Gondolatok a hetiszakaszhoz

 

Szakaszunkban – Trumá ( 2Mózes 25–27:19.) – rendezik az első gyűjtést, és a befolyt aranyból, ezüstből és egyéb értéktárgyakból állítják fel az első Hajlékot (Szentélyt), ami azután évszázadokon keresztül kísérte a zsidó népet – az Ígéret Földjén is. A szakasz részletesen leírja a Hajlék bútorainak és eszközeinek, edényeinek készítési és használati utasítását.

 

 

* * *

 

„Beszélj Izrael fiaihoz, hogy hozzanak nekem szent adományt minden embertől, akit arra indít a szíve” (2Mózes 25:2.).

 

„Ez a hajléknak… elszámolása… a Szentély egész munkálatához felhasznált összes arany… 29 kikár és 730 sekel volt… Az ezüst pedig, amelyet a gyülekezet megszámláltjai adtak 100 kikár és 1775 sekel volt… Az ajándékul hozott réz 70 kikár és 2400 sekel volt…” (uo. 38:21–29.).

 

A Szinai hegyi kinyilatkoztatást követően Isten megparancsolta Izrael népének, hogy „készítsenek Nekem Szentélyt, hogy közöttük lakjam” (uo. 25:8.). Ennek a parancsnak a teljesítéseként a nép először a hordozható Sátrat készítette el. A Sátrat a sivatagi vándorlás során minden új táborhelyen felépítették, és a Jordán folyón történő átkelés után még 14 évig használták Gilgálban. Ezt követően Silóban állandó Szentélyt építettek, ami 369 évig, az első jeruzsálemi Szentély felépítéséig állt.

 

A Sátor építésekor felhasznált anyagokat (15 féle anyag, aranytól a rézig és akácfától a kecskeszőrig, ld. uo. 25:3–7.) mind meghatározza a Biblia, csakúgy mint minden az egyes falméreteket, minden egyes szőnyeg színét, stb. A Sátor nagyon részletes leírásával foglalkozik Mózes második könyvének jelentős része (13 fejezet a 40-bol!).

 

A fentiekből látszik az a fontos szerep amit Isten tulajdonít a Szentély építésének, mert a Sátor és később a Szentély több volt, mint valamilyen „szellemi központ”: Isten földi megnyilvánulásának helye volt, és Isten akaratának beteljesedése, hiszen az Örökkévaló csak azért teremtette a mi fizikai világunkat, hogy elkészítsük Neki földi lakhelyét (Tánjá, 33. fej.). A fizikai világ anyagaiból felépített Hajlék a zsidó nép törekvéseinek megkoronázása, az említett célkitűzések elérése.

 

A micva olyan cselekedet, mely fizikai anyagokat használ fel egy isteni parancs teljesítésére: állatbőrből készült tfilint kötünk a karunkra minden hétköznap reggel, gyapjúból készült cicitet viselünk egész nap, lisztből és vízből sütött maceszt eszünk Peszáchkor. Ezen a fizikai szemponton kívül minden micvának szellemi oldala is van: az Örökkévaló szeretete és félő tisztelete, ami a cselekedetre motivál; a micvával kapcsolatos előírásoknak és azok mély, kabalisztikus értelmének a tanulmányozása; ezen felül az Isten iránti szellemi elkötelezettség és az az öröm, ami a micvá gyakorlásában jut kifejezésre.

 

Mégis a fizikai anyagok felhasználása – a Szentély fizikai leírása – és a cselekedet az, amire a hangsúlyt helyezi a Tóra. Ez az, amivel alkalmassá tesszük a véges, fizikai világot arra, hogy befogadja a végtelen, pusztán szellemi Istent. Az Örökkévaló szeretete vagy félő-tisztelete csak az „épület” díszítése – a legfontosabb maga az „épület”. Csak a cselekedet által érkezik az isteni terv végső állomásához.

