak nem a rendeltetésének megfelelően. Ahelyett, hogy nyomára bukkanna az igazságnak, azon dolgozik, hogy logikus alapot szolgáltasson ahhoz, amit mi szeretnénk igazságnak hinni. 

Ezért adta az Örökkévaló nekünk a Tórát – az igazság gyűjteményét, amely nem a mi agyunk terméke, hanem azokból az örökkévaló igazságokból áll, melyekre Ő alapozta a teremtést és az univerzum létezését. A Tóra célja nem az, hogy feleslegessé tegye az agyunkat – éppen ellenkezőleg! Elvárja tőlünk, hogy megfeszítsük az értelmi képességeinket egész azok végső határáig, hogy megértsük a benne foglalt igazságok lényegét, miértjeit és hogyanjait. De ahhoz is hozzásegít bennünket a Tóra, hogy képesek legyünk rajtakapni az agyunkat, ha „rossz irányban”, „visszafelé” működik. Ha az okos¬kodásaink és elmetornáink végeredménye nem áll összhangban az isteni igazsággal, amit a Tóra tartalmaz, valamit elvétettünk útközben. 

Izrael népe kétségbeesetten szeretné a békét. Arra is legalább olyan kétségbeesetten vágyunk, hogy az ellenségeink legalább ennyire kívánják a békét. Egyszerűen csak nem vagyunk készek elfogadni az olyan valóságot, ami ellentmondani látszik ennek a mindent felemésztő vágyakozásnak. 

Azok, akik kellő távolságból szemlélnek minket, csak a fejüket vakarják minket figyelve: „Mi ütött ezekbe? Hát végleg elment az eszük? Nem látják, hogy valahányszor engedményeket tesznek az ellenségnek, vagy akár csak szóba kerül ilyen engedmények lehetősége – egyre többen halnak meg? Egyre több zsidó és egyre több arab hal meg, és a két nép szenvedései egyre növekednek. De mikor szilárdan kitartanak, és nem hajlandóak földet feladni, okosan és elszántan harcolnak a gyilkosok ellen, olyankor kevesebb a zsidó áldozat, kevesebb az arab áldozat, és a két nép élete máris valamivel jobb. Ebben az »egy lépést előre, egyet hátra« ördögi körben telt el az elmúlt száz év, és mégis mindig, újra meg újra ugyanaz történik!” 

De ha már végképp elvesztettük a józan gondolkodás képességét, a Tóra még mindig ott van nekünk. Mit mond hát a Tóra a „földet békéért” elképzelésről?

A Sulchán Áruchban, a Tóra szerinti Törvény „kódexében” egyenes, félre nem érthető szabályt találunk – mégpedig az első kötetben, mely az Orách Cháim címet viseli, a 329. szakaszban. Ez a cikkely még csak nem is kimondottan az Izrael földjéről szól – egyképpen érvényes Jeruzsálemre, a New York-i Brooklynra és az új-zélandi Wellingtonra is. 

A cikkely a következő helyzetet ismerteti: ellenséges haderő támad ránk, vagy támadással fenyegetőzik, és földet követel tőlünk. Azt mondják: „Adjátok nekünk ezt a darab földet, és mi békében hagyunk titeket.” A mindent felülíró vészhelyzet a pikuách nefes, a lelkek megmentésének parancsa, mely a Tóra minden más rendelkezéséhez képest elsőséget élvez. Szálljunk-e harcba, hogy megakadályozzuk az ellenséget az illető terület birtokbavételében, vagy engedjük át a földet cserébe az ígéretért, hogy a jövőben nem lesz agresszió?

A Tóra kimondja a szabályt: a területek feladása csak még inkább kiszolgáltat minket az újabb támadásoknak. Földet feladni a „béke” ígéretéért cserébe nem csupán vakmerő hazárdjáték a saját és mások életével – hanem ráadásnak olyan hazárdjáték, amiben vesztésre vagyunk ítélve. Ne adj fel földet, mert az még sebezhetőbbé tesz téged, akkor se add fel, ha háborúba kell menned, hogy megakadályozd a foglalást. Ez a pikuách nefes esete – meg kell előzni az élet veszedelmét. A háború is veszedelmes dolog, de az életek megmentésére olykor háborúba kell menni.

Nem a föld szent volta az igazán fontos itt (bár a Tórának erről is van bőven mondandója). Nem is a tény körül forog a kérdés, hogy tudniillik az Izrael földje a zsidóság örök birtoka nemzedékről nemzedékre, és senkinek nincs meg ahhoz a joga, hogy bárki másnak adja (bár a Tórának erről is van bőven mondandója). Ez az ügy a pikuách nefes esete, az életmentésé.