Sorsfordító körutazásom: Izraeltől egészen a briszig

Életemben 2007 januárja hozta meg a változást. A zsidóság in médiás rés söpört végig rajtam, megváltoztatva mindent.

Auschwitztól a bécsi Purimig

Kiskoromtól kezdve nagypapám ve­zetett be a zsidó életbe. Vele jártam Zsinagógába, ő tanított meg arra, mi­lyen áldást kell elmondani a barhesz felszelésekor, ő volt az, aki rengete­get mesélt a háború alatt megszenve­dett évekről. Nagymamám Auschwitzból jött vissza, családunk nagy részét nem is ismerhettem meg. A zsidóság sohasem volt tabutéma, mindenki tud­ta a családban, kik vagyunk, vallási­lag hova tartozunk. Voltak, akik gya­korolták a vallást, voltak, akik nem. Nagypapám halála után, zsidó iden­titásom 2007 Purimával vette kezde­tét. Egy ismerősöm mesélt egy brüsszeli szervezetről, akik tavaly Bécsben szerveztek Purimi mulatságot. Három unokatestvéremmel érkeztünk a hely­színre. Rengeteg ember vett körül minket és mi senkit nem ismertünk. Kezdetben furcsán éreztük magunkat, mert látszólag mindenki ismert min­denkit, nekünk meg minden új volt. Az est folyamán oldódott a hangulat és a feszültség, részben az ott megis­mert magyaroknak és az alkoholnak köszönhetően. Eszméletlenül jól érez­tük magunkat azon a hétvégén. Két nappal később fájdalmas búcsút vet­tünk a többiektől és hazautaztunk.

Nagyapa fényképe a Siratófalnál

Purim után napokig élt bennem az élmény, mintha nem tudtam volna elszakadni a többiektől. Pár nappal később eljutott hozzánk a hír, hogy ez a szervezet, az ECJS (European Center for Jewish Students) Birthright utakat szervez Izraelbe. Unokatestvé­remmel jelentkeztünk az útra. Én esz­méletlen lázban égtem, minden nap kérdezősködtem, hogy mikor derül ki végre, ki az, aki elmehet. Az uta­zás előtt már hónapokkal korábban el­kezdtem készülődni, a vizsgaidőszakot úgy vészeltem át, mintha semmi nem történt volna, semmi más nem lebe­gett szemeim előtt, csak az, hogy kijus­sak Izraelbe. Eljött a nagy nap, amikor megkaptuk az értesítőt, hogy kiválasz­tottak minket. Az ott eltöltött 10 nap 250 európai fiatallal megpecsételte az életem. Számomra egy felejthetetlen élmény volt, látni a múltat, a Földnek azt a részét, ahol minden városhoz a zsidóság, a múlt és a lenyűgöző törté­nelem kapcsolódik. Szívet melengető érzés volt a nagypapám fényképét és a nagymamám által írt kívánságokat elvinni a Siratófalhoz. Izrael után egy hétvégét Brüsszelben töltöttem, ahol az újonnan megismert izraeli utazó­társaimmal találkozhattam. Innentől kezdve már magam sem tudtam kö­vetni, hogy mi is történik. December­ben, újévkor 5 napot töltöttem együtt több mint 500 európai zsidó fiatallal Ams­terdamban, az ECJS megszo­kott, minden év­ben megrende­zett „Just One Shabbat” ren­dezvény kere­tein belül. Erre a rendezvényre már én invitál­tam a magyar zsidóságot, raj­tam kívül még négy ember ment Ma­gyarországról.

8 napos helyett 22 évesen

Ismerősökön keresztül Köves Slomó rabbival Szukkotkor találkoztam elő­ször. Azóta egyfajta barátság kezd kialakulni közöttünk. Péntek esténként a Frankéi zsinagógát látogatom, csak a kidus előtt csatlakozom a Vasvári Pál utca 5. szám alatt levő Sász Chevra lubavicsi zsinagóga közösségéhez. Az utóbbi hónapokban pedig a Zsidó Tu­dományok Szabadegyetemére is já­rok, ahol más hozzám hasonló fiata­lokkal és középkorúakkal elemezünk olyan kérdéseket, hogy mi is az a lé­lek, vagy mennyi a megtévesztés meg­engedett összege, ha van ilyen egyál­talán. Időközben sokat beszélgettem Slomóval arról, hogy szeretnék vallá­si kötelezettségemnek eleget tenni és szeretnék belépni Ábrahám szövetsé­gébe. Kezdetben édesanyám nagyon féltett, nem értette, miért kell nekem a mai világban ilyen szinten magamra vállalni a vallásom. Idővel megértette gondolataimat és elfogadta azt is, hogy ez nekem mennyire fontos. Alapjában véve nagypapám emléke vezérelt, sze­rettem volna megkapni az ő héber ne­vét. Slomóval időpontot egyeztettünk, feltettem neki az összes kérdésem, amikre ő őszintén és nyíltan válaszolt. Úgy tűnt, neki ez az esemény éppen annyira fontos, mint nekem. Két hete volt a briszem, a mohéi-orvost ő hívta Izraelből. Bár vallás szerint nyolc na­pos korban kell, hogy megtörténjen a brisz, valahogy mégis az motoszkál bennem, hogy mennyire jó, hogy ez most, 22 éves koromban történt meg. Saját akaratomból döntöttem úgy, hogy követem a vallást és ezt a hagyo­mányt. A csecsemő sohase fogja tud­ni, mi történik körülötte, de én minden percre emlékszem.

Meg akarom váltani a világot, pon­tosabban a saját magam világát. Ez részben már sikerült is. Akkor, amikor a nagymamám sírva várt a lakás bejá­ratánál, mert tudta, hogy ami nekem fontos, sikerült elérnem, és a férje, az én nagypapám emléke nem csak a lel­kűnkben él tovább. Megnyugodtam, és arra gondoltam, egy része a kitűzött céljaimnak teljesült.

Ipacs Márton

Megjelent: Egység Magazin 18. évfolyam 64. szám – 2014. augusztus 6.

 

Megszakítás