Zsidó történelem
Az álmessiások
Beveztés
A Messiásba és a megváltásba vetett hit a zsidóság egyik alapvető hittétele, amely szinte a kezdetektől fellelhető a Bibliában[1], és mely természetesen a zsidóság száműzetésbe kerülése után még nagyobb szerepet kap. „A Messiás király meg fog jelenni, és visszaállítja Dávid királyságát, ahogy eredetileg volt, felépíti a Szentélyt, és összegyűjti Izrael szétszórtjait. Napjaiban újra érvényes lesz valamennyi törvény, mint annak idején: áldozatokat fogunk bemutatni, és megtartjuk a smitá és jovél éveket, ahogy mindez a Tórában áll.”[2] – írja Maimonidész
Az álmessiások oly személyek, akik magukról azt tartják, hogy Izraelnek Istentől kijelölt megváltói, akik az ígért messiási országot létrehozzák. Az idők folyamán igen sok álmessiás lépett fel olyan korszakokban, amikor a néplélekben kedvező talajra talált az álmessiási hiedelem s ehhez képest nem egyszer éleseszű szédelgők és csalók, mint álmessiások kihasználták a vallásos nép hiszékenységét; más esetekben maguk az álmessiások is áldozatai voltak saját és mások ámításaink. Valamennyi álmessiás megegyezett abban, hogy azt állította magáról, hogy ő lesz az, aki Izrael fiait visszavezeti országába. Némelyek ezt böjtöléssel és imádkozással meg akarták elérni, mások karddal. Némelyek közülük vallási újításokat akartak, mások pedig valóságos felfordulást idéztek elő nem.
Az ókor álmessiásai és reménységei
Minthogy a zsidó nép a messiást Dávid családjából, de Efráim s így József leszármazottaitól is várta, ennél fogva az álmessiások rendszerint ezek egyikéből származtatták magukat. Nem egy álmessiás életével fizette meg túlságos aktivitását s azt, hogy hamis remények táplálásával megcsalta a vallásos érzületű népet, köztük viszályt támasztott, szektákat szervezett, s ezáltal a zsidóságnak mindenképen csak kárt okozott. Az álmessiások először a Hasmonaeusok alatt léptek fel, amikor a római beavatkozás végleges elnyomatással fenyegette Izraelt. Ez az időszak kiválóan alkalmas volt az álmessiás megjelenésére. Josephus írásaiból és a Talmudból kitűnik, hogy a jeruzsálemi Nagy Templom lerombolása előtti században egész sereg álmessiás lépett fel s talált folyton követőre; ezek valamennyien a Rómától való megszabadítást ígérték a zsidó népnek. Josephus különösen jól látja az álmessiások alantas szerepét, s hogy a népet félrevezetik, becsapják, fanatizálják, a békét megbontják, őrültekhez méltó újításokat akarnak s mindezt az isteni küldetés ürügye alatt. Ilyen volt például Theudas, akit keresztre feszíttetett a római helytartó, de rajta kívül még sokat említenek Josephus és a Talmud.
Más típus volt Menáchem ben Judá, a zeloták, azaz a zsidó nemzetipárt feje, aki Herodes ellen hadsereget szervezett, mely már Jeruzsálem elővárosát is elfoglalta, amikor egy másik zelota megölte. Még kiválóbb típus azonban például Bár-Kochbá, a zsidóság egyik legnagyobb nemzeti mozgalmának katonai vezetője, aki Hadrián császár alatt Rómát igen nagy mértékben foglalkoztatta, s akit Rabbi Ákivá – a forradalom leveréséig, Bár kochbá haláláig – „Messiás király”-nak nevezett. A szabadságharc irtózatos vérbefojtása alkalmával ő is elpusztult s vele együtt messiási hite is.
A római kor és a keresztes hadjáratok
Ezek után, hosszú ideig nem jelentkezett egy álmessiás sem, de jellemző, hogy a római birodalom végső zavarában, 440 körül vártak egy messiást, aki meg is jelent Kréta szigetén s magát Mózesnek nevezte, de ez közönséges csaló volt.