 

Ez a hosszú folyamat a Tóraadással kezdődött. Azóta minden micva teljesítésével tovább „finomítjuk” a világot, és egyre alkalmasabbá tesszük azt Isten befogadására. Amikor ez a folyamat befejeződik, akkor, a Messiás korában fog felépülni a Harmadik Szentély, ami már örökké fog állni. A lubavicsi rebbe minden alkalmat megragadva hangsúlyozta, hogy ennek a folyamatnak a befejezése már csak azon múlik, hogy mi készen álljunk a Megváltó érkezésének méltó fogadására.

 

 

Mózes második könyvének végén részletes elszámolás található a Sátor építéséhez adományozott nemesfémek fizikai mennyiségéről. Ezek mélyebb szimbolikáját a Midrás ismerteti (Midrás Hágádol, Smot 25:1.). Mind a három nemesfémet (arany, ezüst, réz) azért kellett felhasználni a Sátor és a Szentély építésénél, hogy bocsánatot nyerjünk különböző bűnökért: Az aranyat annak ellensúlyozásért, hogy az aranyborjú készítésekor „lealacsonyították” az aranyat (2Mózes 32:31.). Ezüstöt azért, mert Józsefet ezüstpénzért adták el testvérei (1Mózes 37:28.). Végül a Midrás szerint a rezet azért, hogy így nyerjünk bocsánatot a szív tisztátalanságáért (ezt a réz szimbolizálja, ld. még Jechezkél 22:18.).

 

A lubavicsi rebbe érdekes dologra hívja fel figyelmünket (Likuté Szichot, XXVI., 278-279. old.): a részletes elszámolást a szokásossal ellentétben nem érték hanem súly szerint vezeti a Tóra. (A sekel is ami sok helyen értéket jelent, ebben az esetben inkább a súlyt jelképezi, ld. Rási uo.).

 

Tetteinket szintén mérhetjük értékre vagy súlyra. Például, két ember egyaránt ad adományt egy koldusnak, de az egyik szívesen, mosolyogva ad, mert felismeri, hogy nagy érdemben van része azáltal, hogy segíthet embertársán, míg a másik morogva, kedvetlenül ad amiatt, hogy rákényszerült egy újabb kiadására. A két tett „súlyát” – fizikai tömegét és hatását – nézve egyforma. Mindkét adomány ugyanannyi kenyeret tesz elérhetővé és ugyanúgy elégíti ki a koldus fizikai szükségleteit. A két tett között azonban nagy különbség van „értékét”, minőségét nézve. Ez az, ami óriási különbséget okoz egy grammnyi arany és réz között.

 

A Midrás (ld. Ráboténu Báálé Hátoszfot, Trumá) azt is vizsgálja hogy milyen körülmények vezették az embert az adakozásra, és a következőket mondja: az az adomány amit akkor adnak, amikor mindenki egészséges, és minden jól megy, az az aranyhoz hasonlít. Az, amelyiket egy beteg felépüléséért mondott ima kapcsán adnak, vagy akkor, amikor nem mennek olyan jól a dolgok, az csak ezüsthöz hasonlít, míg az, amelyiket valaki saját halálos betegsége esetén ad, amikor „már a nyakán van a kötél”, a rézhez hasonlít. Ugyan súlyát nézve valamennyi adomány azonos lehet, mégis „értéküket”, minőségüket tekintve nem egyformák.

 

Isten hajlékának építésékor is láthatjuk, hogy az „érték” fontos – részletesen elő van írva mi készüljön aranyból, és mi csak rézből.

 

Mindezek ellenére a végső összesítésben a fizikai „súlyokra” teszi a hangsúlyt a Biblia és nem az értékre. Mindez a cselekedet és a cselekedethez felhasznált fizikai anyag jelentőségét kiemeli. A tanulság az, hogy Isten szolgálatában a tettek a legfontosabbak, minden más „érték” csak másodlagos jelentőségű. Ahogy az Atyák bölcs tanításaiban olvashatjuk (1:17.): „nem is az elmélet a fontos, hanem a gyakorlat”.