A hit ellentéte a közöny
– Rebbe, nagyon sokat tanultam magától, de nem szeretném, ha képmutatónak gondolna, én nem hiszek Istenben.
– Amíg annyira foglalkoztat Isten, hogy ilyen élesen tagadod, addig nincs okom az aggodalomra.
(A lubavicsi rebbe beszélgetése professzor Calman Cowllal)
Fáraó, aki nem ismerte az Örökkévalót
Mi a rosszabb: tagadni vagy közömbösnek lenni? E heti szakaszunkban fontos választ kapunk erre a kérdésre. Amikor Mózes harmadszor megy Fáraó elé, hogy engedje szabadon a hébereket, Egyiptom királya ismét ellenkezik, mire Mózes így szól: „Ha vonakodol … íme, én sújtom egész határodat békákkal… te rád, népedre és minden szolgáidra felmennek a békák.” (2Mózes 7:27-29.).
A Midrás szerint (Smot rábá 10.) „Ha nem a békák, hogyan büntethette volna meg Isten Egyiptomot?!”.
Miben volt különleges a békák csapása? Miért éppen erről a csapásról fogalmaznak úgy Bölcseink, hogy Isten ezzel tudta egyedül Egyiptomot valójábn büntetni? A választ erre a kérdésre az egyiptomi csapások teljes dinamikájának megértésében találhatjuk meg. A Tóra történetéhez fűzött filozófiai okfejtések szerint (Lásd pl. Torá or, Váérá, 57a) az egyiptomi csapások – csakúgy mint a teljes kivonulás története – nem egyszerűen a kiválasztott nép elnyomói ellen végigvitt isteni bosszú, hanem valami egészen más. Egyiptom, és a birodalom királya, Fáraó kifejeznek valami súlyosat, aminek megtörése szellemi győzelem az Isten antitézise felett. Amikor Mózes először járult Fáraó elé és azt mondta „bocsásd el népemet”, Fáraó így válaszolt „Ki az Örökkévaló, hogy hallgassak a szavára? … Nem ismerem az Örökkévalót” (2Mózes 5:1-2.). Ez az istentagadás az, amit a tíz csapásnak meg kellett törnie, le kellett gyűrnie egészen addig, amíg „megtudják az egyiptomiak, hogy én vagyok az Örökkévaló” (Uo. 7:5.).
Az istentagadás három formája
A zsidó filozófia értelmezése szerint az istentagadásnak három formáját találjuk a Tórában: (1) a delegálás bálványimádását, (2) a teljes tagadást és (3) a közömbösséget.
Az első kategória eklatáns példája: Bileám. A midjánita varázsló hit Istenben, sőt azt is elismerte, hogy „nem hághatom át az Örökkévaló, az én Istenem parancsát, hogy tegyek kis dolgot vagy nagyot.” (4Mózes 22:18.). Hit abban, hogy az Örökkévaló az istenek istene, csak azt gondolta, hogy ez a Főisten delegált, „leosztott” bizonyos – kevésbé fontos – feladatokat. Ez a politeista felfogás vezette oda, hogy azt gondolja, talán mégis csak lesz lehetősége Istent „meggyőzni”, vagy „figyelmetlenségét kihasználni”, és megátkozni Izrael népét.
A második kategória, a teljes tagadás. A zsidó filozófia szerint (Or hátorá Ná”ch 767-68. l.) a szélsőséges istentagadás példája Száncherib asszír király. Ő az, aki amikor Jeruzsálemnek üzent hadat, így szólt: „Nehogy csábítson titeket Chizkijáhú, mondván: az Örökkévaló majd megment bennünket. Hát megmentették-e a nemzetek istenei ki-ki az ő országát Assúr királyának kezéből?…” (Jesájá 36:18.). Az ateista vezér, Izrael Istenét a népek bálványaihoz hasonlította: „Kik azok mind ez országok istenei közül, akik megmentették országukat kezemből, hogy az Örökkévaló megmentené Jeruzsálemet kezemből?” (Uo. 20.)
Egyiptom királya a harmadik kategória. A deista-agnosztikus fáraó hitt ugyan Istenben, mint a Teremtés „első mozgatójában”, de nem gondolta, hogy a teremtő Istennek bármi beleszólása vagy egyáltalán érdemi kapcsolódása lenne a fizikai világgal, a történelem folyásával. „Ki az Örökkévaló, hogy hallgassak a szavára?” – kérdezte Mózestől, kinyilvánítva azt a hitet, mely szerint, habár Isten teremtette a világot, ezen túlmenően semmilyen formában nem működik benne, és nem avatkozik be a világ történéseibe.
Fáraó agnoszticizmusa a legsúlyosabb
Első ránézésre a legsúlyosabb istentagadás Száncherib ateizmusa. A Tóra azonban arra hívja fel a figyelmünket, hogy Fáraó közömbössége sokkal veszélyesebb. Az egyiptomi kivonulás történetének a zsidó hittudományban való középpontba helyezése, Mózes és a Fáraó kommunikációs harcának hosszadalmas részletezése mind-mind intő jel, hogy a közömbös agnoszticizmus veszélyesebb, mint a heves ateizmus.
A hitetlenség triójának párhuzama a természetben
„Húsomból fogom látni Istent” (Jób 19:26.). – Az isteni természet egyes elemei és – a természet koronája – az ember közötti viszony, lenyomata az Örökkévaló és a természet közötti kapcsolatnak.
„Az Örökkévaló teremtményei közül semmit sem teremtett fölöslegesen.” – tanították Bölcseink (Talmud, Sábát 77b). Ez alapján minden teremtménynek tükröznie kellene azt a dinamikát, melyben az ember a teremtés koronája, és mindennek, ami a Természet hierarchiájában alatta helyezkedik el, az ember vagy a természet egészének hasznát kellene szolgálnia. Mégis – a fenti filozófiai háromszöghöz hasonlóan – a teremtmények között is felvázolhatunk egy hármas felosztást. Vannak olyan teremtmények, amelyek az ember szolgálatában állnak, vannak olyanok, amelyek „tagadják” az embert – ragadozók, károkozók, és vannak semlegesnek tűnő lények. Az első kategória a politeista Bilám párhuzama, a második, az ateista Száncherib párja, a harmadik, pedig a közömbös Fáraó tükörképe.
A haszid filozófia szerint ezért volt különleges jelentősége a béka csapásának. A tíz csapás második felvonása volt ugyanis az a lépés, amivel „Egyiptom megtörése” teológiai értelemben is megtörtént. A semlegesnek tűnő béka csapásával Mózes azt üzente Egyiptomnak: Isten szemében nem semlegesek a világ történései: „Az Örökkévaló teremtményei közül semmit sem teremtett fölöslegesen.”
„A szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közömbösség. A művészet ellentéte nem a rútság, hanem a közöny. A hit ellentéte nem az eretnekség, hanem a közömbösség. Az élet ellentéte pedig nem a halál, hanem a közömbösség élet és halál között…” (Elie Wiesel)
(Forrás: A lubavicsi rebbe, Likuté szichot 21. 38-44 l.)