A keleten, a mohammedánok közt élő, illetve a karaita zsidóságnak több álmessiása volt. Ezek közül jelentékeny volt 720 körül Szíriában egy Szeróné nevű, aki a fanatikus Omár kalifa ellen irányította mozgalmát s válaszul annak kényszertérítéseire, ő egyenesen ki akarta űzni a mohammedánokat. Jelentős mozgalma Spanyolországba is eljutott s ott is messiásnak tartották. Azonban Szeréné vallási újító is volt s a rabbinikus intézkedésekkel ellentétbe jutott, főleg a házassági törvénykezésnél. Ezért letartóztatták, s a kalifa kiadta a zsidóknak ítélkezésre, de más baja nem történt, csak az, hogy nevetségessé tette magát és szektáját, mely megszűnt.
A keresztes hadjáratok is kedveztek az álmessiásoknak: 1087-ben Franciaországban, a XII. században pedig Cordovában és Fezben léptek fel ilyenek. Ezekről még Maimonidesz is említést tesz. Nevezetesebb volt ezeknél Dávid Alroy szintén a XII. században, aki Perzsiában élt és saját népszerűségén kívül a kalifátus gyengeségét is kihasználta. Rendkívül érdekes, hogy ennek az álmessiásnak a fegyveres mozgalma gazdasági eredetű volt s a zsidókat sújtó igazságtalan fejadó eltörlésére irányult.
Keveset tudunk egy másik álmessiásról, Botarel de Cisnerosról, akinek egy ideig a híres toledoi vallásbölesész, Chaszdai Krescas is híve volt, s aki a XV. sz. elején működött.
Sábtáj Cvi – az utolsó nagy álmessiás
Az európai zsidó történelem egyik legérdekesebb alakja Sábtáj Cvi.[3] Ő az, aki az egész zsidó nép történelmében talán a legkiemelkedőbb álmessiás, és aki a maga idejében az egész európai zsidóságot, sőt talán az akkori világ teljes zsidóságát lázba hozta, majd melankóliába döntötte.
A Messiásba vetett bizakodás szelleme folyamatosan végig kísérte a zsidó nép történelmét, ám különösen felerősödött Bogdan Chmielnicki[4]-féle ukrajnai pogromok idején (1648-1649). A kegyetlen zsidóüldözések ugyanis nagyon nagy csapást mértek az akkori európai zsidóságra, amely a közel háromszáz évvel korábban dúló pestis járványokat követő zsidóüldözések óta nem szenvedett ekkora veszteségeket. Sokan hajlottak arra, hogy a szörnyűségeket a messiási kort megelőző sötét korszaknak, „szülési fájdalmaknak” értelmezzék, és ezzel is felerősítették a megváltó megjelenésébe vetett hitet.
Ebben az időszakban jelent meg az ifjú Sábtáj Cvi, aki szülővárosában, Izmirben már fiatal korától a Kabbalával és misztikával foglalkozott. Sábtáj, aki feltételezhetően mániákus depresszión és mély lelki válságokon ment keresztül, arra a meggyőződésre jutott, hogy ő a várva várt Messiás, akinek egész Izrael népét meg kell váltania. Kirívó viselkedése miatt hamarosan olyan mértékben magára haragította a város rabbijait, hogy el kellett hagynia szülővárosát. Élete következő éveiben városról – városra vándorolt, és karizmatikus megjelenésével egyre több zsidót győzött meg állítólagos messiási mivoltáról. 1665-ben Izmirbe való visszatérésekor szinte már egész európai zsidóság őt követte. Azon kevesek pedig, akik nem hittek benne, nem merték felemelni hangjukat ellene.
Sábtáj az idő múlásával a megnyilatkozás „kierőszakolása” érdekében egyre furcsább dolgokat művelt. Szaloniki városában esküvői szertartást rendezett, ahol frigyre kelt a Tórával, az Örökkévaló „egyetlen lányával”. Majd felszólított a Szentély pusztulásának emlékére megtartott böjtnapok eltörlésére. Egy idő után pedig bevezette bizonyos tilalmak feloldását, amire az „aki feloldozza tilalmakat” áldást is bevezette.
