Nissan Dovid Dubov rabbi:
Hit a Holokauszt után
Az emberek hatvan év elteltével is ugyanazokat a kérdéseket teszik fel – Hol volt Isten a Holokauszt idején? Hogyan hihet az ember Istenben a Holokauszt után? Ha Isten igazságos és igaz, ho-gyan engedhette megtörténni a Holokausztot? Miért nem tett Isten csodákat a Holokauszt idején?
A hívő ember kérdései
Ezeket a kérdéseket csakis egy hívő teheti fel, ugyanis ha az a válasz, hogy nincs Isten (Isten őrizz!), akkor nincsenek kérdések sem. Isten nélkül a világnak nincs sem sorsa, sem rendeltetése. Az ember akkor dönthet úgy is, hogy azt teszi, ami neki tetszik, hiszen nem vonható felelősségre. Kialakulhatnak a felsőbbrendű fajok, s csak a legerősebbek fognak fennmaradni. Egy Isten nélküli világban a Holokauszt nem lehet teológiai probléma, csupán számadás arról, milyen mélységekig alacsonyodhat le az ember. A kérdés költőivé válik – már nem az, hogy „hol volt Isten a Holokauszt idején?”, ha-nem sokkal inkább, hogy: „hol volt az ember a Holokauszt idején?”
A tény, hogy a még magukat ateistának tartók is szakadatla-nul azt kérdezgetik, hol volt akkor Isten, már önmagában is jelentős bizonyíték, hogy a lelkük mélyén azért ők maguk is hiszik, hogy létezik egy Isten, csak nagyon szeretnének választ kapni erre a kér-désre. Jobb indulatú megközelítéssel azt is mondhatnánk, hogy ők igazából szeretnének hinni Istenben, ám a Holokausztot olyan tra-gikus súlyú problémának érzik, amely meggátolja őket abban, hogy higgyenek.
A hívő egy kicsit másképp teszi fel a kérdést létezhetnek kér-dések. Ő a következő bibliai verset idézi : „A szikla Ő, műve tökéle-tes, mert minden útja igazság; A hűség Istene Ő, nincs Benne jog-szegés, igaz és egyenes Ő.” Ennek ellenére, maga a tény, hogy ember és halandó, és szörnyen felindult és zaklatott, kérdések felte-vésére ösztönzi őt. Hiszen olyan tragédia ez, amely fölött semmi-lyen épeszű ember nem tud zavartalanul tovább lépni.
Hit kontra tragédia
A tragédia és hit közötti ellentét nem új keletű. Bárki, aki ismeri a zsidó történelmet, tudja, hogy népünknek a legszörnyűbb üldözteté-seket és genocídiumokat kellett elszenvednie. Az 1940-es év hívő zsidója tudott a pogromokról, a keresztes hadjáratokról, a Szenté-lyek lerombolásáról, és fennhangon olvasta Széder este: „Minden egyes nemzedékben ellenünk törnek, hogy elpusztítsanak”, és min-dez mégsem rengette meg hitében. Az antiszemitizmus nem volt ismeretlen jelenség számára.
A filozofikus kérdés: „Vajon az egész föld bírája nem tenne-e igaz ítéletet?” ugyanolyan joggal tehető fel egyetlen, mint hatmillió ember látszólag értelmetlen szenvedése láttán. Ha lehetett ezzel a problémával egyéni alapon foglalkozni a Holokauszt előtt, akkor ugyanilyen módon lehet vele foglalkozni a Holokausztot követően is. A különbség mennyiségi jellegű, a probléma minősége ugyanaz marad.
Valójában azonban Hitler „végső megoldás”-a annyiban még-iscsak új volt, amennyiben kevesen hitték, hogy a 20. században, amikor az emberi civilizáció elérkezett saját intellektuális és etikai csúcsára, egy efféle népirtás egyáltalán elképzelhető. Egy a média által támogatott közmegegyezés biztosított minket afelől, hogy töb-bé nincs visszatérés a középkorba. És ennek ellenére történt meg, hogy Berlin filozófusai és költői – kifinomult modor és előkelő tár-saság ide vagy oda – a világ legádázabb gyilkosaivá lettek. A Holokausztot ugyan szörnyetegek vitték véghez, de azt se felejtsük el, hogy egy majd százmilliós nemzet hallgatólagos vagy aktív tá-mogatásával!
