Látogatás Isten Házában 2.

Az ima mozdulatai

A legfontosabb, amire ügyelnünk kell, amikor a megfelelő testtartást felvesszük ima közben, hogy ezt a lehető legtermészetesebb módon tegyük. Amennyiben a gyülekezet hirtelen feláll vagy leül, és azt tapasztaljuk, hogy a többiekétől eltérő testtartást vettünk fel, ne tegyünk hirtelen mozdulatot. Egyszerűen változtassuk meg testtartásunkat. Észrevesszük majd, hogy a tapasztaltabb hívő, aki imáiban máshol tart, mint a gyülekezet többi tagja, nem habozik felállni, amikor a többiek ülnek.

Felállás
 

A zsidó imarend szerint felállunk, amikor Istent közvetlenül szólítjuk, vagy olyan imát mondunk, melyben nevét megszenteljük, vagy amelynek valamilyen különleges jelentősége van. Tiszteletünket azzal is kifejezzük, hogy felállunk, amikor a frigyszekrény nyitva van és akkor is, amikor a Tóra-tekercseket körbeviszik a zsinagógában.

Mivel a teljes imarend számos előzetes és bevezető szakaszt is tartalmaz, melynek során az előimádkozóra, illetve a Tóra felolvasóra figyelünk, általában megengedett, hogy az istentisztelet nagyobb részét ülve töltsük. A Sömá imát is ülve mondjuk el.

Mindenkinek állnia kell

– amikor Báruch Seámárt, Sömone Eszrét mondunk,

– Vájvárech Dávidtól amig előimádkozó a borchu szakaszhoz ér,

– amikor a kedusá-t mondják az ámidá ismétlésekor,

– amikor a frigyszekrény nyitva van,

– amikor a Tórát kiveszik a frigyszekrényből.

Meghajlás
 

A meghajlás ritka a zsidó imarendben. Négyszer hajolunk meg az ámidá (sömoneeszré) elmondása közben; egyszer az álénu záró ima elmondása közben, és egyszer, amikor az előimádkozó a borchu-t mondja. Az utóbbi három esetben a derék egyszerű meghajlítása is elegendő.

Az ámidá közben szükséges megfelelő meghajlást a következőképpen tegyük: abáruch mondásakor hajlítsuk be kissé térdünket, az átá szónál pedig hajoljunk meg derékből. Az Ádo-náj kimondásakor pedig ismét álljunk egyenesen.

Ha valakinek nehezére esik a meghajlás végrehajtása az előírt módon, elegendő ha meghajtja fejét vagy kissé előredől.

Leborulás
 

A valaha gyakori testhelyzet, a leborulás, napjainkban meglehetősen ritka. A térdepelés szinte teljesen hiányzik a zsidó imarendből, kivéve amikor a leborulás részeként tesszük. Jelenleg csupán a nagy ünnepek idején borulunk le, Rós Hásáná napján egyszer, ésJom Kippur napján négyszer. Ezeken az napokon akkor teszünk így, amikor a muszáf ámidá ismétlésekor elmondjuk az Álénu-t, illetve Jom Kippurkor az ávodá (a Szentélyben tartott istenszolgálat leírása) alatt háromszor.

Hajlongás
 

A hajlongás talán a legelterjedtebb és leginkább a zsidó imarendhez társított mozdulatok egyike, annak ellenére, hogy a zsidó törvények ezt nem írják elő, s még csak nem is általában javasolt szokás. Vannak, akik csak kissé hajlonganak imáik elmondása közben, míg mások testük gyors és szinte túlzott mozgásával teszik ugyanezt. S megint mások, köztük nagy és jámbor zsidók, szinte mozdulatlanul imádkoznak.

Abudarham szerint a hajlongás a Zsoltárok egyik verssorát idézi: „Minden testrészem ezt mondja majd: Kicsoda olyan, mint Te, Örökkévaló” (Zsoltárok 35:1.)

A chászidizmus megalapítója, rabbi Israel Báál Sém Tov (1698-1760) úgy vélte, hogy megértéssel kell fogadnunk a túlzott hajlongást. „Ha fuldoklót látunk, aki kétségbeesetten hadonászik karjaival és dobálja testét, hogy szorult helyzetéből szabaduljon, aligha gúnyolódunk rajta, akár mozdulatain. Ugyanígy nem szabad gúnyolódnunk olyan személyen sem, aki imái elmondása közben hajlong, hiszen éppen a rázúduló helytelen és illetlen gondolatok özönéből próbál szabadulni, amelyek már-már elnyelik, elvonván őt attól, hogy imáira összpontosítsa gondolatait.”