Sábtáj végül IV. Mehmed oszmán szultán[5] elé került, aki döntés elé állította: vagy elhagyja hitét, és áttér az iszlámra vagy kivégeztetik. Ő a kitérést választotta, és ezzel gyakorlatilag véget vetett a hozzá fűzött reményeknek. Habár kitérése után is maradtak követői, akik tettét egyfajta kabbalisztikus cselekedetként értelmezték, a zsidóság többsége felismerte, hogy tévedett a személyét illetően.
Sábtáj Cvi egész zsidóságot megrázó története a maga idejében megosztotta az egész zsidóságot és olyan mély nyomokat hagyott, hogy a haszidizmus későbbi megjelenésekor, az emléke és a Kabbalához fűzött asszociációk majdnem újra szakításhoz vezettek az európai zsidóság körében.
Sábtáj Cvi történetének szellemisége szemmel láthatóan még száz évvel áttérése és halála után is kísértetett, mégpedig egy bizonyos Jákov Léjb Frank[6] személyében. Frank, aki beszédeiben a Zohár, a kabbal egyik alapművének elemeit használta fel és messianisztikus víziói támadtak, 1755-ben magát Sábtáj Cvi reinkarnációjának nyilvánítatta. Ezt a „jó hírt” követői, lázas örömmel fogadták. A hagyományos zsidóság szellemi vezetői ugyanakkor egyre gyanakvóbbak voltak vele szemben és egy évre rá 1756-ban chérem alá helyezve, kiközösítették.
Frank egyik filozófiai alapelve a Talmud és a talmudista zsidóság cáfolata volt, amely nagy érdeklődést keltett a korabeli lengyel egyházfiak között. Dambovsky, kamenyec-podolszki érsek, közismert zsidógyűlölő, lehetőséget látott Frankban arra, hogy a zsidók közötti belviták felhasználásával a maga malmára hajtsa a vizet. Így Frank és neves rabbik között két Talmud-vitát rendezett. A második 1757-es vitában Frank azt merészelte állítani, hogy a Talmud a keresztények vérének zsidó szertartásokra való használatát megengedi. Habár érvelésével még az őt felkérő papokat sem tudta meggyőzni, innen már nem volt visszaút, és Frank több mint ezer követőjével együtt a katolikus hitre tért át. Gyanús viselkedése miatt később börtönbe került Częstochowa-ban, ahonnan csak az oroszok segítségével szabadult, amikor a város 1772-ben orosz kézre került. Frank végül 1791-ben halt meg. Szektája 1816-ban, lánya Chává halálával szűnt meg véglegesen.
Szintén az ő hatása alatt nyerte a messiási szerepet magának az egyetlen magyarországi álmessiás, Mordecháj Mosiách Kismartonból, aki 1678 és 1683 közt tevékenykedett. Ő azt hirdette, hogy Sábtáj az igazi messiás volt, s hogy áttérése csupán misztikus okokból történt s azonkívül, hogy nem halt meg, hanem vissza fog jönni, aminek előjelei a világszerte végbemenő zsidóüldözések. Mosiách igen sok követőre talált Magyarországon, Morva- és Csehországban s ezt látva, magát a Dávid törzséből való messiásnak deklarálta, mire az olasz zsidók felkérték, hogy jöjjön közéjük. Mosiách meg is jelent Itáliában s egyes zsidók különösen nagy ünnepélyességgel fogadták, de az inkvizíciónál feljelentették, amire működése színterét Csehországba tette át, majd pedig Lengyelországba, innen visszasodródott Pozsonyba, hol 1729-ben meghalt. Mosiách barátja, Löbele Prossnitz szintén álmessiás volt, bár tulajdonképpen nem volt más, mint Sábtáj Cvi fanatikus híve.
[1] 5Mózes 30:3.
[2] Misne Torá, A király szabályai 11:1.
[3] 1626–1676.
[4] 1595–1675.
[5] IV. Mehmed (1642. január 2 – 1693. január 6), I. Ibrahim fia és az Oszmán Birodalom szultánja volt 1648 és 1687 között.
[6] 1726–1791.
