Történelem

Zsidó ellenállók és forradalmárok

Róbert Péter

Zsidó ellenállás a II. világháborúban

Abban a világméretű konfliktusban, amelyet II. világháborúnak nevezünk, a zsidók természetesen az őket kiirtani igyekvő tengely­ha­tal­makkal szemben a másik oldalra kényszerültek. Így sokan részt vettek országuk ellenállási mozgalmaiban, harcoltak a partizánok kö­zött, segítették a városi harci csoportokat is. Jelentős részét alkották például a francia ,,maquisard” alakulatoknak. De megtaláljuk őket a kelet-európai hegyek és erdők partizánjai között is. Tudták róluk, hogy zsidók, de nem így szerepeltek, nem alkottak külön zsidó osz­ta­go­kat, ezért hősi tetteik az adott országok történelmének dicső lapjain jelennek meg, nem a zsidó nép históriájában. Viszont voltak olyan moz­galmak, amelyek kizárólag zsidókból álltak, és a zsidó nép szen­ve­déseit próbálták enyhíteni, vagy megbosszulni. Már a hitleri Német­or­szágban voltak zsidó ellenállók, akik robbantásokat, szabotázsokat haj­tottak végre.

Minél keletebbre megyünk, annál inkább erősödik a zsidó iden­ti­tás, így egyre gyakrabban találkozunk külön zsidó harci egységekkel. Meg­szállt szovjet területeken gettókból szökött zsidók külön par­ti­zán­cso­portokat szerveznek, amelyek hősiesen harcolna életükért. Meg kell jegyeznünk, hogy többnyire az egyéb partizánosztagok nem fo­gad­ták be őket, és nem szívesen működtek velük együtt.

Magukban a gettókban hamar megindult a szervezkedés. Itt első­sor­ban Lengyelországra gondolunk, mert tőlük keletre a zsidók nem kerül­tek feltétlenül gettóba, hanem a hírhedt Einsatzgruppék egy­sze­rű­en legyilkolták őket. A gettók ellenállását főleg a hivatalos zsidó­ta­ná­csokkal (Judenrat) is szemben álló cionista és baloldali fiatalok vállalták. Általában akkor törtek ki felkelések, amikor a gettólakók nagy részét már elhurcolták, és világossá vált, hogy sorsuk meg­pe­csé­te­lődött, és már csak egy dicső halálért lehetett küzdeni.

Legnagyobb és leghíresebb a varsói gettó felkelése, ahol már 1943. január 18-án kitört egy lázadás, amelyet áprilisban a még ott maradt zsidók felkelése követett. Több héten át hősiesen harcoltak a fia­tal Mordechai Anielewicz vezetésével, a felkelés 29 napja alatt a kb. 600 fegyveres lázadó nagyjából 1000 SS-katonával végzett, pedig mindössze néhány géppuskával, pár tucat puskával és 500 pisztollyal rendelkeztek. (Ezeket a fegyvereket a lengyel ellenállási mozgalomtól drága pénzen vásárolták.)

Jürgen Stroop SS-tábornok jelentésében írja: ,,A zsidók gyakran addig maradtak az égő házakban, míg végül nem bírták a meleget, és kiug­rottak az emeletekről… Meg lehetett figyelni, hogy a zsidók és a ban­diták inkább visszamennek a tűzbe, semmint hogy elfogják őket… Varsóban nincs többé zsidó lakónegyed.” Akiknek nem jutott fegyver, a csatornákban próbáltak elrejtőzni, de a németek elárasztották ezeket. A felkelés leverése után is maradtak zsidó ellenállók a területen, akik a romok közül és a pincékből támadták a németeket. Döbbenetes de még a következő évben találtak zsidó csoportokat itt!

Magyar vonatkozás, hogy a teljesen lerombolt gettó területén kon­cen­trációs tábort alakítottak ki, ahová 1944 tavaszán két transzportban 3000 magyar zsidót hurcoltak, akiket az 1944 augusztusi lengyel fel­ke­lés szabadított ki.

1943-ban szinte az összes lengyel gettóban megpróbálkoztak felkeléssel, de ezek nem voltak ilyen nagyméretűek, véresen leverték őket, csak kevesen tudtak az erdőkbe a partizánokhoz menekülni.

Ritkábban, de előfordultak lázadások a haláltáborokban is. 1943 augusztusában Treblinkán mintegy 600 fogoly késekkel, fejszékkel támadt az őrségre, néhányuknak sikerült megszökni. Októberben Sobiborban a felkelt foglyok tíz SS-t megöltek, és néhányan megszöktek. 1944 októberében Auschwitz-Birkenauban a krema­tó­ri­um Sonderkommandoja – köztük magyar zsidó deportáltak – lázadt föl, lerombolták az egyik krematóriumot, és több SS-t megöltek. Egyi­kőjük sem élte túl a lázadást.