Háláchá szerint a hajlongás szokása attól függ, hogy mennyire befolyásolja az imák elmondását. Sokak számára a hajlongás segít a figyelem összpontosításában, míg másokat zavar, mivel elvonja figyelmüket. Bármi, ami segít az imákra való koncentrálásban, megengedett (Sulchán Áruch Orách Cháim 48.).

A Tóra felolvasása

A hagyomány Mózesnek tulajdonítja azt a szokást, hogy szombaton, ünnepnapokon ésRos Chodes napján a Tóra egy-egy részét nyilvánosan felolvassák (Jeruzsálemi Talmud,Megillá 4:1.)

A Tóra rendszeres felolvasása szombatonként a felnőtt zsidók számára művelődést is jelentett, hiszen a Tórát nem egyszerűen felolvasták, hanem magyarázták is.

Amikor a hébert már nem beszélték a zsidó nép tömegei – a babilóni fogságból való visszatérés után, amikor a köznyelv az arámi volt – tolmács-fordítót, ún. meturgemán-t alkalmaztak, aki mondatról mondatra fordította az elhangzott szöveget. Még később, a talmudi korban, szokássá vált, hogy a rabbik hosszas magyarázatokat fűztek egy-egy szövegrészhez, melyben az elhangzottakat értelmezték.

A Talmud szerint Ezra, az írnok honosította meg azt a szokást, hogy hétfőn és csütörtökön, valamint szombat délután is felolvassák a Tóra egy-egy szakaszát (Bává Kámá82a.)

A Talmud megmagyarázza a két hétközbeni felolvasás szellemi hátterét. Bölcseink a vizet a Tórához hasonlitották. Ami a víz a testnek – az élet, a felüdülés forrása -, ugyanaz a Tóra a léleknek. Mikor Ézsaiás próféta így szólt: „Mindnyájan, kik szomjúhoztok, menjetek vízért” (Ézsaiás 55:1.), szavait nem szó szerint kell értenünk, hanem képletesen. Azokhoz szólt, akik a lélek után sóvárognak, mondván, hogy szomjukat a Tóra vizével csillapíthatják.

Bölcseink az Tórának azt a részét, amelyben arról olvashatunk, hogy a zsidók megfáradtak a sivatagban, mivel „három napon át mentek … és nem leltek vízre” (2Mózes 15:22.), világos tanulságnak tartották. A fáradtság, magyarázták, abból adódott, hogy már három napig nélkülözték a Tóra lelket fenntartó erejét. Bölcseink szerint ez az oka annak, hogy a Tórát a szombaton kívűl még hétfőn és csütörtökön is fel kell olvasni. Ez a rendelkezés biztosította, hogy ne teljen el három nap a Tóra nyilvános felolvasása által biztosított lelki támasz nélkül.

Szombat délután, hétfő és csütörtök reggel, és a rákövetkező szombat reggelén a Tóra felolvasását ott kell folytatni, ahol a megelőző szombat reggelen abbahagyták (Megillá31b.)

A babilóniai zsidóság körében a Tórát ötvennégy részre (ún. párásijot-ra) osztották, a szökőévben lévő hetek számának megfelelően; később ez a szám vált a háláchikus normává a zsidóság egészének körében. Azokban az években, amelyekben csak ötven hét van, bizonyos szombatokon két egymás után következő részt olvasnak fel, hogy Mózes öt könyvének felolvasását az éves ciklus leteltével befejezzék. A Sömini Áceret második napjára esőSzimchát Tóra ünnepnek ez az eredete.

A Tóra felolvasásának folyamatosságát csakis az szakíthatja meg, ha egy ünnep szombatra esik. Ebben az esetben az arra az ünnepre rendelt szakasz elsőbbséget élvez a hetiszakasszal szemben.

Mit tegyünk ha felhívnak a Tórához ?

A Tórára mondandó áldás megtiszteltetését álijá-nak hívják, ami annyit jelent: „felmenetel”, mivel arra utal, hogy az ebben a megtiszteltetésben részesülő személy fellép abimá-ra, ahol a Tórát olvassák.

