Kitécé
A munkás jogai és kötelességei
„Ne zsákmányold ki a szegény és szűkölködő napszámost, akár atyádfia, akár jövevény, aki országodban, városaidban lakik. Még aznap add meg a bérét, mielőtt lemegy a nap, mert szegény ő és sóvárog utána és az Örökkévalóhoz kiállt miattad és téged vétek fog terhelni…” (Deuteronomium, 24, 14-15).
A Tóra nemcsak a vallás és a vallásgyakorlás előírásait foglalja magába, hanem ugyan olyan részletességgel és súllyal foglalkozik az emberrel, nevezetesen a munkát végző emberrel. A tfillin-légolás, vagy a szombat-tartás törvényének betartásánál nem kevésbé fontos, hogy nem szabad a munkás bérét visszatartani. A mai Izraelben ezt a törvényt a „a bér éjjelezésének” (hálánát száchár) nevezik, semmit sem változtatva azon az elnevezésen, amit a Tóra a Leviticus 19,13 szakaszában használ.
Természetesen ezt a mai gyakorlatnak megfelelően kell értelmezni, azaz úgy kell fizetni, ahogy az a munkaszerződésben áll, naponta, hetente, vagy havonta. Ha a bért visszatartják – az bűn.
„…a szegény és szűkölködő nem fog kifogyni az országból, ezért parancsolom neked, hogy légy bőkezű az országodban lévő nyomorult és szegény testvéredhez” (uo. 15,11). A Tóra tudatában van annak, hogy nem lehet megszüntetni a társadalmi különbségeket, de egy sor – mai értelemben vett – szociális jellegű törvénnyel igyekszik kiegyensúlyozni azokat.
A Midrás is foglalkozik a dolgozó bére visszatartásának súlyos vétkével. Ötszörösen vétkes, aki nem fizet időben – állítja – mert a munkás a bérért dolgozik, nem pedig a munkaadójáért. Ne gondold, hogy büntetésed pénzbeli lesz – folytatja – te, személyedben vagy felelős és viseled a büntetés terhét.
A Midrás három olyan okot sorol fel, amikor a vétkes nem a vagyonában károsodik, hanem emberi mivoltában bűnhődik:
– ha visszatartja a munkás bérét;
– ha fogadalmat (illetve pénzbeli felajánlást) tesz, és nem tartja azt be;
– ha nem jótékonykodik (Midrás Hágádol, Deuteronomium ,24).
A Tóra a fentiekben szegényről, szűkölködőkről beszél. A Talmud szerint, azonos elbírálás alá esik az a munkás is, aki nem a napi bérből él és már el tud viselni párnapos késést. De őt sem szabad megkárosítani, a bérét visszatartani.
A szegényt azért emelik ki, mert azt mindenképen előnyben kell részesíteni. Ha pl. egy munkaadó a dolgozóinak csak egy részét képes kifizetni, legelőször a szegényeknek kell odaadni a pénzt (Bává Meciá,111, 2).
Ez a törvény ma is él. Ha egy vállalat csődbe jut, a csődgondnok mindenekelőtt a munkások bérét és egyéb juttatását fizeti ki.
Miután a munkásnak nemcsak jogai, hanem kötelességei is vannak, a Tóra azt is előírja, hogy a munkás „teljes erejével” dolgozzon (Midrás Hágádol).
Maimonides, híres művében, a Jád Hácházákában (a bérmunka törvényei, 13, 7) kifejti: miként a Tóra figyelmezteti a munkaadót, hogy ne használja ki a munkást (ne rabolja el a bérét) és ne tartsa vissza fizetését, ugyanúgy kötelezi a munkást is arra, hogy ne csapja be munkaadóját (ne rabolja el idejét), ne lopja a napot, hanem ügyeljen az időre, és teljes erejével dolgozzék. Idézi Jákob ősapát, aki azt mondta feleségeinek, Ráchelnek és Leának: „…hiszen teljes erőből dolgoztam apátoknak (Lábánnak)”. A halacha egy további klauzulával védi a munkaadó érdekeit. E szerint nem biztos, hogy a dolgozónak mindig igaza van. A fizetés visszatartásának szigorú tilalma csak abban az esetben érvényes, ha a felek nem egyeztek meg másként. Ha a munkás beleegyezett abba, hogy ne naponta fizessék ki a bérét, annak ellenére, hogy napszámos, akkor a pénz, a munkáltatójánál „kölcsön” van.