Magyarországon a menekült lengyel és szlovák zsidók figyel­mez­tet­ték a magyar zsidóságot a veszélyre, de a hivatalos zsidó vezetés nem hitt nekik. Csak a cionisták készültek, megpróbáltak bunkereket kialakítani, például Zuglóban. Nálunk is jellemző, hogy az ellenállási cso­portokban harcoltak zsidók, de nem mint zsidók, hanem mint antifasiszta baloldaliak. Pl. az úgynevezett Szir-csoport parancsnoka és az újpesti partizánok vezetője is zsidó volt. A kifejezetten zsidó fegyveres ellenállás egyetlen példája a nyilas hatalomátvétel utáni na­pok­ban a Népszínház utcai háromnapos harc, amelyet egyesek ,,kis-Varsónak” neveztek. Itt fegyverhez jutott munkaszolgálatosok és a csillagos házak néhány lakója olyan elszántan küzdött, hogy a nyilasok nem bírtak velük, német segítséget kértek, egy kiégett Tigris-tank hetekig emlékeztetett erre.

Erőteljes volt viszont a zsidó ellenállás másik formája, a mene­kü­lés, az embermentés segítése. Rengeteg hamis iratot készítettek – ezeket keresztényeknek is osztogatták –, továbbá igyekeztek ki­sza­ba­dí­tani zsidókat a nyilasok fogságából. Nyilas egyenruhákat szereztek, és néha még a Duna-partról is elhoztak halálra szánt csoportokat. Ha­mis iratokkal 1944 őszén a Margit körúti fogház összes foglyát ki­sza­ba­dították.

Tehát volt magyar zsidó ellenállás, bár nem lőttek német kato­nák­ra, de sok zsidó életet mentettek meg.

Emberek tízezrei tartoznak nekik hálával.

 

Magyar zsidók 1956-ban

Az 1956-os magyar forradalom, az ország többi lakosával együtt, ter­mészetesen érintette a magyar zsidóságot is. Voltak, akik – mindkét oldalon – részt vettek, vagy belesodródtak az eseményekbe, de a csen­des többséget is megrázták a harcok, a politikai helyzet napon­kén­ti változásai.

Milyen is volt a zsidóság helyzete, állapota ezekben az időkben?

A vészkorszak rettenetes hatása és emléke frissen élt. A háború előtti zsidó lélekszám felét se tette ki a megmaradtak létszáma. Noha az államosítások, kitelepítések súlyosan érintették őket, a zsidó vallást erősen korlátozták, izraeli kivándorlás tilos volt, a többség hálás volt a meg­mentő Szovjetuniónak, és igyekezett beilleszkedni az új rend­szer­be. Számarányukon jóval felül szerepeltek a pártban, annak veze­té­sé­ben.

1953 után a leváltások sok zsidó funkcionáriust érintettek. Ugyan­akkor a szerveződő ellenzéki értelmiségiek között is többségben vol­tak a zsidók. (Vásárhelyi Miklós, Tardos Tibor, Donáth Ferenc és az iro­dalmárok közül Zelk Zoltán, Devecseri Gábor, Benjámin László és mások.)

Amikor október 23-án Budapesten kitörtek a fegyveres harcok, a zsidók megrémültek a szenvedélyek fellángolásától, antiszemita atro­ci­tásoktól tartottak. Az utcai harcokban mindkét oldalon vettek részt zsi­dók, szép számmal voltak köztük áldozatok. Már az első nap a rá­di­ót támadó főleg fiatalok között találunk zsidó egyetemistákat, de a védő államvédelmisták egyik elfogott tisztjét állítólag mint zsidót lőt­ték agyon. A sebtében összeverődött felkelő csoportok parancsnokai kö­zül a második legnagyobb létszámú (Baross téri) csoport vezetője Nickels­burg László volt, akit beosztottjai csak ,,zsidó Lacinak” ne­vez­tek. Sztahanovista munkás, párttag és újító volt, később az 1956 utáni megtorlás utolsó kivégzettje. Csapatában ott találjuk Ornstein Béláné Szepesi Mártát (,,zsidó Márta”), aki később Izraelbe távozott, de a csoport tagjai között több Roth és Schwartz harcolt. A Tűzoltó utcai fegyveres csoport azóta legendássá vált parancsnoka, Angyal István, gyermekkorában Auschwitzba deportálták, ahol nővérét szeme láttára ölték meg. Baloldali volt és maradt. November 7-én még vörös zászlót tűzött ki az általuk védelmezett barikádra. Őt is fölakasztották.