A világ néma volt. Sőt azt is hozzátehetnénk, hogy nem csu-pán néma, de egészében véve passzív, időnként még kifejezetten ínyére is volt az, ami történik.
A Holokauszt története mindenképpen bizonyíték arra, hogy az ember nem számíthat saját értelmére és érzéseire az igazság és az igazságosság tekintetében. A legmagasabb szintű egyetemi dip-lomák tulajdonosai gyakran voltak hidegvérrel elkövetett gyilkossá-gok bűnrészesei, ha nem épp maguk voltak az elkövetők. Az em-bert kell felelősségre vonni. A parancsolatot, hogy: „Ne ölj!” arra kell alapozni, hogy: „Én vagyok az Úr, a te Istened.”
Vajon a nagy hívők tettek-e fel kérdéseket?
A kérdés: „Vajon az egész föld bírája nem tenne-e igaz ítéletet?” csak akkor lehet hiteles és lehet valódi súlya, ha egy igaz hívő meg-gyötört lelkéből tör fel. Ezt a kérdést legelőször ősatyánk, Ábrahám tette fel, aki maga is mélységesen hívő ember s minden hívők atyja volt, s aki, midőn azt a parancsot kapta, hogy áldozza fel szeretett fiát, Izsákot, nem firtatta az okot. „Ábrahám fölkelt kora reggel,” – fölkelt, és fürgén látott neki Isten akaratának teljesítéséhez.
Azt a kérdést, hogy „miért szenvednek az igazak, s a gono-szak miért boldogulnak?” legelőször nem kisebb személyiség, mint maga Mózes tette fel. Az a Mózes, aki kivezetett minket Egyiptom-ból, kettéválasztotta a tengert, ott állt a Szinájon, és hallotta a pa-rancsolatot: „Én vagyok az Örökkévaló, a te Istened… Ne legyenek neked idegen isteneid színem előtt.”
A Talmud egy helyen beszámol róla, hogy Mózesnek meg-mutatta az Örökkévaló, miképpen szenvedett kínhalált a nagy Rab-bi Akiva a rómaiak kezében. Amikor Mózes meglátta, ahogy a vas-fésű beletép Rabbi Akiva húsába, felkiáltott: „Ez a Tóra, és ez a jutalom!?” Mire a Magasságból ez a válasz érkezett: „Elhallgass, ez így született meg (Isten) gondolatában!”
Mózes kérdésével nem volt baj. Szavakba öntött egy gondola-tot, majd ezt követően el lett hallgattatva. Ez meglehetősen zavaró, mert a kérdésére adott válasz felületesen szemlélve nem volt válasz. Mózes indoklást, érthetővé tételt kívánt, mire egy parancsot, egy utasítást kapott. Ezzel együtt sehol sem találjuk azt, hogy ez a kér-dés meggyengítette volna Mózes hitét, vagy értékét Isten szemé-ben. Épp ellenkezőleg, egyedül a hit segített nagyjainknak felülke-rekedni gyötrelmeiken és megpróbáltatásaikon.
Jeremiás, aki azt kérdezte: „Miért boldogulnak a gonoszok?”, egyfolytában buzdította népét, hogy helyezzék vissza hitüket Isten-be. Jób irtózatosan szenved, ráadásul barátai is kötekednek vele. Firtatja ugyan az okokat, de sosem veszti el a hitét.