Bölcseink, a Tóra szociális parancsait, az idegenekre, a jövevényekre is vonatkoztatták. Mai értelmezésben ez azt jelenti, hogy a vendégmunkásokat sem szabad kihasználni, azoknak megfelelő lakás lehetőséget kell biztosítani – már ha ez is ki van kötve – egyszóval az ő megrövidítésük is tiltva van. A Midrás-bölcsek a bér visszatartás tilalmát a bérlésre, pl. a házbér kifizetésére is kiterjesztették.
A jeruzsálemi Talmud arra is kitér, hogy a dolgozónak kötelessége rendesen étkezni, hogy jó erőben legyen, mert ellenkező esetben megrövidítheti munkaadóját.
A Talmud elbeszéli, rabbi Joszéf egyszer megkérdezett egy beteg tanítót, mitől lett beteg. Az bevallotta, attól, hogy – jámborságát bizonyítandó – sokat böjtölt. A tanaita megrótta őt, mondván, nincs jogában így viselkedni. Hiszen ha a fizikai munkát végzők esetében előírták, hogy a munkásnak jól kell táplálkoznia, hogy munkaadóját ne rövidítse meg, akkor egy tanítónál különösen érvényes ez a tétel, hiszen a zsidó gyerekek oktatása „isteni munka”.
A fizetés visszatartásának tilalma különös hangsúlyt kap az esetben, amikor – valamilyen okból – megszűnik a munkaviszony. Ekkor sem szabad elódázni a fizetést, vagy csökkenteni a bért (Káf Háchájim).
A szent Áriról (Jichák Lurja, a neves kabbalista) mesélték, hogy amikor nem volt pénze munkása bérét kifizetni, adományokat gyűjtött, és addig nem imádkozott Minchát, míg nem teljesítette kötelezettségét.
Ha valaki öltönyt csináltat a szabónál, mindaddig, míg azt el nem hozza, nem számít véteknek, ha nem fizeti ki az árát.
A Sulchán Áruch előírja, a munkabért előre kell megállapítani, kialkudni, hogy utólag ne legyen vita. Az utólagos viták nem vezetnek semmi jóra, és ha a munkás hátrányos helyzetbe kerül és ő abba bele is törődik, szívében tüske marad.
Amikor a felek nem egyeztek meg a pontos bérben, vagy fizetésben, akkor az állam törvényei és szokásjoga válik kötelező érvényűvé.
Izrael Bölcsei (köztük Rábbénu Ásér, a neves középkori kodifikátor) azt a következtetés vonták le, hogy a munkaadó, rendszerint, csak akkor hágja át a visszatartás tilalmát, ha éppenséggel van pénze, vagy árúja, vagy kinnlevősége, amiből ki tudná a bért fizetni. Ezt a konklúziót az alábbi talmudi történetből merítették:
Egy munkás Felső Galileából a délvidékre szerződött el, három évre. Ennek letelte után, Jom Kippur előtt, arra kérte munkaadóját, fizesse ki a bérét, mert haza kíván menni a családjához.
– Nincs pénzem – állította a gazda.
– Akkor adj gyümölcsöt és egyéb élelmet.
– Az sincs.
– Akkor adj földet (amit bérbe lehet adni).
– Az sincs.
– Akkor adjál igás állatot.
– Az sincs…
Miután nem kapott semmit, elkeseredve hazaindult.
A Sátoros Ünnep után a gazdálkodó felpakolt három teherhordó szamarat, minden földi jóval, felkereste munkását, odaadta a fizetését és mindent, amit a szamáron csak elvitt.
A Seiltot szerzője azt is tudni véli, ki volt a tanmese két szereplője. A gazdálkodó rabbi Eliézer ben Horkánosz, a munkás pedig rabbi Akiba volt.
Ez a szakasz a zsidó házasság és válás törvényeivel is foglalkozik. Az alábbi történetek is ebből a témakörből valók.
Egy zsidónak már kissé koros lányát kellett volna férjhez adnia, de tönkrement kereskedőként semmi pénze nem volt.
