A hittel élt élet egyik legnagyobb paradoxona, hogy dolgozni kell a megélhetésért. Ha az Örökkévaló minden áldás forrása, akkor miért kell fáradoznunk a kenyerünkért? És ha dolgozunk, hogyan tudjuk elkerülni a gondolatot, hogy egyedül a mi munkánk jár kézzelfogható eredménnyel? Úgy rémlik, egyfolytában ingadozunk az abszolút passzivitás és a tagadás között, mely szerint az Örökkévaló egyáltalán nem avatkozik a világ dolgaiba.
Így a hívő valami olyasmire adja a fejét, amit talán „passzív munkának” nevezhetnénk. Mózes a második könyvében így szól Izrael népéhez:
Hat napon át legyen munkának végzése, és a hetedik napon legyen néktek szent nap, a nyugalom szombatja az Örökkévaló tiszteletére…
Nem azt mondja, hogy „Hat napon át dolgozz”, hanem azt, hogy „Hat napon át legyen munkának végzése”. A passzív megfogalmazás azt sugallja, hogy a hét hat munkanapján, amikor a zsidónak szabad és kötelessége is dolgozni, a zsidó foglalkozzon az anyagiakkal, de ne túlzott mértékben.
A klasszikus chászid tanítás úgy értelmezi a „Kezeid szerzeményét midőn eszed, boldog vagy, és jó dolgod van” (Zsoltárok 128:2.) verset, hogy Dávid király itt arra céloz, hogy azt a munkát, amivel valaki annak érdekében foglalkozik, hogy kielégítse anyagi szükségleteit (hogy „egyél”), csak „a kezeiddel” szabad végezni: más szóval ez csak a külső ember tevékenysége, amiben a belső nem vesz részt. Az ember anyagi szükségleteiről a „kezének” és a „lábának” kell gondoskodnia, míg a gondolatok és az érzések továbbra is az isteni dolgokhoz kötődnek. Ez ugyanaz a koncepció, mint a „Hat napon át legyen munkának végzése” versé: az ember nem végzi a munkáját, hanem a munkának – mintegy magamagától – végzése lesz. A szív és az elme máshol van, a munkában csak az ember gyakorlati képességei vesznek részt.
A zsidó nem a „megélhetésért” dolgozik, hanem csak azért, hogy kéli-t (edényt) formázzon, amely felfogja az Örökkévaló áldásait. Erre utal a Tóra, amikor azt mondja: „És megáld téged az Örökkévaló minden cselekedetedben.” Az embert nem a saját cselekedetei tartják fenn, hanem az Örökkévaló áldásai, és csupán arról van szó, hogy az Örökkévalónak úgy tetszik, hogy áldásai „minden cselekedetedben” és azok keresztül realizálódjanak. Az emberi munka csupán egy természetes csatornát biztosít a fenntartó isteni áldás számára, és sosem szabad elfeledkeznünk róla, hogy ez csak egy csatorna. Noha a csatornát az ember keze készítette el, elméjének és szívének továbbra is az áldás forrására kell összpontosítania.
A chászid bölcsek egy lépéssel tovább mennek, és azt mondják, hogy az embernek igazából egyáltalán nem lenne szabad dolgoznia. Az Örökkévalóról ugyanis az áll az Írásban: „Én töltöm meg az eget és a földet”, és „Az egész föld az Ő dicsőségével van tele”. Az Örökkévaló mindenütt jelenlévő természetére a legteljesebb passzivitás lenne a megfelelő válasz. Másképp cselekedni azt jelentené, mint bűnösnek lenni abban a vétségben, amelyet a Talmud úgy nevez: „gesztusokat tenni a király előtt”. Ha valaki egy király előtt állva bármi mást tenne, mint hogy a királyra összpontosítja a figyelmét, minden bizonnyal az életével játszana. A munka tehát csak azért engedhető meg és kívánatos, mert a Tóra engedélyezi, sőt megparancsolja, hogy „Hat napon át legyen munkának végzése”, és „Megáld az Örökkévaló minden cselekedetedben”. Ha azonban valaki túlmegy a Tóra által kijelölt határon – az „edénykészítés passzív munkáján”, az először is azt jelzi, hogy az illető nem hisz abban, hogy az emberi létet az Örökkévaló biztosítja, másodszor pedig „gesztusokat” tenne ilyenformán „a király előtt”, azaz fellázadna az Örökkévaló előtt.
