Az elmúlt néhány évtizedben megszaporodott azoknak a zsidóknak a száma, akik visszatérnek a gyökereikhez. Ők a báál tsuvák, akiknek élete számos, korábban nem, vagy csak kevéssé tárgyalt háláchikus kérdést vet fel. Az egyik nagy téma, amivel kapcsolatban gyakorta megkeresik a Budapesti Ortodox Rabbinátust is, a tetoválások és azzal kapcsolatos kérdések. A rabbinátus vezetőjét, Oberlander Báruch rabbit arra kértük, foglalja össze a tetoválásokhoz kötődő kérdéseket, dilemmákat. 


„Ne vagdaljátok be testeteket halot­tért és ne végezzetek magatokon te­toválást, Én vagyok az Örökkéva­ló.”1 Maimonidész szerint2 azért ti­los a tetoválás, mert ez a pogány né­pek bálványimádó szokása volt. A tórai tiltás azonban mindenféle te­­toválásra vonatkozik, nem csak azok­ra, melyeket bálványimádó szer­tartásként készítenek.3 Sőt, nap­jainkban is érvényes, amikor el­ter­jedt divat tetoválást készíteni, min­denféle rítusoktól függetlenül, hisz az egyértelmű tórai tilalom nem változhat4.

 

Mire vonatkozik a tetoválás tilalma?

A Sulchán áruch kivonata5 pontosan definiálja, mit tekintünk tetoválásnak: „Mi az a tetoválás? Bevésett és mélyre karcolt írás, mely többé ki nem törölhető. Azaz, hogy valaki belekarcol a húsába és a bevágás helyét arcfestékkel, tintával vagy más nyomot hagyó festékkel tölti ki. Ugyanígy megszegi a tilalmat, ha előbb festi be festékkel [a bőrét] és azután karcolja meg a festék helyén”.

Egyes törvényhozók szerint tetoválás bibliai tilalma csak a szövegek írására vonatkozik (a legtöbb véle­mény szerint már akár egy betűt is szövegnek tekintünk)6. Mások sze­rint a figuratív ábrázolásra is érvé­nyes a bibliai tilalom7, míg a non­fi­guratív ábrák tetoválása – a Sulchán áruchból8 következően – egy­ér­tel­műen rabbinikus tilalom alá esik9. Ebből következik, hogy akármit is te­továltat valaki magára, az vagy bib­liai vagy rabbinikus tilalom hatálya alá esik. A tilalom a teljes testre vonatkozik10.

 

El kell-e távolíttatni a már meglevõ tetoválást?

Az egyik legalapvetőbb kérdés, ami­vel a rabbinikus responsum iro­da­lom foglalkozik, az, hogy a meg­térőnek a már meglevő tetoválását el kell-e távolítania a bőréből. A rabbinikus állásfoglalás szerint, mi­vel a tetoválásnak nem a létezése, ha­nem a készítése tilos, ezért nem kötelező eltávolíttatni11. Ugyanakkor helyeselhető, jó döntés, ha valaki mégis megszabadul tőle, hogy ne maradjon nyoma a korábbi véteknek12.

Vannak rabbik, akik megengedik, hogy a régi tetoválást átsatírozzák,
arra hivatkozva, hogy ez nem új tetoválás, hanem az előző tönkretétele13. Más vélemények14 szerint ez is tilos, hisz a nonfiguratív ábrák tetoválása ugyanígy tilos, ahogy fent már idéztünk. De véleményem szerint olyan tetoválással, ami a bőr eredeti színét adja vissza, mindenképpen megengedett a korábbi tetoválás elrejtése15. Ez azzal állítható párhuzamba, hogy16 megengedett valamilyen, az arcon található, zavaró bőrhibát tetoválással elrejteni. Ennek az az alapja, hogy a Tóra szó szerint a „tetoválási írást17 tiltja, a természetes színt visszaadó tetoválás pedig nem tekinthető írásnak, ellenkezőleg, inkább radírozásnak.

