Rabbi Jehudá Hálévi:
Kuzári: A kazár király értekezései
Az áldások jelentősége
 
Bevezetés
Mind a mai napig a korai középkor rejtélye az a Kazár birodalom, amely – az egyik oldalán az iszlámmal, a másikon pedig a keresztény Európával körülvéve – próbálta túlélni önmagát. Sok történész szerint a kazárok egy része – különlegesen a nemesség – egyenesen a zsidó vallást választotta. Arthur Koestler a Tizenharmadik törzs című könyvében odáig elmegy, hogy azt állítja, a mai magyar zsidóság nagy része a kazár betértek leszármazottja.
Már nem sokkal a Kazár Birodalom széthullása után, a XI. században, megindította e történet a híres zsidó gondolkodó és költő Jehudá Hálévi rabbi (c. 1075–1141) tollát, aki egy elképzelt filozófiai beszélgetést írt le a Kazár király és az akkori vallások gondolkodói között. Ebben a beszélgetésben nagy szerepet kap egy rabbi. Az alábbiakban közlünk egy rövid az áldások jelentőségéről szóló fejezetet ebből az egyedülálló filozófiai műből.
3. esszé
13. Így szólt a Rabbi: „Amikor a jámbor ember szakadatlanul áldja Istent mindazon javakért, amelyekben az élet részelteti, s a csapásokért[1], amelyeket az élet mér rá, örömét újabb örömökkel tetézi.”
14. A Kuzári azt kérdezte: „Hogyan lehetséges ez, hiszen az áldások oly megterhelők, és nem örömöt hanem fáradalmat hoznak az emberre!”
15. A Rabbi erre ezt mondta: „Vajon nem mondhatjuk-e el, hogy a tökéletes ember nagyobb gyönyörűséget lel az evés-ivásban, mint egy csecsemő, és még többet mint egy állat, amiképpen egy állat számára is nagyobb élvezetet jelent az evés, mint egy növény számára, még ha a növényt folyamatosan táplálja is a talaj?”
16. A Kuzári így felelt: „Igen, mégpedig magasabb rendű érzékszervi érzékelése és az élvezet megtapasztalására való képessége miatt. Tegyük fel, hogy egy részeg embernek megadnánk mindent, amire csak vágyik – jóféle ételt és italt adnánk elé, kellemes zene szólna, barátok vennék körül, s közben a kedvese ölelné őt, stb. – s mindezen élvezetekben részegségében lenne része. Amikor aztán kijózanodott, elmondanánk neki mindent, ami történt. Ő, ezt hallván, nem úgy érezne, mint aki a fent említett élvezetekben részesült, hanem éppen ellenkezőleg, mint akit ezektől megfosztottak, s úgy reagálna, mint akit az imént épp valami nagy veszteség ért. Hogy miért? Azért, mert nem olyan állapotban volt, amelyben történésük pillanatában érzékelhette és kiélvezhette volna ezeket az örömöket.”
17. [1.] A Rabbi így szólt: „Amikor az ember felkészíti magát az élvezet érzékelésére, és belegondol az élvezet érkeztét megelőző élvezet nélküli állapotba, mindez csak fokozza a bekövetkező tapasztalat élvezetességét. Ez az egyik haszna az áldásoknak az olyan személy számára, aki rendszeresen él velük, és azokat kellő átgondoltsággal és rákészüléssel mondja el. Ezek az áldások élethűen festik le a lélek számára a megtapasztalandó élvezet jellegét, a Gondoskodó iránti hálaérzet illő kifejezését, s az eme élvezettől való megfosztottság tökéletesen ellentétes érzetét, már amennyiben nem részesülnénk Isten ajándékában. Mindennek végiggondolása az áldás közben csak fokozni fogja az áldásmondó élvezetét.”
[2.] „Erre példa a következő áldás: ki életben tartott, megőrzött bennünket, s engedte megérnünk ezt a mai napot![2] Ez az áldás lehetőséget ad arra, hogy elgondolkozzunk rajta, jelen pillanatban akár hallottak is lehetnénk. Ezért hát az ember köszönetet mond Istennek, amiért mind a mai napig életben tartotta őt. Az életet így ajándéknak tekinti majd, s ezért a betegséget és a halált – ha egyszer eljön az idejük – is könnyű szívvel lesz képes fogadni. Az ember kellő elmélkedést követően arra a következtetésre jut, hogy minden, amiben egész eddigi élete során részesült, Istentől való ajándék, amire igazából nem is lenne méltó, hiszen ő nem más, csupán a föld pora[3]. Isten azonban ennek ellenére életet adott neki és élvezetekkel halmozta el, s ő ezért köszönetet mond Neki. És amikor Isten megfosztja őt ezektől az élvezetektől, ő ezért is köszönetet mond. Fájdalmát pedig ezzel a kijelentéssel csillapítja: Az Örökkévaló adta, az Örökkévaló vette el. Áldott legyen az Örökkévaló neve![4] Ily módon az ember élvezetteljes, örömteljes életet élhet.”