Nem nagy meglepetés, hogy a nagyok, akik az okokat firtat-ták, mind megtartották a hitüket. Maga a kérdésfeltevés ugyanis egy az igazság utáni fundamentális vágyakozásra alapul. A hit abból indul ki, hogy van igazságosság, és hogy ez az igazságosság végül is érvényre jut. Az igazságosságnak ez az ideája egy emberfölötti for-rásból ered, amely felfoghatatlan a korlátolt emberi értelem számá-ra. S ezért, amikor az igazság nem jut láthatóan érvényre, ez nem csupán az értelmet, hanem a kérdező lelkének legmélyét rendíti meg. Mindazonáltal a fájdalom és a tiltakozás egy röpke pillanatát követően a kérdező ráeszmél, hogy a kifürkészhetetlent igyekszik kifürkészni és a felfoghatatlant felfogni, hogy olyasmit próbál meg-ragadni az értelmével, amely meghaladja az értelem szféráját. Ha-marosan ráeszmél, hogy efféle reakciónak itt nincs helye, s miköz-ben szenved, azzal a tudattal adja meg magát, hogy bár pillanatnyi-lag nem képes felfogni, mi zajlik, végül a Legfelsőbb Bíró bizonyo-san igazságot fog szolgáltatni. A kérdés és a fájdalom kifejezése által hite helyreállt és megerősödött.
Az egyszerű ember a műtőben
Az ember végül megérti, hogy felfogóképessége véges: Képzeljük el, hogy egy primitív körülmények között élő embert beviszünk egy modern műtőterembe, hogy ott szemtanúja legyen egy nyitott szívműtétnek. Legelőször azt látja, hogy maszkot viselő emberek lépnek be a helyiségbe. Mindnyájan zöld ruhát és kesztyűt viselnek. Ezt követően egy kerekes ágyon fekvő alvó embert gördítenek be a terembe, és az egyik zöld ruhás ember egy maszkot helyez az alvó arcára. Egy másik zöld ruhás eltávolítja az alvó testét borító lepe-dőt, és szikét kér. Az egyszerű ember elszörnyedve figyeli, ahogy a sebész elvégzi a bemetszést a testen.
Tekintve, hogy egyáltalán semmi ismerete sincs a modern orvostudományról, az egyszerű ember arra a szörnyű következte-tésre jut, hogy itt egy hidegvérrel elkövetett gyilkosság játszódik le a szeme előtt. Ott, ahonnét ő jön, nem így ölik meg az embereket. Ott az emberek csatában halnak dicsőséges halált, nem álmukban ölik meg őket! Mindez roppant gonosz dolognak tűnik számára. Felébred benne az igazságérzet, és tiltakozásának ad hangot.
Próbáljuk csak meg elmagyarázni ennek az embernek, hogy az operáció, amelynek szemtanúja lesz, valójában egy életmentő operáció, olyan eljárás, amely meghosszabbítja a páciens életét. Ez lehetetlenség – hiszen ennek az embernek a leghalványabb elképze-lése sincs a higiéniáról, a modern sebészeti technikákról nem is be-szélve. Akárhogy is próbálnánk neki elmagyarázni a dolgot, ő ak-kor is gyilkosságnak látná azt. Hetekbe, hónapokba, vagy akár évekbe telne, míg megértené.
Egy bizonyos szinten mi mindnyájan egyszerű emberek va-gyunk Isten műtőtermében. Az operációról való megértésünk korlá-tok közé van szorítva, s gyakran vádoljuk a Fősebészt anélkül, hogy értenénk, hogy minden operáció a páciens javát szolgálja.
Isten a legfőbb jó. Ő jó, és természetéből adódik, hogy jót cselekszik. Még a fájdalomban és a szenvedésben is van valami jó, bár ez talán rejtve marad a szenvedő előtt. Hitünk vezet el minket ahhoz a meggyőződéshez, hogy a Sebész tudja, mit csinál.
Büntetés volt-e a Holokauszt?
Vannak, akik azt kívánják sugallni, hogy a Holokauszt büntetés volt annak a nemzedéknek a bűneiért.
A lubavicsi Rebbe elutasítja ezt a véleményt. Ő a következő-ket mondta :
Hatmillió zsidó ilyen iszonyatos, az összes korábbi nemzedék kegyetlenségét felülmúló módon való elpusztí-tása nem lehetett egy bűnökért kirótt büntetés. Még maga a Sátán sem lenne képes kellő mennyiségű bűnt találni, amely egy ilyen mérvű és jellegű népirtást indokolhatna!
Nem létezik semmiféle racionális magyarázat a Holokausztra, egyedül annyit állíthatunk, hogy Isteni ren-delkezés rejlik mögötte… Hogy miért történt, az emberi ésszel felfoghatatlan – mindenesetre semmiképpen sem bűnök megtorlása volt.