Bánatában felkereste az aptai cádikot, előadta szomorú helyzetét, s kérdezte tőle, mitévő legyen.
A rebbe ekkor faggatni kezdte, mennyi pénzre volna szüksége ahhoz, hogy férjhez adhassa a lányát, és azt is megkérdezte, mennyi van éppen a zsebében.
– Ezer rubelra volna szükségem, a zsebemben pedig egy rubel van – adta meg a kért felvilágosítást.
– Menj békével és az Isten segítségedre lesz – vigasztalta meg a haszidot a rebbe. Kösd le az első üzletet, amit ajánlanak neked – és minden rendbe jön.
Csodálkozott a haszid, milyen üzletet lehet kötni egyetlen rubellel, de hitt a rebbe szavának.
Hazafelé megszállt egy fogadóban, ahol gyémántkereskedők rakták ki portékájukat. Megszemlélte ő is a drágaköveket, s az egyik kereskedő megkérdezte, nem akarna-e venni egy gyémántot?
– Szívesen vennék – válaszolta.
– És mennyi pénze van? – kérdezte a kereskedő.
Ő pedig bevallotta, hogy mindössze egyetlen rubelja van.
A kereskedők nagy nevetésben törtek ki, de az, aki megszólította, közölte vele, hogy egy-rubeles üzletet is tud ajánlani neki.
– Vedd meg tőlem a túlvilági üdvösségemet. Potom egy rubelért eladom neked.
– Szíves-örömest belemegyek az üzletbe, egyetlen kikötéssel, ha hajlandó vagy az üzletet írásba foglalni.
A gyémántkereskedő beleegyezett, így hát – a jelenlevők nagy derültségére – írásba foglalták az eladás tényét és a fizetés megtörténtét.
Mint aki jól végezte dolgát, emberünk visszavonult a fogadó sarkába és egy Talmud fóliánst kezdett el tanulmányozni.
Miközben a kereskedők jót nevettek még az ügyefogyott emberen, aki egy nem létező dologra utolsó rubelját is kiadta, belépett a gyémántkereskedő felesége, aki a derültség okáról érdeklődött. (A történethez tudni kell, hogy a gyémántok valójában az övéi voltak, azokat a szüleitől örökölte.) Elmesélték neki, mi történt, de az asszony, ahelyett, hogy a többiekkel együtt nevetett volna, felháborodva a férjéhez fordult:
– Ha lehetett volna is valamicske részed a túlvilági üdvösségben, most azt is eladtad, itt maradtál „csupaszon”, mint egy hitetlen. Én meg nem akarok egy ilyen emberrel élni, tehát elmegyünk most a rabbihoz és ott elválunk.
A férj zavarodottan magyarázkodott, hogy ő ezt csak viccből tette, meg nem kell komolyan venni, de az asszony kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő nem akar egy ilyen emberrel együtt élni.
Miután a kereskedő látta, hogy a felesége nem tréfál, a elküldte a segédjét, keresse meg azt az embert, s hívja oda hozzá. Az meg is találta.
– Reb Jid – mondta neki kényszeredett nevetéssel – tudod, hogy az egész ügylet csak vicc volt, itt a rubeled, add vissza az eladási okiratot.
– Nem addig van az – mondta a vevő erélyesen – én egyáltalán nem viccből csináltam. Megvettem, kifizettem és kész. Az üzlet, az üzlet.
– Jól van – sóhajtott a gyémántkereskedő – adok hozzá még néhány rubelt, csak add nekem vissza azt, amit tőlem vettél.
– Ezer rubel – mondta határozottan a haszid – annyiért semmisnek tekintem az ügyletet.
– Meg vagy őrülve – üvöltötte a kereskedő – egy darab papírért, amit viccből adtam neked, egy egész vagyont akarnál kapni. Mit képzelsz?
De a felesége, aki ott állt mellette és fültanúja volt a vitának, odasúgta:
– Még ha 5000 rubelt kér, akkor is köteles vagy kiváltani a túlvilági üdvösségedet!
Nos, ezzel kezdetét vette az alkudozás. A kereskedő már 100 rubelt kínált, de emberünk csak a fejét rázta.