Számos olyan alkalom adódik, amikor valaki elnyerheti az álijá-hoz való jogot. Ezek az alkalmak, amelyeket ez a megtiszteltetés még jelentőségteljesebbé tesz, a következők: amikor a fiúgyermek betölti tizenharmadik évét (bár-micvá), mielőtt a férfiember megházasodik (aufruf – ez a jiddis eredetű szó is azt jelenti: „felhívás, felszólitás” [a Tórához]), amikor a leánygyermeknek nevet adunk, a jahrzeit (a szülő halálának évfordulója) előtti szombat. Kérhetünk álijá-t a születésnap, egy évforduló vagy betegségből való felgyógyulás alkalmából is.

 Szombaton a Tóra felolvasását hét részre osztják, és hét álijá-ra van lehetőség. A tóraolvasás egyéb napjain (hétfő, csütörtök, ünnepek, stb.) a felhivottak száma változik. Nem szabad kevesebb személyt szólítani, mint az előírt szám, és szombat (valamint Szimchát Tóra ünnepének) kivételével nem szabad több személyt se felszólítani (Megillá 21a.)

Az első álijá joga mindig a kohanitát illeti, amennyiben van ilyen személy a gyülekezet tagjai között, a második a levitát, míg a többi álijá-t a gyülekezet többi tagja között osztják szét, akiket egyszerűen „Izrael”-nek hívnak.

A további áliják elnevezése azonos a sorszámnevek héber megfelelőivel: sölisi(„harmadik”), rövii („negyedik”), chámisi („ötödik”), sisi („hatodik”), sövii („hetedik”).

Ha csak egyetlen álijá-val toldják meg az előírt hetet, ennek neve ácháron („az utolsó”). Amennyiben több álijá is van még, minden egyes további álijá neve hoszáfá(„hozzáadás”), és csak az utolsó hoszáfá-t nevezik ácháron-nak.

Az álijá menete

Amikor felhívnak, megkérdezik héber nevünket, amihez apánk héber nevét is hozzá kell tennünk. Ha Mósénak hívnak, és apánk neve Jichák, így mondjuk: „Móse ben Jichák”.

Bármelyik áliját is kapjuk meg, a teendők ugyanazok. Fellépünk a Tórához. A tóraolvasó rámutat arra a szóra vagy sorra, amelyet olvasni fog. Fogjuk meg tálit-unk szegélyét, érintsük hozzá a tekercsnek ahhoz a pontjáhaz, amely a felolvasandó szöveghez legközelebb esik, és könnyedén illessük ajkunkhoz. Csukjuk össze a Tórát és mondjuk el a következőt:

 
     ברכו את ה המברך! 

Barchu et Ádonáj hámövórách.

Áldjátok az Örökkévalót, az áldottat!

A gyülekezet erre a következőképpen felel:

   ברוך ה המבורך לעולם ועד  

Báruch Ádonáj hámövórách löolám váéd.

Áldassék az Örökkévaló, az Áldott, örökön örökké!

Ezután elmondjuk az első Tóra-áldást:

     ברוך אתה ה אלה נו מלך העולם אשר בחר בנו מכל העמים ונתן לנו את תורתו .

ברוך אתה ה נותן התורה .     

Báruch átá Ádonáj Elohénu, melech háolám, áser báchár bánu mikol háámim, vönátán lánu et Toráto. Báruch átá Ádonáj, notén há-Torá.

Áldott vagy Örökkévaló Istenünk, a világ királya, aki kiválasztott bennünket mind a népek közül, és nekünk adta Tóráját. Áldott vagy Örökkévaló, a Tóra adományozója.

Amikor a tóraolvasó befejezi a nekünk szánt Tóra-szakasz felolvasását, mondjuk el a második áldást:

   ברוך אתה ה אלהנו מלך העולם אשר נתן לנו תורת אמת וחיי עולם נטע בתוכנו.

ברוך אתה ה נותן התורה.       

Báruch átá Ádonáj Elohénu, melech háolám, áser nátán lánu Torát emet, vöchájjéj olám nátá bötochénu. Báruch átá Ádonáj, notén há-Torá.

Áldott vagy Örökkévaló Istenünk, a világ királya, aki nekünk odta az igazság Tanát és öröklétet ültetett belénk. Áldott vagy Örökkévaló, a Tóra adományozója.

Miután elmondtuk a második áldást, másvalakit hívnak fel a Tórához. Ekkor megint meg kell mondanunk nevünket, hogy elmondhassák a személyünkre szóló Mi sebérách… kezdetű áldást.

