Életemben 2007 januárja hozta meg a változást. A zsidóság in médiás rés söpört végig rajtam, megváltoztatva mindent.
Auschwitztól a bécsi Purimig
Kiskoromtól kezdve nagypapám vezetett be a zsidó életbe. Vele jártam Zsinagógába, ő tanított meg arra, milyen áldást kell elmondani a barhesz felszelésekor, ő volt az, aki rengeteget mesélt a háború alatt megszenvedett évekről. Nagymamám Auschwitzból jött vissza, családunk nagy részét nem is ismerhettem meg. A zsidóság sohasem volt tabutéma, mindenki tudta a családban, kik vagyunk, vallásilag hova tartozunk. Voltak, akik gyakorolták a vallást, voltak, akik nem. Nagypapám halála után, zsidó identitásom 2007 Purimával vette kezdetét. Egy ismerősöm mesélt egy brüsszeli szervezetről, akik tavaly Bécsben szerveztek Purimi mulatságot. Három unokatestvéremmel érkeztünk a helyszínre. Rengeteg ember vett körül minket és mi senkit nem ismertünk. Kezdetben furcsán éreztük magunkat, mert látszólag mindenki ismert mindenkit, nekünk meg minden új volt. Az est folyamán oldódott a hangulat és a feszültség, részben az ott megismert magyaroknak és az alkoholnak köszönhetően. Eszméletlenül jól éreztük magunkat azon a hétvégén. Két nappal később fájdalmas búcsút vettünk a többiektől és hazautaztunk.
Purim után napokig élt bennem az élmény, mintha nem tudtam volna elszakadni a többiektől. Pár nappal később eljutott hozzánk a hír, hogy ez a szervezet, az ECJS (European Center for Jewish Students) Birthright utakat szervez Izraelbe. Unokatestvéremmel jelentkeztünk az útra. Én eszméletlen lázban égtem, minden nap kérdezősködtem, hogy mikor derül ki végre, ki az, aki elmehet. Az utazás előtt már hónapokkal korábban elkezdtem készülődni, a vizsgaidőszakot úgy vészeltem át, mintha semmi nem történt volna, semmi más nem lebegett szemeim előtt, csak az, hogy kijussak Izraelbe. Eljött a nagy nap, amikor megkaptuk az értesítőt, hogy kiválasztottak minket. Az ott eltöltött 10 nap 250 európai fiatallal megpecsételte az életem. Számomra egy felejthetetlen élmény volt, látni a múltat, a Földnek azt a részét, ahol minden városhoz a zsidóság, a múlt és a lenyűgöző történelem kapcsolódik. Szívet melengető érzés volt a nagypapám fényképét és a nagymamám által írt kívánságokat elvinni a Siratófalhoz. Izrael után egy hétvégét Brüsszelben töltöttem, ahol az újonnan megismert izraeli utazótársaimmal találkozhattam. Innentől kezdve már magam sem tudtam követni, hogy mi is történik. Decemberben, újévkor 5 napot töltöttem együtt több mint 500 európai zsidó fiatallal Amsterdamban, az ECJS megszokott, minden évben megrendezett „Just One Shabbat” rendezvény keretein belül. Erre a rendezvényre már én invitáltam a magyar zsidóságot, rajtam kívül még négy ember ment Magyarországról.
Ismerősökön keresztül Köves Slomó rabbival Szukkotkor találkoztam először. Azóta egyfajta barátság kezd kialakulni közöttünk. Péntek esténként a Frankéi zsinagógát látogatom, csak a kidus előtt csatlakozom a Vasvári Pál utca 5. szám alatt levő Sász Chevra lubavicsi zsinagóga közösségéhez. Az utóbbi hónapokban pedig a Zsidó Tudományok Szabadegyetemére is járok, ahol más hozzám hasonló fiatalokkal és középkorúakkal elemezünk olyan kérdéseket, hogy mi is az a lélek, vagy mennyi a megtévesztés megengedett összege, ha van ilyen egyáltalán. Időközben sokat beszélgettem Slomóval arról, hogy szeretnék vallási kötelezettségemnek eleget tenni és szeretnék belépni Ábrahám szövetségébe. Kezdetben édesanyám nagyon féltett, nem értette, miért kell nekem a mai világban ilyen szinten magamra vállalni a vallásom. Idővel megértette gondolataimat és elfogadta azt is, hogy ez nekem mennyire fontos. Alapjában véve nagypapám emléke vezérelt, szerettem volna megkapni az ő héber nevét. Slomóval időpontot egyeztettünk, feltettem neki az összes kérdésem, amikre ő őszintén és nyíltan válaszolt. Úgy tűnt, neki ez az esemény éppen annyira fontos, mint nekem. Két hete volt a briszem, a mohéi-orvost ő hívta Izraelből. Bár vallás szerint nyolc napos korban kell, hogy megtörténjen a brisz, valahogy mégis az motoszkál bennem, hogy mennyire jó, hogy ez most, 22 éves koromban történt meg. Saját akaratomból döntöttem úgy, hogy követem a vallást és ezt a hagyományt. A csecsemő sohase fogja tudni, mi történik körülötte, de én minden percre emlékszem.
Meg akarom váltani a világot, pontosabban a saját magam világát. Ez részben már sikerült is. Akkor, amikor a nagymamám sírva várt a lakás bejáratánál, mert tudta, hogy ami nekem fontos, sikerült elérnem, és a férje, az én nagypapám emléke nem csak a lelkűnkben él tovább. Megnyugodtam, és arra gondoltam, egy része a kitűzött céljaimnak teljesült.
Megjelent: Egység Magazin 18. évfolyam 64. szám – 2014. augusztus 6.