Egy idő után aztán megszólalt:
– Ne hidd, hogy én olyan slemil vagyok, mint amilyennek hisztek engem. Magam is kereskedő voltam, csak tönkrementem és elszegényedtem. A szentéletű aptai rebbe tanácsolta, hogy az első üzletet, amit ajánlanak – kössem le. Mégpedig azért, mert 1000 rubelra van szükségem, hogy férjhez adjam a lányom. Ebből megértheted, hogy egyetlen kopejkáról sem mondok le.
Nem volt hát más választása, a kereskedő kifizette az 1000 rubelt, mire visszakapta a bizonylatot. Miután az ügylet lebonyolódott, a kereskedő felesége egy kéréssel fordult a haszidhoz:
– Szeretném megismerni azt a cádikot, aki önnek ezt a jó tanácsot adta.
– Semmi akadálya – felelte – jöjjön velem, én is oda készülök.
Az asszony tiszteletteljesen üdvözölte a rabbit.
– Nagyon örülök – kezdte az asszony a mondókáját – hogy ez a szegény ember általam megszerezte a szükséges pénzt. De szeretném azt is tudni, vajon a férjem túlvilági üdvössége megért-e 1000 rubelt?
– Amikor eladta a túlvilági üdvösségét egy rubelért – felelte a rebbe – akkor az még az egy rubelt sem érte meg. De amikor visszavette, s ezzel segítségére volt egy szegény zsidónak – akkor már 1000 rubelnél is többet ért, és értékét pénzben nem is lehet már kifejezni…
„És válólevelet ír neki” (uo. 24, 1).
„Aki elválik első feleségétől, még az oltár is megsiratja” (Gittin, 14).
A zsidóságban lehetséges a válás – annak módozatait a halacha szabályozza – de a rabbik általában mindent elkövetnek, hogy a felbomló félben lévő házasságot megmentsék.
Egy jómódú haszid azzal kereste fel a lubavitsi reb Menáchem Mendelt, ajánljon a lányának egy jó partit.
A rebbe egy bóchert, aki nála tanult, ajánlott a haszidnak, aki nem is kérdezett semmit, elég volt neki a rebbe ajánlása. Mindjárt magával is vitte a fiatalembert, elkészítették a házasságlevelet és hamarosan megtartották az esküvőt.
Az esküvő után nem sokkal, a fiatalasszony panaszkodni kezdett a férjére. Gyakran össze is vesztek. A család hiába próbált békíteni, a fiatalasszony ragaszkodott a váláshoz.
Az apa ismét elutazott a rebbéhez, tanácsát kérve, de a rebbe nem egyezett bele a válásba. Isten őrizz – mondta – a válásról szó sem lehet, ez a férfi rendeltetett a lányodnak.
Az ismételt békítgetés csak rövid ideig hozott nyugalmat. Az asszony egyre csak ismételgette, hogy ő el akar válni.
Az apa újfent elutazott a rebbéhez, az pedig jól megszidta őt:
– Nem megmondtam, hogy ne váljanak el!
Miután az újabb békítési kísérlet is kudarcot vallott, a lány most már nem engedte apját elutazni a rebbéhez, mondván, „a rebbe nem főispán és nem parancsolhat rám, hogy egy olyan férfivel éljek, akit nem tudok elviselni!”.
A vége mégis az lett, hogy elváltak.
Idővel az asszony hozzáment egy vallásos, Istenfélő özvegyemberhez. Szépen éltek, békességben, csak az volt a szomorúsága, hogy nem voltak közös gyermekeik. A férfi előző házasságából voltak gyerekek, ezért őt nem bántotta annyira, de az asszony szenvedett emiatt.
Egy alkalommal a férj Lubavitsba utazott. Az asszony arra kérte a férjét, ha a rebbénél lesz, kérje áldását, hogy születhessen gyermeke.
A férj eleget is tett felesége kívánságának. Amikor előadta a kérést, a rebbe csak ennyit válaszolt:
– Hát főispán vagyok én, hogy parancsba tudjam adni, hogy gyereke szülessen valakinek?
A férj természetesen nem értette a választ, de a feleség pontosan tudta, mire célzott a rebbe…
(Forrás: Az Ősi Forrás sorozat 5. kötete, „Mózes 5 könyve a chaszid folklór tükrében”, Budapest, 1995, Akadémia Kiadó)
