Az 1950-es években, mikor fiatalember voltam, Moses Rosen rabbi munkáját támogattam, aki akkoriban Románia főrabbija volt. Bármikor, mikor New Yorkba jött, az én zsinagógámban imádkozott, ami az Ötödik sugárúton volt található. Akkoriban ismerkedtünk meg egymással jobban, miután a tanházban kiderült, hogy mindketten beszéljük a francia nyelvet.
Jó barátokká váltunk, nem csak mi, de még a feleségeink is. Igazi jóban-rosszban barátság volt, ahogy mondani szokták. Egy alkalommal mikor az Államokba készült utazni a Rebbét meglátogatni, kérdezte tőlem, hogy nem bánnám-e, ha megkérne, hogy tartsak vele. „Hogy bánnám-e? Dehogy, leghőbb vágyam lenne!”, válaszoltam. Habár a találkozó hajnali egy órára volt megbeszélve, meglepetésemre a lubavicsi központ, az Eastern Parkway 770 környéke tömve volt emberekkel, hászidok tucatjai várták a Rebbét. Mikor meglátták Rosen rabbit, azonnal felismerték, és külön szobát biztosítottak számára. Akkoriban egy köztudottan kommunista blokkhoz tartozó országban egy ortodox rabbi – aki ráadásul a főrabbi posztot töltötte be – kuriózum volt.
A nagyon korai időpont ellenére azonnal beinvitáltak minket a Rebbe szobája elé, aki pár pillanat múlva már ki is jött, hogy nagy öleléssel köszöntse Rosen rabbit. Ők már ismerték egymást korábbról, engem meg úgy mutatott be Rosen rabbi a Rebbének, mint Amiel rabbi tanítványát, aki akkoriban az antwerpeni Shomre Hadas zsidó közösség szellemi vezetője volt. A Rebbe, ezt megtudván, franciául kezdett hozzám beszélni, s ecsetelni, hogy több könyvét is olvasta Amiel rabbinak, külön kiemelve a Darchei Moshe című művét. Kérdezett továbbá az antwerpeni zsidó közösségről, amit nagyon jól ismert, majd Rosen rabbit a romániai zsidó közösségekről, amit úgy tűnt, legalább olyan aprólékosan ismer, mint a belgiumit.
Habár Románia egy nagy ország, szétszórva sok kisebb zsidó közösséggel, a Rebbe – úgy látszott – minden szegletét ismerte! És nem csak a nevüket tudta, de azt is, hogy pontosan melyikben hányan vannak. És a Rebbe tovább kérdezett, még többet akart tudni. A romániai zsidó élet minden aspektusáról érdeklődött. Hogy van-e, és hol kóser élelmiszer, létezik-e zsidó oktatás, esetleg zsidó iskola. Érdeklődött az emberek várható teveiről. Vajon akarnak-e kivándorolni, és ha igen, Izraelbe, vagy esetleg Amerikába? A mindennapi élet összes lehetséges aspektusára kíváncsi volt.
Abban az időben Romániának egyetlen sajhetje (kóser vágója) volt, Pinchas Wassermann rabbi. Akkoriban szeretett volna kimenni Izraelbe meglátogatni a gyerekeit, ami hatalmas dilemmát okozott Rosen rabbinak, hiszen ha az egyetlen sajhet elmegy, nem lesz, aki a kósersági előírásnak megfelelő vágást el tudja végezni, s a romániai zsidók kóser hús nélkül maradnak. Bár Pinchas rabbi megkapta az akkor regnáló kommunista kormánytól az engedélyt, Rosen rabbinak nagy befolyása volt az akkori diktátornál, Nicolau Ceausescunál, így a döntés lényegében az ő kezében maradt. Miután Rosen rabbi vázolta ezzel kapcsolatos aggályait, a Rebbe válaszolt. Tisztán emlékszem a tanácsára: „Ez nem a halachával, a zsidó törvénykezéssel kapcsolatos ügy, sokkal inkább az emberséggel van kapcsolatban. Az egyik oldalról egy apának engedni, hogy láthassa a gyerekeit, mindenképp támogatandó. A másik oldalról azonban zsidók ezrei maradhatnak kóser hús nélkül, hiszen ő az egyetlen elérhető sajhet Romániában.” Majd a Rebbe kis időnyi gondolkodás után ezt mondta: „Azt tanácsolnám, hogy engedd el fél évre Izraelbe, de csak olyan feltételek mellett, hogy a hat hónap után visszatér.”
Anélkül hogy észrevettük volna, két és fél órát töltöttünk el a Rebbe szobájában, már majdnem négy óra volt. Kint, már hatalmas volt a türelmetlenség, hiszen ha valaki bement a Rebbéhez általában öt, tíz, esetleg tizenöt percig volt benn, így a mi ott tartózkodásunk ideje merőben szokatlan volt. Rosen rabbi kezdett is aggódni, hogy talán túl sokáig maradtunk, így mondta a Rebbének: „Már így is túl soká vagyunk itt, igazán nem akarjuk a Rebbe idejét rabolni.” De a Rebbe ezt válaszolta: „Rosen rabbi! Hatalmas zsidó közösséget képviselsz rengeteg zsidóval, így ez igazából nem az én, hanem az ő idejük. Ha bárki rabolta volna bárki idejét, az inkább én voltam, azzal hogy ennyi ideig itt tartottalak.”