A kettős szombat
Ez megmagyarázza a sábát sábáton, „a szombatok szombatja” kifejezést, amelyet Mózes a fenti versekben használt: a szombat nem pihenőnap, amely hat tevékeny napot követ, hanem „szombatok szombatja”: olyan szombat, amely hat olyan napot követ, amelyek bizonyos értelemben maguk is „szombatok”, a passzív munka napjai, amikor a munkában az embernek csak a külső valója vesz részt, mert figyelme igazából egy magasabb hely felé irányul.
Ez olyannyira így van, hogy egy igazi pihenőnap csak egy ilyen hét után következhet. A „Hat napon át munkálkodj, és végezd el minden teendődet” verssel kapcsolatban azt mondják a Bölcsek: „Szombaton az ember tekintse olyannak magát, mint aki minden dolgát befejezte.” Ez az igazi pihenés: olyan pihenés, amelyben az ember teljesen megszabadul a hétköznapok nyűgeitől. Ha azonban a hat nap alatt az ember túlzottan belemerül az anyagi ügyekbe, akkor a hetedik napon nem tud megszabadulni a nyugtalanságtól, és még ha teste beszünteti is a munkát, az elméje nem fog pihenni. Másfelől azonban ha hét közben a megfelelő helyre teszi a munkát, a szombat fénye meg fogja világítani, és a szombat Sábát sábáton, kétszeres szombat lesz, mert akkor a szombat az egész hetet áthatja, és amikor tényleg elérkezik, akkor kétszeres szentség lesz.
A Jom Kippúr utáni nap
Ez megmagyarázza azt a kontextust is, amelyben Mózes a fenti verssel Izrael összegyűlt népéhez fordult.
Bölcseink kifejtik, hogy a Szentélyi Sátor építése az aranyborjú-vétek miatti vezeklés és jóvátétel volt. Látszólagos hasonlóságuk ellenére (lényegében mind az aranyborjú, mind a Szentélyi Sátor által anyagi dolgot, különösen aranyat „szenteltek föl”) a Szentélyi Sátor valójában az aranyborjúnak épp az ellentéte volt: az aranyborjú az anyagi istenítését jelképezte, míg a Szentélyi Sátor az anyag alávetését, és az isteni szolgálat alá rendelését. Így az első Jom Kippúr utáni napon, közvetlenül az után, hogy az Örökkévaló teljes mértékben megbocsátotta Izrael bűnét, amikor Mózes továbbította a zsidó népnek az Örökkévaló parancsát, nevezetesen hogy építsenek neki „lakóhelyet” maguk között, mindenki felajánlotta aranyát, ezüstjét, rezét a Szentélyi Sátor építésére.
Mózes azonban még ez előtt összegyűjtötte Izrael népét, és megparancsolta nekik az Örökkévaló nevében: „Hat napon át legyen munkának végzése, és a hetedik napon legyen néktek szent nap, a nyugalom szombatja az Örökkévaló tiszteletére.” Ez arra utal, hogy a akárcsak a Szentélyi Sátor, ez a parancsolat is a bálványimádás bűnének elutasítása és levezeklése.
Maimonidész a bálványimádás gyökereit odáig vezeti vissza, hogy az isteni gondoskodás természetes erőkön és tárgyakon keresztül áramlik. Az eredeti bálványimádók felismerték, hogy a Nap, a Hold és a csillagok az Örökkévalótól nyerik a Földet tápláló erejüket, mégis isteni jelentőséget tulajdonítottak nekik. Tévedésük abban nyilvánult meg, hogy imádat tárgyának tartották őket, jóllehet egyik sem több, mint az Örökkévaló eszköze, „szekerce az ács kezében”.
A munkával és az anyagi világgal való túlzott mértékű foglalkozás bizonyos értelemben szintén bálványimádás, ugyanis lényegében véve ez sem más, mint hogy valaki jelentőséget tulajdonít valaminek, ami valójában nem több, mint az isteni áldás edénye vagy csatornája. Az anyagiak túlzott hajszolása egyfajta főhajtás az anyagiak előtt, egyfajta rosszul értelmezett imádat. A munka csak akkor ölt passzív formát, és az ember gondolatainak központjában akkor áll egyedül az Örökkévaló, ha az illető annak látja a maga hétköznapi tevékenységét, ami valójában: egy természetes csatorna létrehozása az Örökkévaló áldásai számára.
Így lehet hát levezekelni a nyílt, vagy leplezettebb bálványimádást. Hatnapi passzív munka a mentális elszakadás értelmében, és annak felismerése, hogy az emberi munka csupán az Örökkévaló egyik eszköze, amely a kizárólag az áldás forrására összpontosító „szombatok szombatjában” csúcsosodik ki – ezek az ösztönös bálványimádat tagadásának és jóvátételének eszközei.
