1935-ben születtem a kanadai Montrealban. Gyerekként olyan zsidó iskolába jártam, ahol az volt a gyakorlat, hogy a világi tárgyak tanulásához levettük a kipánkat. Tanultam egy kis Tórát, egy kis hébert, és tanítás után egy lubavicsi napköziben, nyaranta pedig egy lubavicsi táborban töltöttem az időmet.
Később, amikor a lubavicsi iskola egész napos jesivává alakult, ott folytattam a tanulmányaimat. Nagyon jó diák voltam, de 1948-ban, a bár micvám után elhatároztam, hogy elhagyom Montrealt, hogy a New York-i Torah Vodaas jesivában tanulhassak tovább. Azonban hiába tanultam a Torah Vodaasban, miután megérkeztem New Yorkba, minden lubavicsi fárbrengenre elmentem, amire csak tudtam. 1951-ben, 16 éves koromban került sor a Rebbével való első találkozásomra.
Előre szóltak nekem, hogy nem illendő a Rebbe társaságában leülni, de ő mégis arra kért, hogy foglaljak helyet, és bár csupán tizenéves voltam, mégis úgy beszélt velem, mintha köztiszteletben álló személyiség lettem volna. Megkérdezte, mit tanulok a jesivában, és elmondtam neki, hogy a Talmud Gitin traktátusánál tartunk, mely a válás témakörével foglalkozik. Azt mondta erre: „Tudod, a válás
koncepciója minden egyes zsidóra vonatkozik. Miért? Mert mindannyiunknak el kell válnunk a jécer hárától, a rossz ösztönünktől.”
Azt is mondta, hogy a jesivabeli tanulmányaim közepette időt kellene szakítanom a muszár, a zsidó erkölcs tanulmányozására, valamint a Tánjára, az Álter Rebbe, a Chábád mozgalom XVIII. századi alapítójának főművére. Erre emlékszem a Rebbével való első személyes találkozásomról.
Nagyjából egy évvel később a szüleim azt szerették volna, hogy hagyjam el a jesivát, és menjek egyetemre, mivel meg voltak győződve arról, hogy a megélhetésemhez diplomára van szükségem. Én azonban nem akartam elhagyni a jesivát, így azt mondtam nekik, hogy csak akkor megyek egyetemre, ha a Rebbe egyetért ezzel. Így került sor a Rebbével való második személyes találkozásomra. Amikor megkérdeztem, mit gondol arról, hogy egyetemre menjek, így felelt: „Húszéves korodig ne menj.” – Erre aztán feltettem a logikus kérdést: „És amikor húszéves leszek, menjek?” – Azt válaszolta: „Addigra megérkezhet a Messiás, és megválthat minden zsidót, és te is köztük leszel, úgyhogy miért is aggódnál azon, mi lesz, amikor húszéves leszel?”
1953 szimchát Toráját a nővéremmel töltöttem, aki nem sokkal korábban egy lubavicsi hászidhoz ment feleségül. Szimchát Torá után a nővérem audienciára ment a Rebbéhez, és ő arról érdeklődött, hogy már visszamentem-e a jesivába. Amikor a nővérem azt felelte, hogy még náluk tartózkodom, a Rebbe ezt kérdezte: „Miért nem próbálod meg itt tartani?” Így válaszolt neki: „De itt van. New Yorkban lakik. A Torah Vodaasban tanul.” Erre azt mondta a Rebbe: „Miért nem próbálod meg itt tartani, a mi jesivánkban?”
Amikor hazajött, ezt mondta: „A Rebbe azt szeretné, hogy Chábád jesivában tanulj.” Ez szombat este történt, és azon az éjjelen nem tudtam aludni, ahogyan a következő éjjeleken sem, és ezért elhatároztam, hogy találkoznom kell a Rebbével. Erre kedd éjjel került sor. Elmondtam a Rebbének, hogy a nővérem továbbította a kérését. Megkérdezte: „Megteszed?” „Igen” – feleltem. Aggódtam azonban, hogyan mondom el a Torah Vodaas-beli tanáraimnak, hogy egy Chábád jesivában folytatom a tanulmányaimat. Azt mondta a Rebbe: „Mondhatod nekik, hogy korábban, Montrealban Chábád jesivában tanultál, és újra Chábád jesivában szeretnél tanulni.” De így feleltem: „Ezt nem mondhatom, mivel azért megyek el, mert a Rebbe mondta, hogy így tegyek.” Azt felelte: „Akkor mondj nekik bármit, de ne hazudj.”
Ettől kezdve hászid lettem – teljes mértékben kapcsolódtam a Rebbéhez.
1954-ben tagja voltam jesiva tanulók egy csoportjának, akik a nyári hónapokban különböző városokban zsidó irodalmat osztogattak, és szóba elegyedtek az emberekkel. Négyen ültünk egy autóban – Virginiából utaztunk Marylandbe – amikor borzalmas autóbalesetünk volt. Az autó totálkáros lett, egyikünknek az orra tört el, másikunknak a combcsontja, én pedig elveszítettem az eszméletemet, és az Elkton Kórházba szállítottak. Ez csütörtök éjjel történt; péntek reggel már ott várt a Rebbe távirata, melyben gyors felépülést kívánt.
Azon a szombaton a Rebbe rólunk beszélt a fárbrengenen, és a gyógyulás folyamatát a megtéréshez, a tsuvához hasonlította. Amikor a zsidók megtérnek, és visszatérnek Istenhez, sokkal jobbak lesznek, mint azelőtt voltak, hogy áthágták volna a micvákat. Ezután ezt mondta a Rebbe: „Van néhány tanuló, akiknek teljes gyógyulásra van szüksége, és azzal szeretném őket megáldani, hogy jobban legyenek, mint annak előtte voltak.”
Nem sokkal ezután visszanyertem az eszméletemet, és a szüleim hazavittek Montrealba. Hat hétig nem tudtam megmozdulni, de azután jobban lettem. Amikor visszatértem a jesivába, üzenetet kaptam a Rebbétől, hogy látni kíván. Bementem az irodájába, és azt mondta: „Szeretném tudni, hogy vagy.” Így vigyázott a Rebbe a hászidjaira.
Amikor 1961-ben az esküvőmre készültem, a Rebbe azt mondta édesanyámnak: „Szeretnék részt venni ezen az örömteli eseményen.” Addigra azonban ő már nem vezetett esküvőket, így anyám érdeklődött, hogy hogyan fog részt venni. „Ne aggódjon” – válaszolta ő. – „Részt veszek.” Fel kellett hívnunk a Rebbét, amikor a chupához (esküvői sátor) vezettek, így lélekben kapcsolódhatott az esküvőmhöz, még ha személyesen nem is volt jelen.
Miután megházasodtam, Pittsburghbe költöztem, de a Rebbével való kapcsolatom továbbra is megmaradt. Egy audiencián a Rebbe azt mondta, hogy vannak olyan emberek, akik csak azért mennek a zsinagógába, hogy kádist mondjanak egy szeretett hozzátartozójuk után, de nem tesznek tfilint. Így folytatta: „Ha valaki kádist mond, de aznap nem tesz tfilint, az eltávozott lelke háborog.” Arra kért, hogy terjesszem el ezt a zsinagógák felügyelői között, hogy ők továbbadhassák az ott imádkozóknak. Így is tettem, a környéken minden zsinagógát bejártam, és beszéltem a felügyelőkkel. Mivel a Rebbe annyira odafigyelt, nekem, a hászidjának is meg kellett tennem a saját részemet.
Ephraim Rosenblum rabbi
Megjelent: Gut Sábesz 20. évfolyam 8. szám – 2017. november 9.
