Maimonidész, Mose ben Máimon, a Rámbám:

Széfer Mádá: Az tudás könyve

A megtérés szabályai

 

Az eretnekek és a hittagadók

 

  1. fejezet
  2. §. Alant felsoroltaknak nincs túlviláguk, sőt bűnük súlyossága miatt örök időkre kiirtással, elpusztítással ítéltetnek meg: A szabadgondolkodók, az epiku­reusok, a Tórát, a halottak feltámadását és a Megváltót tagadók, a kitértek, a másokat bűnre csábítók a közösség útjáról letérők, a Jojakim példájára bűneikkel kérkedők, a besúgók, akik önmaguk iránt egyéni érdekből félelmet ébresztenek a közösségben, az ártatlanok vérontói, a rágalmazók és akik zsidó mivoltukat eltitkolják.
  3. §. Szabadgondolkodó az, aki az alanti elveket vallja: 1. Tagadja az Istent, 2. aki szerint nincs a világnak irányítója, gondviselője, vagy ha ezt ugyan elismeri: két vagy több tényezőben látja a világ irányítóját. 3. aki testi képzeteket tulajdonít Istennek. 4. aki szerint nem Isten a Mindenség kezdete és teremtője, 5. aki a csillagokat, vagy az égitesteket imádja, vagy azok közbenjárását kéri a Világ Urához. Aki ezen öt elv bármelyikét vallja, szabadgondolkodónak számít.
  4. §. Hármat mondhatunk epikureusnak: Aki tagadja a prófétaság isteni eredetét, aki azt vallja, hogy a tudás és az értelem nem isteni eredetű, aki tagadja Mózes prófétai szerepének igaz voltát, mivel úgy vélekedik, hogy Isten nem tudója az emberi cselekedeteknek – ezek mindegyike epikureus.

Hármat nevezhetünk Tóratagadónak: Aki azt mondja, hogy a Tóra nem isteni eredetű; még ha csak egy bibliai versre, vagy szóra is azt mondja, hogy Mózes eszelte ezt ki, akkor is Tóratagadónak számít. Aki tagadja a hagyományos bibliai magyarázatokat, vagy a szóbeli tan hirdetőit; aki azt vallja, hogy a Tóra felmentést ad bármelyik parancsolat alól a másik kedvéért, vagy pedig azt mondja: Igaz, hogy a Tóra isteni eredetű, de az idők folyamán érvényét vesztette. Mindezek Tóratagadónak minősülnek.

  1. §. A hitehagyásnak két fokozata van: Egy könnyebb és egy súlyosabb.

A könnyebb az, ha valaki egy bizonyos bűnt következetes szándékossággal csinál és az annyira megszokott és mindennapos nála; hogy mindenki előtt köztudott; habár a legkönnyebbnek tűnő parancsolatról is van szó. Például: aki mindig csak Sáátnez ruhát visel (gyapjú és lenből készült) vagy aki körben vágja le hajtincseit és ezeket olymódon eszközli, mintha ezek a parancsolatok sohasem léteznének számára. Ez az egy bűnnel kapcsolatos hitehagyás, amit csak abban az esetben nevezhetünk annak, ha kifejezetten Isten ellen cselekszik.

Az egész Tórával kapcsolatos hitehagyásnak számít az, aki vallásüldözések idején bálványimádóvá lesz. Közéjük áll, mert zsidó volta miatt nem akarja vállalni a szenvedéseket, az üldözéseket és emiatt a hatalmon lévőkhöz csatlakozik. Az ilyen embert az egész Tórával szembeni hitehagyónak nevezhetjük.

  1. §. A másokat bűnre való csábítóknál nem teszünk különbséget súlyosabb vagy kisebb bűnesetek között. Akár súlyos bűnre csábít, úgy mint egykor Jerobeam[1], Cádok és Baetheus, vagy pedig könnyebb micvák megszegésére késztet. Akár kényszerítő formában cselekszi, úgy mint Menasse Izrael királya[2], aki embereket ölt, hogy bálványimádatra kényszerítsen, akár csak megtévesztéssel tántorít el a jó követésétől.
  2. §. Aki különválik a közösségtől, ha nem is azért, hogy bűnt kövessen, csak távoltartja magát a közösségtől, és nem a körükben végzi Isten parancsolatait. Nem vesz részt fájdalmukban, nem osztozik böjtjeikben, a maga útján halad, mintha nem is hozzájuk tartozna – ez elegendő ok arra, hogy a túlvilági élet javaiban ne részesülhessen.

Aki kérkedve követi el bűneit, úgy mint Jójákim, legyen az könnyebb, vagy súlyosabb. Az ilyen embert a Tóra becsmérlőjének, félremagyarázójának nevezzük, mert szégyen nélkül, gőgős megvetéssel tagadja meg és fordul el Tőle.

  1. §. Kétféle áruló van: Aki pogányok kezére adja társát, hogy meg­öljék, vagy megverjék és aki a társa értékeit szolgáltatja át pogányok kezére. (A törvényt nem tisztelő erőszakos emberek is pogánynak számítanak.) A besúgók nem részesülnek a túlvilági boldogságban.
  2. §. Aki erőszakos eszközökkel viseli a közösség feletti tisztét, az egyéni érdekből ébreszt félelmet a közösségben, mert a saját tekintélyének emelése céljából erőszakoskodik, hogy mindenki rettegjen tőle. Valamikor a bálványimádó királyok cselekedtek így.
  3. §. Az itt felsorolt huszonnégy bűnöző bérmelyike, tartozzon bár Izrael közösségéhez, nem részesülhet a túlvilági boldogságban. De a felsoroltakon kívül vannak még könnyebb bűnök, melyekről azt mondják bölcseink, hogy aki azokat megteszi túlvilágát elveszti. Akik külön nevet adnak társuknak, akik gúnynevükön szólítják őket, vagy nyilvánosan megszégyenítik, akik felebarátjuk megszégyenítésével dicsekednek és azzal akarnának föléjük emelkedni, akik a talmudi bölcseket sértegetik, mestereiket ócsárolják, akik az ünnepeket és vallási szokásokat könnyedén veszik, végül akik a szent áldozatokat becsmérlik.

Mindezektől csak akkor vonják meg a túlvilági életet, ha nem térnek meg, de ha még a haláluk előtt megtérnek, akkor ők is a túlvilági élet részesei. Nincs olyan dolog, ami a megtérésnek útját állhatná. Még ha egész életén keresztül Istent tagadja, és végül megtér, akkor is boldog lehet, amint meg is írták[3]: „Béke, béke a távolinak és közelinek, szól az Úr, de én meggyógyítom!”

Gonosz hitehagyó vagy ezekhez hasonló, ha szívből megtér, akár szóval, akár csak belső érzéssel – szívesen fogadják. „Térjetek meg elpártolt gyermekek!”[4] – Ha el is pártolt, – mert nem élő szóval tesz bűnvallomást és nem is nyilvánosan; – Isten mégis szívesen fogadja.

[1] 2Királyok 17:21.

[2] Uo. 21:16.

[3] Jesájá 57:19.

[4] Jeremiás 3:22.

Megszakítás