A baleset 1982-ben történt Tisa BöÁv reggelén. Épp a szekré­nyem ajtaját nyitottam ki a zsi­nagógába készülődve, mikor ész­revettem, hogy egy öreg lét­ra és szőnyegseprű volt odaté­ve ideiglenesen. Az építkezés kö­zepén voltunk, a vízvezeték sze­relő az új csöveket szerelte, ami a szekrényen át futott a tetőig. Felléptem a létrára, hogy egy pillantást vethessek rá, de megcsúsztam. A szőnyegseprű nyele egyenesen a jobb szemembe állt.

Szörnyű fájdalmamban felüvöltöttem, mire feleségem fut­va jött hozzám. Felmértük a sérülés komolyságát. Tudtam, hogy Isten őrizz, akár a látásomat is elveszíthetem. Hív­tuk egy barátunkat, Dr. Gold­steint, aki Long Beach-en volt szemész, s szerencsére még az­előtt tudtuk elérni, hogy elin­dult volna otthonról.

Feleségem, Sharon vitt el hoz­zá, és miután barátom meg­vizsgált, mondta: „Jó hírem van, úgy tűnik, hogy a szem­golyó sértetlen maradt, de megsértetted a szemizmok al­só részét, ami a szem mozga­tá­sáért felelős. Most azonnal egy specialistához viszlek, Dr. Steven Feldonhoz. Feldon vi­lág­hírű specialista, és történe­te­sen épp Los Angelesben rendel.”

Dr. Goldstein azonnal hívta Dr. Feldont, hogy időpontot kap­junk. Ez általában több hónapot szokott igénybe venni, de hallottam amint a telefonba mondja: „Nem, nem várhat, na­gyon sürgős, még ma kell vizs­gálni Dr. Lovitch-ot!”

Dr. Feldman végül azonnal fo­gadott, s a vizsgálatot követő­en a következőket mondta: „Súlyos sérülése van, és sajnos semmit sem tudok ígérni eb­ben a pillanatban. Most egy kö­tést teszünk a szemére, és egy hónap múlva ránézünk, ak­kor jöjjön vissza. Megnézzük ez idő alatt történik-e bármi javu­lás. Csak akkor látom majd, hogy mit tudunk tenni.”

El lehet képzelni, mennyire dü­hös voltam. Pályakezdő sebészként már csak egy ép szemem van. Lehetetlen csak egy szem­mel műteni, mindenképp szük­sége van egy sebésznek a tér­látására, hogy operálni tudjon. Be kellett zárnom a praxisomat.

Miután hazamentünk, New­man rabbi meglátogatott. Mond­ta, hogy hallott a sérülésemről, és hogy már fel is hívta a Rebbe irodáját az érdekemben. Egy hónappal később mikor visszamentem a kontrollra, Dr. Feldonhoz, kiderült, semmi javulás nem történt, műtétre van szükség. Felhívtam a Reb­be titkárát, Leibel Groner rabbit, a Rebbe áldásáért.

Dr. Feldon a műtétet követően mondta: „A jó hír, hogy a szemmozgató izmok, bár ko­molyan megsérültek, nem sza­kadtak le a szemgolyóról. A rossz hír viszont, hogy nem tudok rajta javítani.” Kaptam egy spe­ciális prizma szemüveget, ami­nek segítségével legalább az ép szememmel tudtam látni. Mélyen megtörtem. Éveket töltöttem el azzal, hogy sebésznek tanuljak. Épp hogy csak elkezdtem építeni a karrieremet. Mi­hez kezdjek magammal?

Felhívtam Groner rabbit, és mondtam neki hogy nem ér­tem a dolgot. „Mindig azt tanultam a Tórából hogy minden ér­tünk tör­ténik, hogy nekünk jó legyen. Ebben mi a jó ponto­san? Nem látom, hogy ebben mi jó!” Vá­laszul sokáig beszélt ne­kem, igye­kezett megnyugtatni, és mond­ta, hogy várjak, fel­hívja a Reb­be irodáját, és visszatérünk rá.

A következő vasárnap csöngött a telefon, Groner rabbi volt a vonal túloldalán. „Beszéltem a Rebbével és azt kérdezi, vörösbor­ral csinálod-e a kiddust és a havdalát?” „Néha, nem mindig. Valamikor csak vörös szőlőlével, vagy fehérborral, amit ta­lálunk itthon.” – feleltem.

„A Rebbe azt üzeni, hogy min­dig vörösborral csináld a kid­dust és a havdalát.”

Megígértem, de nem értettem, hogy a Rebbe utasítása ho­gyan kapcsolódhat állapotomhoz. Azon a sábeszen az egész közösség hallotta, amit a Reb­be mondott. A súlban egy üveg vörösbor volt félretéve szá­momra, és én mondtam a kid­dust az egész közösségre. Az­óta mindig van egy üveg vö­rösbor félretéve számomra a zsinagógában. Egy hét múlva megint csináltam kiddust és havdalát vörösborral, majd még kettőt ezt követően. Hat tel­jes hét telt el a balesetem óta.

Vasárnap reggel felkeltem, és egyfajta kattogást éreztem a sze­memben, mintha mozogna. „Sharon”, mondtam feleségemnek, „nem tudom mi történik, de valami megváltozott!” A hét fo­lyamán ez többször meg­is­mét­­lődött, és éreztem, hogy va­lami ha­tározottan mozog. Kid­dust és havdalát csináltam azon a sá­beszen, majd a következőn, amikor a szemgolyóm hirtelen visszakerült a helyére, úgy mint­ha semmi sem történt volna! Tökéletesen láttam, priz­ma­szem­üveg nélkül, csak úgy, mint annak előtte.

Hívtam Dr. Feldont, és mond­tam neki: „A szemem job­ban van. Látok.” „Lehe­tet­len! Jöjjön el hozzám, meg kell vizsgálnom!” Mikor meg­jelentem, a klinika teljes sze­mélyzete, akik korábban mű­töttek, már várt engem. Dr. Feldon miután megvizsgált, azt mond­ta: „Igaza van, a szeme rend­be jött. Ez hallatlan, ez cso­da! Mondja meg, kit ismer, aki ilyen csodákat képes mű­vel­ni? „A lubavicsi Rebbét, Brook­lynban, New Yorkban,” mond­tam. „Nos, ez határozottan csoda.”, mondta. Nagyon mély benyomást tett rám, hogy el­ismerte, a spirituális valóság ké­pes túlnyúlni a természeten. És ezt a leckét magammal vit­tem tovább az életembe, s a kar­rierembe is. Visszatértem a pra­xisomba, és nem csak elértem, de még túl is szárnyaltam azt a szintet, amin voltam. Pályám anyagi javakban bővelke­dő lett, és lehetőségem nyílt rá, hogy adományokat küldjek, nem csak helyi, hanem világ szin­ten is.

Dr. Leonard Lovitch

 

Megjelent: Gut Sábesz 18. évfolyam 11. szám – 2015. november 26.

 

Megszakítás