Éppen ellenkezőleg: Mindazok, akiket a Holokauszt so-rán meggyilkoltak, „Ködosim”-nak, azaz szenteknek ne-veztetnek, mivel kegyetlen halálukkal Isten nevét szentel-ték meg. Mivel zsidók voltak, csakis Isten vehet elégtételt kiontott vérükért. Ahogyan azt szombaton az Áv Háráchámim-imában szoktuk mondani : „Az Irgalom Aty-ja… emlékezzék meg… azokról a… szent gyülekezetekről, amelyek életüket áldozták, hogy megszenteljék Nevét… és bosszulja meg szolgái kiontott vérét, amint az Mózes ta-nában áll: …mert megtorolja szolgái vérét… A Szent Ira-tokban meg ez áll: …Nyilvánuljon meg előttünk, hogy bosszút állsz a pogányokon szolgáid kiontott véréért.” Is-ten szolgáinak nevezi azokat, akik megszenteltettek, és ígéretet tesz kiontott vérük megtorlására.
A ködosim olyan magas spirituális szinten állnak – a micvák teljesítésében elfoglalt helyüket még figyelembe sem véve –, hogy a Bölcsek ezt mondják róluk: „semmi-lyen más teremtmény nem állhat helyükbe.” Mennyivel inkább igaz ez azokra, akik a Holokausztban haltak meg, hisz, mint az ismeretes, közöttük szép számmal akadtak világhírű Tóratudósok és a Tóra parancsolatait szigorúan betartó zsidók.
Elképzelhetetlen, hogy a Holokausztot a bűnök meg-torlása egy példájának tekintsük, különösen, amikor erről a nemzedékről beszélünk, amely, mint azt korábban már említettük, egy a „Holokauszt tüzéből kiemelt zsarátnok.”
Összefoglalásképpen az ember csak Jesájá próféta szavait idézheti : „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim – így szól az Örökkévaló.”
A lélek dimenzió
A judaizmus hisz a lélek létezésében. A lélek alászáll a mennyei ré-giókból, hogy hetven-nyolcvan évig a testben lakozzék, majd vissza-tér Teremtőjéhez. A lélek létezik, mielőtt a testbe beleszáll, és léte-zik azt követően is, hogy elhagyta azt. A ljádi Sneur Zalman rabbi a Tánjában a lelket a „osztályrész Istentől, fentről”-ként, isteni szikra-ként írja le, amely azért foglalja el a testet, hogy a Mindenható számára lakhelyet teremtsen a világban. A chaszid filozófia apró részletekbe menően tárgyalja a lélek alászállásának a célját és a te-remtés célját is.
Félretéve a mélyebb filozófiát, még a legegyszerűbb ember számára sem okoz gondot annak a megértése, hogy a test anyagi, fizikai, míg a lélek éteri, spirituális dolog. Ebből kiindulva azt is könnyedén megérti, hogy a kard, a tűz és a víz hatást gyakorolhat a testre, de nem gyakorolhat hatást a lélekre. Botokkal és kövekkel sebet lehet ejteni a csontokon, de a lelket ezek nem érinthetik. Ak-kor tehát nyilvánvaló, hogy a gázkamrák és a krematóriumok csakis a mártírok testén fejthették ki hatásukat, a lelkükön nem.
Továbbá logikus a lelket tekinteni a test-lélek összetétel fő összetevőjének. Amiképpen mindenki egyetérthet abban, hogy a fej fontosabb, mint a láb, azonképpen gondolatok és az érzelmek is fontosabbak a testnél.
E két logikus és könnyedén belátható premisszából kiindulva nyilvánvaló, hogy a Holokauszt csupán a test és lélek egymástól való elválasztását érhette el, de magát a lelket nem volt képes el-pusztítani. Ellenkezőleg, a lélek örökké él.
