Adeena Singernek hívnak. Dél-Afrikában, Johannesburgban nőt­tem fel, ahová szüleim 1965-ben emigráltak, és ahol apám, Nachman Bernhard rabbi nyitotta meg az első ortodox elemi iskolát.

Apám Chábád haszid volt, így állandó kapcsolatot tartott fenn a Rebbével. Bár én még kicsi voltam és nem ismertem tanításait, tudtam, hogy a Rebbe törődik velem, így én is törődtem vele. Úgy gondoltam rá, mint egy szerető nagypapára.

Mikor tizenhárom éves voltam, apámat távozásra szólította fel a dél-afrikai kormány nyílt apartheid-ellenessége miatt, ami szerinte ellentmondott minden Tórai értéknek. Emlékszem, ahogy a rendőrség éjjel dörömbölt az ajtónkon  és három havonta meg kellett újítanunk a letelepedési engedélyünket, így apám elhatározta, hogy Izraelbe költözünk.

Ám a Rebbe azt szerette volna, ha Dél-Afrikában maradunk, és ennek érdekében magas pozícióban lévő embereknél járt közben, hogy engedélyezzék apám maradását. Engem nagy csalódással töltött el, hogy mindezek után lehet, hogy mégsem megyünk Izraelbe, így elhatároztam, hogy magam fogok fellebbezni a Rebbénél.

A legszebb szivecskés papíromon írtam, egy tizenhárom éves lány minden ékesszólásával:

 

„Kedves Rebbe!

Az elmúlt kilenc évben apám már bizonyította, hogy milyen nagy Tóratudós és zsidó vezető. Csakúgy, mint a többi cá­dik­nak, neki is nagy vágya a Szent Földön élni …, s én sem vágyhatnék többre, mint Izraelbe alijázni. És nem a költözés izgalma vagy öröme miatt, hanem mert ez más, mint bármely más országban letelepedni … a Szent Földre, az Ígéret Földjére, egy országba, ahol nem kell szégyellned, hogy zsidó vagy.

Izrael… apám még ott is sokat tudna segíteni, hogy zsidók lelkét mentse meg, még ha nem is gyakorló rabbiként. Mint tizenhárom éves lány, aki apját és családját szeretné boldognak látni, kérem, vegye figyelembe az érzéseimet az Izraelbe költözéssel kapcsolatban, ha annak kérdése újra napirenden lenne.

Míg ezt a levelet írom, egy kép van előttem. Egy emberről, akit Isten megfelelőnek látott arra, hogy a cádik minden erejét neki adja. Szemében egy üzenettel, mely minden zsidónak szól. Az üzenet az, hogy ő Isten segítségével képes segíteni. Kedvesen, barátként. Ez az ember a Rebbe. Tanultam, hogy egy cádiknak van egy különleges adottsága, amit most esedezem, hogy használjon. Ezen adomány a cádiknak az a képessége, hogy bármit is kérjen Istentől, arra mindig pozitív választ kap. Most azt kérném a Rebbétől, hogy kérje Istent, hogy lássa jónak Izraelbe költözésünk tervét.

Tisztelettel,

Adeena Bernhard.”

 

Válaszként egy hosszú levelet kaptam, aminek egy részét idézem most:

„Miss Adeena Bernhard,

Áldások és üdvözletek:

Először is jól esett érezni a mély törődésedet a szüleid iránt. Per­sze nem lepett meg, ismerve apádat, és a neveltetésedet, mégis különösen jóleső érzés ezt írásba foglalva is olvasni. Leveledet illetően nyilván szükségtelen külön hangsúlyoznom, hogy mikor egy ember jól-létéről, belső harmóniájáról, lelki békéjéről van szó, arról nyilván nem lehet napokban vagy hetekben gondolkodni, hanem csak hosszú távon. Az élet összes kérdéséről ezzel a megfontolással érdemes gondolkodni, különösen, mikor a letelepedésről beszélünk.

Ez nagyon komoly kérdés, akkor is, mikor valaki válaszút előtt áll, s még inkább, mikor azon gondolkodik, hogy egy olyan helyet cserél fel egy másikra, ahol már megtelepedett.  Apádat illetően és őt ismerve, kétségem sincs afelől, hogy csak olyan helyen érezné magát elemében, ahol hasznosíthatja a megszerzett tudását, és a tehetséget, melyet  Isten adott neki. Ahol azt teljes mértékben hasznosíthatja a közjó érdekében. Ehhez képest azt gondolom, hogy az ember kényelmi szempontjai – és ez alatt a spirituális szempontot is értem – nem szabad, hogy döntő tényezők legyenek, sőt talán egyáltalán nem szabad, hogy számítsanak.

Fent mondottak alapján, s megtámogatva azzal, amit te és a családtagjaid is láttok édesapád sikereiből, nem csak a városodban, de egész Dél-Afrikában is, biztos megérted a legkisebb kétely nélkül, hogy apád csak akkor lehet igazán boldog, ha ott folytatja munkáját ahol elkezdte.”

Áldásokkal, M. Schneerson.”

Ez csak része volt egy kamaszlánynak írt hosszú és mélyen szántó levélnek, de hűen tükrözte a Rebbe érzékenységét és törődését. Ám igazán az nyűgözött le, ami néhány évvel később történt.

1979-ben Crown Heightsban tanultam egy szemináriumban, s lehetőségem volt a Rebbével találkozni, mikor apám személyes meghallgatásra ment hozzá.

Mikor beléptünk a szobájába, a Rebbe felemelkedett székéből, meleg mosollyal és átható örömmel üdvözölte édesapámat. Ezek után felém fordult, s azt kérdezte: „Még mindig haragszol rám?”

Nagyon zavarba jöttem, és azt mondtam: „Nos, nem tudok róla, hogy bármikor is haragudtam volna önre.”

A Rebbe azt kérdezte: „Hát nem haragudtál a levelem miatt?” Aggódott, hogy még mindig vannak bennem rossz érzések a válaszlevél miatt, melyet tizenhárom éves koromban írt nekem, mikor szerettem volna, ha Izraelbe költözünk. Természetesen nem voltam rá mérges, hanem mélyen megérintett, hogy annyira törődik az érzéseimmel, hogy még ennyi év után is emlékszik az esetre.

Adeena Singer

 

Megjelent: Gut Sábesz 19. évfolyam 47. szám – 2017. augusztus 21.

 

Megszakítás