Teremtés
Spinoza: Isten a természet vagy a Természet Isten?
A zsidó filozófiatörténet egyik legjelentősebb alakját,
Spinozát kitagadta a zsidó közösség
Louis Jacobs
Spinoza élete Amszterdamban
Spinoza (1632–1677) Amszterdamban született Mikaél és Hanna Debora, Mikaél második felesége gyermekeként. Az édesanya Spinoza hat éves korában meghalt. A család marranos família, azért menekültek el Portugáliából, hogy visszatérhessenek a judaizmus hitére.
Spinoza zsidó neveltetésének részletei ma sem világosak, úgy tűnik, tanította őt Sául Morteira rabbi, az Éc Chájim iskola tanítója, aztán magától tanult. Különösen járatossá lett a középkori zsidó filozófiában és úgy általában a filozófiában és a kortárs tudományokban.
Úgy tűnik, tanult a kabbalából is, s az a filozófiai rendszer, amit sajátjaként fejlesztett ki, valamicskét köszönhet a szafedi kabbalistának, Móse Cordoverónak rabbi is. Spinoza gondolkodásában visszhangra leltek az univerzum és az Örökkévaló kapcsolatáról Cordovero által mondottak: „Az Örökkévaló minden, de minden nem az Örökkévaló”. Bár interpretálóinak többsége szerint Spinoza panteizmusa jóval túlhalad Cordoverón, a szó szoros értelmében azonosítja az univerzumot az Örökkévalóval, ahogyan híres maximájában fogalmaz: Deus sive natura („Isten vagy természet”), azaz hogy az Isten voltaképpen az univerzumnak mint egésznek a másik neve. A monoteizmus Spinozánál monizmussá lesz.
Spinozát kiközösítik
Spinoza világnézete és a valláshoz való, igen függetlennek mondható viszonyulása riasztólag hatott az amszterdami kálvinista és az ottani zsidó közösségre is. 1656 július 27-én chérem (kiközesités) alá helyezte őt az amszterdami zsidó közösség. A kiközesités, amit portugál nyelven fogalmaztak meg, a mai napig megtalálható az amszterdami zsidóság levéltári forrásai közt. A tiltó határozat bevezetője így hangzik:
„A tanács vezetői tudatják mindenkivel, akit illet, hogy régtől tudván Báruch Spinoza gonosz vélekedéseiről és tetteiről, mindenféle eszközökel és ígéretekkel igyekeztek őt rávenni, fordulna el gonosz útjaitól. Semmiféle orvoslást nem találván azonban, sőt napról napra újabb értesülések birtokában lévén, mégpedig számos megbízható tanúságtevőtől, akik a mondott Spinoza jelenlétében meg is erősítették eme tanúvallomásaikat, miszerint visszataszító eretnekségeket tanít és gyakorol ez az ember, és rettenetes dolgokat követ el, rábizonyíttatott a vétek. Mindezen dolgokat a rabbik jelenlétében kivizsgáltuk, s a tanács úgy döntött a rabbik javaslatára, hogy a mondott Spinozát ki kell rekeszteni és el kell vágni az Izrael népétől.”
Miután így kiközösítették, Spinoza különféle németalföldi városokban ütött tanyát. Életét Hágában végezte be, ahol lencsecsiszolásból tartotta fenn magát.
Spinoza a Bibliáról
Spinoza a Tractatus Theologico-politicus („Teologiai-politikai traktátus”) című művében, amit Hamburgban jelentetett meg, 1670-ben, közli azt a nézetét, hogy Mózes öt könyvét nem Mózes állította össze, hanem Ezra próféta. Mivel a zsidóság és a kereszténység is alaptételnek kezeli, hogy Mózes írta a Tóra könyveit, az Örökkévaló „diktálására”, nem csoda tehát, ha Spinoza nézeteit nyilvánvaló eretnekségként kezelték.
Spinoza Istenről
Spinoza Istenről vallott elképzeléseit az Etikájában láthatjuk kifejlett formában, amit csak halála után jelentettek meg. Nem is könnyű, ezt el kell ismernünk, teljesen átlátni, amit ott fejteget, úgy tűnik, azt mondja, hogy Isten mint „legfelsőbb lény” nincs, van viszont mint filozófiai eszme, és mint ilyen az univerzum totalitásának kifejezője. Spinoza szigorú, gondosan kialakított rendszere determinisztikus, nincs benne helye láthatólag a szabadakarat doktrínájának, és számára nincs is többé értelme annak, hogy a zsidóság megmaradjon elkülönült népnek, aki az Örökkévalót a maga módján dicsőíti.
Spinoza számára az Isten nem teremti a természetet, hanem maga a természet, és sem értelmet, sem akaratot nem tulajdoníthatunk neki. Legalábbis ez az utóbbi a szokásos értelmezése a spinozai panteizmusnak, noha néhány kutató ezt az eszmét inkább a hagyományos teizmussal összhangban igyekszik interpretálni.