Általánosan elfogadott, hogy a nem kívánt tetoválásokat lézerrel távolítják el. Ám tórai tilalom miatt az embernek nem szabad sebet ejtenie magán18, márpedig végső soron a lézer is sebet ejt a bőrön. Orvosilag indokolt esetben nem kérdéses, hogy a lézer használható, ám nem egyértelmű, hogy tetoválás eltávolítására is alkalmazható-e. Az elfogadott vélemény az, hogy megengedett a használata ilyen esetben is, a fent említett ok miatt, hogy ne maradjon nyoma a korábbi véteknek19. Ha valami miatt nem lehet lézert használni, akkor még a nagyobb sebet okozó plasztikai műtét is megengedett20.

 

Illetlen tetoválás a micva helyén

Érdekes kérdéssel fordult egy báál tsuva férfi Weisz Jichák Jáákov rabbihoz (1902–1989)21. Az illető, mielőtt visszatért volna a vallásos élethez, egy meztelen lány képét tetováltatta a bal karjára. Amikor vallásos lett, és elkezdett tfilint rakni, kiderült, hogy éppen az imaszíj helyén van az illetlen tetoválás. Tehetné-e emiatt a jobb karjára a tfilint – kérdezte a rabbit, aki azonban azon az állásponton volt, hogy erre nincs lehetőség. A tfilint ugyanis mindig a „gyengébb” karra kell tekerni: jobb kezeseknek a balra, bal kezeseknek a jobbra22. Ha a másik kezére rakja, akkor nem tett eleget a micvának23. A megoldás inkább az, hogy szerezzen be minél kisebb méretű tfilint, és tfilinrakás közben próbálja meg letakarni a tetoválást, amennyire tudja és csak az a nagyon kis rész legyen fedetlen, ahova a tfilin kerül. Amikor pedig az áldást mondja, akkor fedje el teljesen a nő képét, mert nem szabad ott áldást mondani, ahol nem cniesz, vagyis nem illendő a környezet24. Végeredményben pedig az volna a legjobb, ha eltávolíttatná a képet. Egy hasonló esetben Stern Becálél bécsi rabbi (1911–1988)25 szigorúbb véleményt fogalmazott meg: szerinte tilos ilyen képre rárakni a tfilint, és emiatt ebben az esetben kötelező minél előbb eltávolítani a tetoválást.

 

Isten neve tetoválva

Nemrégiben azzal a kérdéssel fordult hozzám valaki, hogy szabad-e a magára tetovált „cháj” feliratot valamelyik előbb felsorolt, megengedett módszerrel eltávolítani annak ellenére, hogy Isten nevét nem szabad kitörölni26. (A „cháj” szót általában Isten neveként értelmezik, ám annak valódi jelentése: élet. Azonban előfordul az is, hogy valaki az Örökkévaló valódi, négybetűs nevét tetováltatja magára, így fontos külön foglalkozni ezzel a kérdéssel.)

A Talmud27 azt mondja, hogy ha valaki ráírta Isten nevét a testére, akkor nem szabad meztelenül lennie. Isten szent nevét meg kell tisztelni azzal, hogy nem meztelenkedünk ott, ahova fel van írva. Ezért, ha pl. fürdeni megy az illető és emiatt meztelenre vetkőzik, akkor el kell takarnia magán Isten nevét. Ez áll arra az esetre is, ha valakinek a bőrébe van tetoválva az Örökkévaló neve.

Az ilyen tetoválás eltávolításának kérdésével Elijáhu Báksi-Doron, Iz­rael volt szefárádi főrabbija foglalkozott28. Szerinte az ilyen tetoválásban Isten neve nem számít szentnek. Márpedig egy vétek elkövetése közben biztosan nem a szentség vezette azt, aki tetováltatott magára. Ugyancsak nem lehetett isten-félő zsidó, aki a tetoválást készítette, tehát semmiképp nem számít szentnek egy ilyen felirat. Tehát, mint bármilyen más tetoválást, el szabad távolítani és fontos ezt eltávolítani, hisz egész létezésével Isten akaratának megtagadását szimbolizálja29. Mivel a felirat nem szent a fentiek alapján, így nem kell a bőrdarabot műtéti úton kivágni, hogy Isten nevét megőrizzék, hanem eltörölhető lézerrel is. Azonban Báksi-Doron rabbi azt javasolja, hogy az eltávolítást a micvákat ismerő és értő személy végezze, aki tisztában van vele, hogy nem egy szent nevet radíroz ki éppen.

