Tziporah Edelkopfnak hívnak. 1959-ben születtem a szovjetuniói-beli (ma ukrajnai) Harkovban. Édesanyám lubavicsi családból származott, apám azonban nem, és – bár betartottuk a Tóra parancsolatait – egész gyerekkoromban nem volt kapcsolatunk a Chábáddal. Akkoriban nagyon nehéz volt a Szovjetunióban kóser háztartást vezetni, ezért igen ritkán ettünk húst. Egyszer egy héten, vasárnaponként a szüleim egy élő csirkét vettek a piacon, és azt levágatták a megfelelő módon. Apám maga sütötte a maceszt peszáchra, és adtunk belőle annak a kevés zsidónak, akiket ismertünk. A szombattartás sem volt egyszerű: vagy nem mentem iskolába, vagy bekötözött kézzel mentem, és azt mondtam, hogy megsérültem, azért nem tudok írni. A tanárok persze tudták, miért teszem ezt.
Anyámnak havonta egyszer Kijevbe kellett utaznia, hogy megmártózhasson a mikvében (rituális fürdő). Nyáron a folyóban is megmártózhatott, de télen, amikor -25 fok volt, a teljesen befagyott folyóba lehetetlen volt belemerülni. 850 kilométert vonatozott Kijevig, hogy az egyetlen kóser mikvében megmerülhessen. A víz fekete volt, mert soha nem cserélték, és jeges is volt, úgyhogy egy kis kerozinfőzővel olvasztgatták a felszínét. Vasárnap odautazott, megmártózott, és rohant, hogy elérje a vonatot visszafelé, hiszen hétfőn munka volt – ha nem érkezett volna meg időben, mindannyiunkat Szibériába küldhettek volna.
1971 áprilisában csodálatos módon engedélyt kaptunk, hogy kivándoroljunk Izraelbe. Az Askelon melletti Kiriját Máláchi egyik kerületében, Náchlát Hár Chábádban telepedtünk le, és lassan beilleszkedtünk. Iskolába jártam, héberül tanultam, a szüleim pedig munkát kerestek. A Szovjetunióból megmenekülve anyám, aki lubavicsi családból származott, igencsak vágyott arra, hogy láthassa a Rebbét, de nagyon szegények voltunk, nem tudtunk repülőjegyet venni, hiszen mindent ott kellett hagynunk a Szovjetunióban. Lakást ugyan kaptunk az államtól, de az ételt is meg kellett venni valamiből. Végül a szüleimnek sikerült annyi pénzt összespórolniuk, hogy maguknak és a két öcsémnek tudtak jegyet venni. Én már 12 éves voltam, még egy felnőtt jegyre pedig nem futotta a pénzből, így hát maradtam, és csak egy levelet tudtam elküldeni.
Amikor a szüleim Crown Heightsbe értek, és találkoztak a Rebbével, ő nagyon dicsérte azt az önfeláldozást, amivel a Tóra törvényeit betartották. A szüleim nem értették, mire való ez a nagy felhajtás, számukra ez természetes volt és nem tartották magukat hősöknek. Akkoriban épp egy nagyszabású női chábád konferencia zajlott Miamiban és a Rebbe, akit igencsak megérintett szüleim története, felkérte édesanyámat, hogy beszéljen arról, milyen önfeláldozónak kellett lenni ahhoz, hogy az ember vallásos zsidóként tudjon élni a Szovjetunióban. A Rebbe azt is megkérdezte a szüleimtől, hogy én miért nem mentem velük, miért csak levelet küldtem. Amikor elmagyarázták, hogy nem volt elég pénzük, a Rebbe megígérte, hogy kifizeti a jegyemet és visszatéríti az ő utazási költségüket is. A nyári szünetben utaztam New Yorkba a Rebbéhez, 12 és fél éves voltam. Hosszú magánbeszélgetésen voltam nála, én, a 12 éves kislány. A Rebbe titkára hat-hétszer is benyitott, hogy kikísérjen, de a Rebbe mindig feltartotta a kezét, jelezve, hogy még nem érkezett el az idő.
A Rebbe olyan jó volt hozzám, úgy emlékszem rá, mint egy szerető nagypapára. Mosolygott, érdeklődött, kérdezett. Emlékszem, azt mondta: „Biztos vagyok benne, hogy a Szovjetunióban te voltál a legjobb tanuló az osztályban, mert így éltétek ezt túl. Ha nem te lettél volna a legjobb, nem lennél itt.” Aztán a vallási tanulmányaim felől érdeklődött részletesen. Amikor elmentem, egy imakönyvet adott ajándékba. Néhány nappal később, amikor hazautazásom előtt utoljára mentem a 770-be imádkozni, a Rebbe titkára, Hodakov rabbi lépett oda hozzám. Azt mondta, hogy a Rebbe még egyszer szeretne találkozni velem. Ekkor lépett ki az irodájából a Rebbe, és azt monda, hogy szeretné, ha elmennék a Camp Emunah-ba – ez egy vallásos tábor lányok számára –, hogy ott beszéljek a gyerekeknek arról, milyen volt az élet a Szovjetunióban. Soha nem voltam táborban, de a szüleim engedélye nélkül nem mehettem sehova. A Rebbe megbízta Hodakov rabbit, hogy hívja fel a szüleimet; ez nem volt egyszerű, hiszen nem volt telefonunk, és egy szomszédot kellett felhívni, és várakozni, amíg megtalálta anyámat. A Rebbe végig mellettünk állt, és várakozott.
Édesanyám engedélyt adott, és elmentem a Camp Emunah-ba. A táborvezető azt mondta, hogy hatalmas hatást tettem a lányokra. Én azonban nem éreztem sikeresnek magam, csupán egy kislány voltam, aki azt tette, amit mondtak neki. És azért tettem, mert a Rebbe megkért rá.
Tziporah Edelkopf