Maradjunk a bimá-n, ameddig az, akit utánunk szólítottak, el nem mondja a második áldást. Ekkor lelépünk a bimá-ról és visszamegyünk helyünkre.

Szokás, hogy a bimá-ra jobboldalt lépünk fel, és baloldalt lépünk le. Ehhez hasonló hagyomány, hogy a lehető legrövidebb utat választjuk ülőhelyünktől a bimá-ig, függetlenül attól, hogy jobb- vagy baloldalt lépünk fel, ám a hosszabb utat választjuk, amikor visszatérünk helyünkre. Ez a Tóra iránti tiszteletünk kifejezése: a lehető legrövidebb út választása azt a lelkesedést jelképezi, amellyel megköszönjük Istennek a Tórát, míg a hosszabb út azt a habozást, amellyel megválunk a Tórától.

Mi sebérách: minden alkalomra való ima

A Mi sebérách kezdő szavai a következők: „Aki megáldotta őseinket, Ábrahámot, Izsákot és Jákobot, áldja meg …”. E szavakat nem követi egy kialakult szöveg. A folytatás az alkalomtól és a szándéktól függ.

Ezt az imát mondják, miután az, akit felhívtak a Tórához, az olvasás befejeztével elmondja a Tóra-áldást. Ez esetben a szavak a következők:

Áldja meg …-t … fiát, aki jött, hogy megtisztelje az Örökkévalót és a Tórát. A Szent, áldott legyen, hárítson el tőle minden bajt és betegséget, s adjon neki áldást és szerencsét minden vállalkozásában, testvéreivel, Izrael egészével együtt, s mi mondjuk: Ámen.

Ezt az imát beteg személy számára is elmondják. Bárki megkérheti, hogy mondják. Ez esetben a nyitó-formulát követő szavak a következőek:

 

… áldja meg Ő …-t … fiát/leányát, ki beteg. A Szent, áldott legyen Ő, legyen kegyelmes iránta, hogy meggyógyítsa és felépítse, hogy megerősítse tökéletes egészségben, és hogy küldjön neki gyors felépülést, mind testben, mind lélekben, és mondjuk rá: Ámen.

Ilyenkor meg kell adnunk a beteg személy s anyjának héber nevét. Amikor a betegekért imádkozunk, más könyörgő imákhoz (techiná) hasonlóan nem az apa, hanem az anya nevét adjuk meg. Ez a szokás a zsoltárok egyik versszakából eredeztethető, amelyben Dávid könyörög az Őrökkévalóhoz és így szól: „A Te szolgád vagyok, a Te szolgálóleányodnak fia” (Zsoltárok 116:16.) Úgy tűnik, az anya imáját őszintébbnek érezték és talán úgy vélték, inkább elfogadásra talál. Ha az ima férfiért szól, kinek neve Jákov, s anyja neve Rivka, így mondjuk: „Jákov ben Rivká”. Ha leány vagy asszony, kinek neve Sosáná, s anyja neve Rivká, így mondjuk: „Sosáná bát Rivká”. Ha nem tudjuk az anya nevét, használhatjuk az apáét is.

Az a személy, aki álijá-ban részesül, általában családjára és barátaira kéri a Mi sebérách áldást. Szokás, hogy áldás kérését követően, az aki kérte, ígéretet tesz valamely adományra („senóder”, senádár), általában a zsinagóga javára.

Régi kiadású imakönyveket lapozgatva szemünkbe tűnik a „Mi sebérách…” egy változata, „az uralkodóházért és a hazáért” mondott ima, amelyben a királyra, pl. I. Ferenc Józsefre, családtagjaira és Magyarországra kérték az Örökkévaló áldását, amivel ki nem mondott hivatalos elvárásnak tettek eleget. Napjainkban ehelyett sok közösségben kérnek áldást Izráel állammára és hadseregére.

Érdekes dokumentum került elő egy orosz levéltárban: rabbi Snéur Zálmánnak, a Chábád-chászidizmus alapítójának kézzel írott szövege, amely az említett ima-tipus keretében áldást kér Pável Petrovicsra, vagyis I. Pál orosz cárra (1796-1801). A kéziratot, a rebbe egyéb irataival és könyveivel együtt, annak letartóztatáskor (1798.) kobozták el.

Megjelent: Egység Magazin 4. évfolyam 16. szám – 2014. július 28.

 

Megszakítás