 

Tetovált jelölés a sugárkezelésnél

Szomorú kérdést tárgyal Gestetner Ná­tán rabbi (1932–2010) Löhorot Ná­tán responsum kötetében30. A daganatos betegek gyógyításában rendkívül fontos, hogy mindig pontosan ugyanoda kapják a sugárkezelést, ezért megjelölik ezeket a pontokat. Annak érdekében, hogy ne mosódjon el a jelölés, tetovált pöttyöket szokás alkalmazni. Így történt ez ál­dott emlékű fiam, Mendel esetében is. Ebben az esetben arra a véleményre lehet hagyatkozni, amely szerint a háláchikus tilalom csak a betűkre vagy a figuratív ábrázolásra vonatkozik, kriksz-krakszokra nem, így a pöttyök nem szá­mítanak tetoválásnak. Mivel élet­mentő beavatkozásról van szó, ezért a legbiztosabb módszert kell használni, és nem kell megpróbálni egy másik, kevésbe biztos jelöléssel helyettesíteni a tetoválást.

 

Sminktetoválás

Egy másik kérdéskört képez az egy­re elterjedtebb sminktetoválá­sok problémája. Mivel ez nem ma­rad a bőrben örökre, kérdéses, hogy egyáltalán tetoválásnak számít-e háláchikus szempontból és vo­nat­kozik-e rá a tilalom. Annál is in­kább kérdéses, hiszen ez se nem áb­ra, se nem szöveg, így legföljebb rab­binikus tiltás alá eshet. Ovádjá Jo­széf rabbi (1920–2013) kezdetben elle­nezte a sminktetoválást, ám a későbbiekben, alaposan újrameg­vizsgálva a kérdést, a fentiek alapján úgy döntött, nem számít tetoválásnak, így engedélyezett, főleg, mert a szépség fokozása miatt készítik31.

 

Holokauszt-tetoválások

Külön kérdéskört képeznek a holokauszt-túlélők tetoválásai.

Ávrahám Dávid Hurwitz (1911–2004) strasbourgi rabbihoz egy holokauszt-túlélő kohén azzal a kér­dés­sel fordult32, hogy szabad-e pa­pi áldást (birkát kohánim)33 monda­nia, ha karjára van tetoválva az ausch­witzi szám. A szokatlannak tű­nő kérdésnek az az alapja, hogy az a kohén, akinek valami feltűnő sé­rülés van a kezén, nem mondhat papi áldást, vagyis nem düchenolhat, mivel félő, hogy az emberek megbámulnák a kezét34 – márpedig az áldás közben arra rápillantani sem szabad, mivel az áldásra kell koncetrálni35. Ez azonban nem vonatkozik arra az esetre, ha az emberek már megszokták a kohén sérülését, Hurwitz rabbi szerint egy auschwitzi szám sajnos megszokott látvány. Ráadásul azt is írja a Sulchán áruch36, hogy az eltakart helyeken levő sérülés nem számít ebből a szempontból. Mivel nálunk az az elterjedt szokás, hogy a kohénok37 letakarják magukat a tálesszal (sőt Magyarországon, és Kelet-Európában a közösség tagjai is)38, így nem látszik a karjuk semmiképp, tehát ez a tetoválás nem akadálya a papi áldásnak.

Az auschwitzi tetovált számok kapcsán meg kell említenünk, hogy az elmúlt évtizedben egy új jelenség ütötte fel a fejét. Fiatalok úgy akarnak tisztelegni holokauszt-túlélő nagyszüleik, vagy meggyilkolt felmenőik előtt, hogy a számukat a karjukra tetováltatják39. Semmiképpen nem helyes a mártírok emlékét egy ilyen vétekkel ápolni. Sokkal helyesebb, ha a zsidóság szellemiségének megfelelő módon emlékezünk meg róluk, például azzal, hogy még több micva betartását vállaljuk magunkra. Ahogy azt a Midrás40 is említi, három bálványimádó szokás van, ami felmérgesíti az Örökkévalót, és amit a zsidók micvái tudnak ellensúlyozni. Ezek egyike éppen a tetoválás, aminek ellenpontja a karra tett tfilin.