Életében Spinozát megvádolták azzal is, hogy ateista volna. Egy Jacob Ostenshez írott levelében (1625–1678) Lambert Van Velthuysen (1622–1685) nyíltan hangoztatja, hogy szerinte Spinoza nézeteiben csak álcázva van az ateizmus: „Ő [ti. Spinoza] elismeri az Istent, és Őt vallja az univerzum alkotójának, megalapítójának. De ugyanakkor azt mondja, hogy a világ formája, külleme és rendje nyilvánvalóan legalább olyan szükségszerű létezők, mint magának az Istennek a természete és az örök igazságok, melyek egyébként szerinte az Isten döntésétől függetlenül léteznek. Azt is nyíltan hirdeti tehát, hogy minden dolgok a legyőzhetetlen szükségszerűség és a kikerülhetetlen végzet folytán jönnek létre… Ezt pedig a saját alapelveivel összhangban hirdeti. Miféle hely marad így egy utolsó ítéletnek? Vagy miféle jutalmat és büntetést lehet itt várni, ha egyszer a dolgokról az mondatik, hogy az Istentől valamiféle kikerülhetetlen szükségszerűség folytán áradnak ki [emanálnak], vagy még inkább, ha azt mondja, hogy az egész univerzum az Isten maga? Mert attól félek, hogy szerzőnk nem áll éppen távol ettől a vélekedéstől, de legalábbis nincs sok különbség aközött, hogy azt mondjuk, minden szükségszerűen árad ki és jön elő az Isten természetéből, és aközött, hogy azt mondjuk, maga az univerzum az Isten… Azt gondolom tehát, hogy nem tévedek messzire az igazságtól, és nem vagyok méltánytalan a szerzővel, ha a tanítását színtiszta ateizmusnak nyilvánítom, amit álöltözék takar és rejt el.”
Ostens elküldte Velthuysen levelét Spinozához, hogy nyilvánítson róla véleményt. Spinoza a válaszában vehemensen tagadja, hogy ő ateista volna, és pláne hogy ateizmust tanítana: „Mert az ateisták mindenféle meg nem érdemelt tisztességre és gazdagságra vágyakoznak, amiket én mindenkor megvetettem, amint azzal tisztában van, aki csak ismer.” Úgy tűnik, Spinoza idejében az ateizmus a legvisszataszítóbb dolgok közé számított. Annyi bizonyos, hogy a hétköznapi ateizmus, amit akkoriban a zabolátlan és elítélendő életvitellel társítottak, nem merülhet fel vádként Spinoza ellen, aki az életét annak szentelte, amit ő „az Isten intellektuális szeretetének” nevez. De ami az elméletek dimenzióját illeti, az, hogy Spinoza az Istent az univerzummal azonosítja, felér az ateizmussal.
Némely kutatók inkább úgy vélik, Spinoza filozófiája panenteizmus, azaz annak a tana, hogy minden az Istenben van, azaz nincsen az Isten akaratától független létező. A mindenhatóságnak és mindenütt jelenlétnek ezt a tételét dolgozta ki részletesebben a ljádi Snéur Zálmán rabbi (1745–1812), de az egész chászid mozgalom a magáénak vallja. E gondolkodás utóbb elfogadásra talált a mitnagdim [a chászidizmus ellenzői] körében is, amikor is a valozhyni Chájim Ickovits rabbi (1749–1821) helyesléssel említi nagy művében, a Nefes Háchájimban. A panteizmus és a panenteizmus között számos igen jelentős különbség van, olyannyira, hogy míg az előbbi kétség kívül hamis tan a judaizmus szerint, az utóbbi ugyancsak kétség kívül nem az.
Spinoza helye a zsidó történelemben
Időről időre egyesek megkísérlik Spinozát „visszanyerni” a judaizmus számára. Ha csak annyit értenénk ez alatt, hogy Spinozát olyan zsidónak tekintjük, akinek csodálatra méltó vonásai vannak, számos zsidó egyetértene ezzel a jellemzéssel. De ha azt akarnánk mondani, hogy Spinoza filozófiája mint olyan kompatibilis a judaizmussal, nos, egy ilyen híresztelést nyilván maga Spinoza utasítana vissza a lehevesebben.
Sokan tekintenek rá úgy, mint aki kívül esik a vallás hatókörén, és ezért nem is jelent arra nézve veszélyt. Ezért is jellemző manapság, hogy vallásos zsidók egyfajta távolságtartással kezelik az egész „Spinoza-kérdést”, sőt büszkén tekintenek az ő filozófiatörténelemre gyakorolt hatására – egy „közülünk”, aki oly nagy hatással volt „rájuk”. Egy chászid mesében a rebbének azt mondja valamelyik követője, hogy Spinoza nézete szerint nincs olyan nagy különbség az ember és az állat közt. Mire a rebbe azt feleli: „No, ha így van, miért is nem szült még egyetlen állat sem egy Spinozát?”