Rajtuk kívül talán legismertebb Marián István (Weil Béla), a Műegyetem katonai parancsnoka, de nagyon sokan vettek részt a harcokban, mint egyszerű felkelők. Sajnos, a legtöbbnek zsidóságát csak a névből, életrajzból, esetleg a szülők deportálására való bírósági utalásból lehet megállapítani. Például zsidó volt Renner Péter, a Corvin köziek egyik parancsnok-helyettese, Bán Róbert rádió­mű­sze­rész, a Széna téren a legendás Szabó bácsi segédtisztje volt, őket is kivégezték.

Megemlíthetjük az elesettek között Szeles Erika Kornélia 16 éves diáklányt, akit a sebesültek mentése közben ért a golyó, de a halál nem válogat: sok zsidó került a gyorsan megásott utcai sírokba.

Tragikus, hogy a hatalom védelmezői között is voltak zsidó áldozatok. Jellemző, hogy a Köztársaság téri pártház előtt agyonlőtt Mező Imre (Méhrel Jakab) is szegény szabolcsi zsidó családból származott, ahogy az ostromot vezető Nickelsburg László is. Itt több zsi­dót meglincseltek, így Asztalos Jánost, Kállai Évát és másokat.

Máig vitatott a forradalmi megmozdulások esetleges antiszemita felhangjai. Egyesek azt állítják, hogy semmi ilyen nem volt, mások erős zsidóellenes motívumokat fedeznek fel. Tény, hogy a szovjet csa­pa­tok kivonulása és a többpárt-rendszer megvalósítása volt a fő kö­ve­te­lés. Írásban, vagy gyűléseken nem hangzottak el zsidóellenes kije­len­tések. Ugyanakkor vannak, akik látni véltek feliratot a falakon, a betört kirakatokban: ,,Vigyázz Icig, most nem viszünk Ausch­witz­ig!” Tény, hogy vidéken bántalmaztak zsidókat, gyakran nem is nép­sze­rűtlen pártembereket, hanem ruházatuk, külsejük alapján hagyo­mány-hű ortodoxokat. Miskolcon egy arra utazó gombügynököt akasz­tottak a karhatalom zsidó vezetője mellé.

Nem csoda, hogy a novemberi szovjet intervenció utáni disszi­dá­lá­si láz fokozottan érintette a zsidókat. Volt, aki azért hagyta el az or­szá­got, mert nem értett egyet a népi demokrácia helyreállításával, volt, aki éppen ellenkezőleg, a felülkerekedő jobboldaltól féltette maga és családja életét. Bécsi Joint statisztika szerint 20 ezren jelentkeztek ná­luk, azaz a menekültek kb. nyolcada vallotta magát zsidónak. Ehhez hozzá­adhatjuk az 1957-ben rövid időre engedélyezett izraeli kiván­dor­lók mintegy 15 ezres számát. Nagy csapás volt ez a magyar zsidó­ság­ra, pl. a zsidó gimnázium növendékeinek többsége elhagyta az orszá­got, sok rabbijelölt is élt a lehetőséggel.

A megtorlás nem volt tekintettel a forradalomban résztvevők esetleges zsidó származására. Már szóltunk a kivégzett felkelőkről, tár­gyalási anyagaikból látszik, hogy hiába hivatkoztak deportálásukra, múltbeli szenvedéseikre. Sőt, gyakran ez súlyosbító körülmény volt, mondván, hogy nekik fokozottan hálásaknak kellett volna lenniük a megmentő szovjet hadseregnek és a szocialista rendszernek. Sok ér­tel­mi­ségi került börtönbe, súlyos, néha életfogytiglanra szóló ítéleteket kap­tak, sőt, Gáli Józsefet és Obersovszky Gyulát először halálra ítél­ték. Olyan nemzetközileg ismert író is börtönbe került, mint Déry Ti­bor. Könyörtelenül kivégezték Földes Gábort, a győri Kisfaludy Szín­ház rendezőjét, aki pedig fellépésével ÁVO-sokat mentett meg a mo­son­magyaróvári sortűz miatt dühöngő tömegtől. Csak 1962-ben, az ENSZ fellépésére kapott amnesztiát az 1956-os kiállás miatt elítéltek több­sége. Még sok tisztázni való körülmény vár a történészekre, az 1956-os forradalom zsidó vonatkozásainak kuta­tó­i­ra!

Megszakítás