 

El szabad-e távolítani az auschwitzi tetoválást?

Az egyik sokat tárgyalt eset ennek a kérdésnek a kapcsán 1965-ben tör­tént, amikor a német állam 1000 dollárt ajánlott minden holo­kauszt-túlélőnek, aki hajlandó volt eltávolíttatni a karjáról az auschwitzi számot. Egy nő Ephraim Oshry rabbihoz (1914–2003) fordult azzal a kérdéssel, hogy szabad-e részt vennie ebben a programban. Oshry rabbi, aki élete során négy kötetet jelentetett meg a Holokauszttal kapcsolatos háláchikus kérdésekről (magyarul Mélységből kiáltok címmel jelentetett meg belőlük gyűjteményt a Chábád Lubavics Zsidó Nevelési és Oktatási Egyesület) a Hápárdész című, New York-ban megjelenő rabbinikus folyóiratban41 jelentette meg válaszát.

Úgy vélte: meg kell hagyni a nácik által megbélyegzésnek szánt tetoválásokat, tilos eltávolíttatni azokat. Véleményét arra a tevőleges micvára alapozta, miszerint meg kell emlékeznünk az őseinkre támadó Ámálék törzsről42. A nácik gonoszságának emlékéül megőrzött számok könnyebbé teszik ezt a fajta emlékezést. Mindezeket alátámasztandó idézi azt a háláchát43, miszerint a zsidóknak kötelezően viselendő megkülönböztető jelet szabad sábeszkor a ruhára tűzve hagyni, mert ruhának számít és nem cipelésnek, ami amúgy tilos szombaton. Mint mondja, a zsidóknak büszkeség, ha túlélik az üldöztetést és az elnyomás ellenére továbbra is vállalják a zsidóságukat.

Azonban a másik New York-i háláchikus folyóiratban, a Hámáorban44, a lap főszerkesztője, Amsel Méir rabbi (1907–2007) erősen támadta Oshry rabbi véleményét. Szerinte, bár fontos megemlékezni a nácik által elkövetett borzalmakról, de minden logikát nélkülöz ezért megtiltani egy nőnek, akinek szüksége van a pénzre, hogy eltávolítsa magáról az auschwitzi számot. Nem lehet arra kötelezni az embereket, hogy a gonoszra való morális emlékezés miatt veszteség érje őket. Ráadásul előfordulhatott, hogy valakinek elviselhetetlen lelki fájdalmat okoz a gondolat, hogy egész életén át viselnie kell a számot a karján: ilyen esetben nem lehet megtiltani, hogy éljen a lehetőséggel és megszabaduljon a tetoválástól.

Mindezzel együtt én magam nem ismerek egyetlen holokauszt-túlélőt sem, aki eltávolíttatta volna a tetovált számát, és édesanyámat, aki maga túlélő, szintén hiába kérdeztem, ő sem ismer egy ilyen embert se. Sámáj Kehát Grosz Jeruzsálemben élő rabbi azt írja45, hogy túlélők azzal magyarázták a ragaszkodásukat a számokhoz, hogy majd életük végén, amikor az égi bíróság előtt állnak, bemutathassák, mint a zsidóságuk miatti szenvedéseik bizonyítékát, ezzel biztosítva maguknak az isteni kegyelmet.