[3.] „Aki pedig nem ezen az úton jár annak az élvezetei, amelyekhez élete során hozzájut, nem emberi élvezetek. Ezek valójában állati élvezetek, ugyanis az illető, akárcsak fentebbi példánkban a részeges, nem tudta őket megfelelően érzékelni.”
[4.] A jámbor ember szintúgy engedi, hogy lelke átitatódjék minden egyes kimondott áldás értelmével. Felfogja az áldások közvetlen jelentését csakúgy, mint azok közvetett és természetes folyományait. Miközben, például, „a fényforrások alkotója”[5] áldást mondja, egyben eltöpreng a világegyetem rendjén, azon belül a hatalmas égitesteken s azoknak az ember számára fölmérhetetlen hasznán. Ugyanakkor abba is belegondol, hogy habár számunkra ezek fölmérhetetlen teremtmények, Teremtőjük számára nem többek ezek a legkisebb féregnél ezen a világon. A bizonyíték, hogy maga Isten is így tekint rájuk abból a tényből ered, hogy Istennek nem kevesebb bölcsességre van „szüksége” a hangya és a méh megteremtéséhez, mint amennyit a nap és bolygórendszerének megteremtése kívánt. Mi több, Isten bölcsessége és gondviselése sokkal áthatóbb és csodálatosabb módon mutatkozik meg a hangyában és a méhben, tekintve azok aprócska méretét.
[5.] Hasznos dolog az imádkozó számára elgondolkozni mindezen, mert ily módon az égitestek nem válnak túlságosan hatalmassá a szemében, s a Sátán sem tudja majd rábírni őt, hogy azokat kövesse, akik a csillagokat imádják és azt hiszik, hogy az égitestek a maguk erejéből segíteni vagy ártani képesek az embernek. Mert nem ez a helyzet; inkább úgy működnek természetes módon, mint a szél és a tűz. Ezért mondja azt az Írás: „Ha néztem a napot, mikor fényesen ragyogott, és a holdat, mikor méltósággal haladt, és az én szívem titkon elcsábult, és szájammal megcsókoltam a kezemet: Ez is bíró elé tartozó bűn volna, mert ámítottam volna az Istent odafent!” [6]
[6.] A jámbor ember szintúgy engedi, hogy lelke átitatódjék az „Örök szeretet”[7] áldásának értelmével. Végiggondolja, hogy az Istenség mintegy odaerősíti Önmagát ahhoz a közösséghez, amely készen áll arra, hogy befogadja Őt, éppen úgy, ahogyan egy tiszta tükör fogadja magába a fényt. Végiggondolja, hogy Isten a Tórát azért adta, hogy ezzel is jelezze [e világ létezésére irányuló] akaratát, s hogy ebből adódóan Királysága kézzelfogható lesz nem csak a mennyekben, de ezen a világon is. Isten bölcsessége itt, ebben a lenti világban az ember – és nem az angyalok – megteremtéséről határozott. Az emberéről, aki magból és vérből születik, s akiben szakadatlanul különféle erők harcolnak egy­mással, s ezek ellentétben állnak az egymáson folytonosan felülkerekedni vágyó személyiségjegyekkel, amelyek az egyén asztrológiájának (mázál) mibenlététől – legyen bár szerencsés vagy szerencsétlen (ahogyan az a Széfer Jö­ci­rá­ban áll) – függnek. Amikor egy egyén vagy egy közösség megtisztul, az isteni fény megpihen rajta, és csodálatos és megdöbbentő, a természeti törvényeknek ellentmondó csodák segítségével irányítja őt illetve azt. Ez az, amit isteni „szeretet”-nek és „öröm”-nek nevezünk.


[1] Ekképpen nyilatkoznak bölcseink (Misná Bráchot 9:5.): „Az ember ugyanúgy kö­teles áldani Istent a rosszért is, amiképpen a jóért áldja.”
[2] Ezt az áldást mindig valami új dolog megtapasztalásakor mondjuk, például, amikor valamilyen új ruhadarabra vagy más jelentősebb tárgyra, dologra teszünk szert, de minden egyes zsidó ünnep kezdetekor is. Misné Torá, Az áldások szabályai 10:1.; Sulchán Áruch, Orách Chájim 225.
[3] 1Mózes 3:19.
[4] Jób 1:21.
[5] A Sáchárit (reggeli ima) imarendjén belül a Smá imát megelőző két áldás közül az első. Sámuel imája – Zsidó imakönyv 52. old.
[6] Jób 31:26–28.
[7] Ez a Smá imát megelőző két áldás közül a második, és közvetlenül az „a fényforrások alkotója”- áldás után következik. A szefárdok ezt az áldást ezzel kezdik: „Örök szeretet”, míg az askenázok ezzel: „ Igen nagy szeretettél”. Sámuel imája – Zsidó imakönyv uo.
Megszakítás