 

1 3Mózes 19:28.; 2 A bálványimádás és a vele kapcsolatos szokások tilalmának törvényei 12:11.; 3 Talmud, Mákot 21a. és RITVÁ kommentárja uo., Tur, Jore déá 180. fejezet eleje; 4 Igrot Mose responsum Jore déá 2. kötet 53. fejezet; 5 169:1. Alapja: Sulchán áruch JD 180:1. és SáCH 1.; 6 Idézi a Pitché tsuvá uo. 1. Lásd még Talmudic Encyclopedia (héber) 33. kötet 334. oldal; 7 Talmudic Encyclopedia uo.; 8 Uo. 3.; 9 Pitché tsuvá és Talmudic Encyclopedia uo.; 10 SáCH uo. 2.; 11 Löhorot Nátán responsum 8. kötet 72. fejezet; Sziách hászáde 2. kötet, Pátsegen háktáv 68:1. oldal; 12 Löhorot Nátán uo.; 13 Böcél háchochmá 5. kötet 82. fejezet; 14 Chásuké chemed, Pszáchim 75b.; 15 A kérdést tárgyalja Yáir Chádád: Dövárechá Jáir responsum 5. kötet 36. fejezet; 16 Srágá háméir responsum 8. kötet 45:9., lásd még uo. 46. fejezet; 17 Lásd Rási kommentárjában uo., Pátsegen háktávuo. 1. fejezet, Journal of Halacha and Contemporary Society, 36. szám 111-113. oldal 18 Sulchán áruch JD 231:2. RöMÁ; SÁ RSZ, Hilchot nizké guf vönefes 4.; 19 Chásuké chemed, Pszáchim 75b.; Löhorot Nátán uo.; 20 Bömáré hábázák responsum 5. kötet 78. fejezet; 21 Minchát Jichák responsum 3. kötet 11. fejezet; 22 Sulchán áruch OC 27:1., 6.; 23 Báér hétev a -hoz uo. 11.; 24 uo. 75. fejezet, 5Mózes 23:15. alapján; 25 Böcél háchochmá uo. 81. fejezet; 26 SÁ JD 276:9. 5Mózes 12:3–4. alapján; 27 Sábát 120b.; 28 Binján Áv responsum 5. kötet 56. fejezet. Lásd még Ét Joszéf – Mésiv mispát responsum 19. fejezet; 29 Lásd még Chátám Szofér responsum 6. kötet 8. fejezet; 30 15. kötet 56. fejezet; 31 Táhárát hábájit 3. kötet 33–34. oldal. Lásd még Encyclopedia of Medicine and Jewish Law (héber) 6. kötet 35. oldal, Or Jiszráél rabbinikus folyóirat 15. szám 16–30. oldal; 32 Kinján Torá responsum 6. kötet 10. fejezet. Lásd még Zvi Ryzman írása: „Káákuá bizroo sel kohén” in: Hamayan, 5776. niszán 60–67. oldal; 33 4Mózes 6:24–26., Sámuel imája – Zsidó imakönyv 360–361. oldal; 34 SÁ OC 128:30.; 35 SÁ RSZ uo. 36.; 36 Uo. 31.; 37 Lásd uo. 23.; Nité Gávriél, Jom tov 2. kötet 74:10.; 38 Nité Gávriél uo. 11.; Háláchot unminhágé Chábád 69. oldal; 39 Lásd Jodi Rudoren: „Proudly Bearing Elders’ Scars, Their Skin Says ‘Never Forget’”, in: New York Times, 2012. szeptember 30.; 40 Jálkut Midrásim 1. kötet 216. oldal 2.; 41 39. évfolyam 6. szám, 5725. 1ádár, 10. oldal, a Mimáámákim responsum könyve alapján, 4. kötet 22. fejezet. Lásd még uo. 1. kötet 27. fejezet végén; 42 5Mózes 25:17–19.; 43 SÁ OC 301:23. RöMÁ; 44 16. évfolyam 4. szám, 5725. 1ádár, 3–5. oldal; 45 Sévet háKöháti responsum 5. kötet 154. fejezet végén; 46 Chásuké chemed uo. Lásd még Zerá emet responsum 3. kötet 111. fejezet.

Megjelent: Egység Magazin 27. évfolyam 98. szám – 2017. szeptember 5.

 

Kattints ide és kérdezz a rabbitól!

  • Ez a mező az érvényesítéshez van és üresen kell hagyni.

Megszakítás