Nincsenek első kézből való beszámolóink azt illetően, hogy a Holokauszt¬ban elpusztultak lelkeinek milyen a helyzete az Eljöven-dő Világban, mindazonáltal a Tórából megtudhatjuk, azoknak a rangja, akik Isten nevét megszentelve haltak meg, igen magas. Erre a következő epizódból következtethetünk:
A Mágid Mésárim egy helyütt említést tesz arról, hogy rab-bi Joszéf Káró a zsidó törvénykódex szerzője kiérdemelte, hogy éle-tét feláldozhassa Isten Nevének megszenteléséért, de valami oknál fogva ez elmaradt, és végül nem részesült abban az érdemben, hogy ily módon haljon meg. Így hát tovább élt, hogy nemzedéke vezető háláchikus szaktekintélye váljék belőle, és megírta a zsidóság törvényeinek nagy kódexét, amelyet a mai napig követünk. S ez a nagyszerű teljesítmény mégis másodrendűnek tekintetik az Isten Nevének megszenteléséért elszen¬ve¬dett mártíromsághoz képest. Ebből látható tehát, hogy a mártíromság – s mindazok, akik a Holokausztban elpusztultak mártírok voltak, hiszen zsidó mivoltuk miatt kellett meghalniuk – a legmagasabb szintű érdemek egyike.
A hívő zsidó számára nem kérdés, hogy noha a Kidus HáSém (Isten Nevének megszentelése) pillanata iszonyatos volt az elszenvedett fizikai fájdalom szempontjából, ez mégsem volt kiha-tással a lélekre, sőt, csupán egy rövidke pillanat volt a lélek életé-ben, amely így felszárnyalhatott az örök magasságokba. A Tóra gyakran magyarázza és hangsúlyozza, hogy az evilági élet csupán előkészület az Eljövendő Világ-beli örök életre. A Misnában ez áll : „Ez a világ olyan, akár a jövendő világ előcsarnoka; készülj fel az előcsarnokban, hogy beléphess a díszterembe!” Ha az idő alatt, amíg valaki az előcsarnokban tartózkodik, rövidebb-hosszabb szen-vedés jut neki osztályrészül, amely viszont végtelen hasznot hajt majd neki a „díszteremben”, bizonnyal belátja majd, hogy érdemes volt. Lehetetlenség leírni mindazt az örömöt, amely a lélekre vár az Eljövendő Világban, hiszen a lélek még ebben a világban is, ahol testhez kötött, végtelenül magasabb síkon éli életét; mennyivel in-kább így van ez akkor, amikor már nem akadályozza a test. A szenvedés az „előcsarnokban” – amely nem több, mint csupán egy afféle folyosó a „díszteremhez” – végtére is csupán átmeneti jelle-gű, a haszon viszont, amit hajt, örök.
Mi több, vallásunk egyik alapköve a halottak feltámadásába vetett hit. Teljességgel kétségtelen, hogy Holokauszt szentjei közül mindenki életre fog kelni a feltámadáskor. A feltámadást követő sok-sok gyönyörű és bőséges év bizonnyal kellő jutalom lesz szá-mukra ezen a világon mindazért, amit elértek és amiért megszolgál-tak.
Meghódolás vagy ima
Ha a Holokauszt isteni elrendelésre történt, vajon miért buzdítanak minket a nagy zsidó vezetők, hogy imákkal ostromoljuk a Mennyek kapuit annak érdekében, hogy megakadályozzuk a ránk bajt hozó rendeletek meghozatalát. Hát nem az a helyes, ha meghódolunk Isten bölcsessége előtt, és nem ellenkezünk vele?
Az előző lubavicsi Rebbe, aki maga is átélte a Holokausztot, kijelentette, hogy mindenkinek kötelessége könyörögnie és sírnia a Mindenható Király előtt, hogy semmisítse meg a ránk pusztulást hozó rendeletét. De mi értelme volt sírni, ha ez volt az isteni aka-rat?
Továbbá a Misna azt tanítja , hogy: „Egy órányi bűnbánat és jó cselekedet ebben a világban többet ér, mint az egész Eljövendő Világ-beli élet; és egy órányi üdvösség az Eljövendő Világban többet ér, mint az egész evilági élet.” Ez azt jelenti, hogy az evilági örö-mök összességükben sem érnek annyit, mint egyetlen óra az Eljö-vendő Világban. Az Eljövendő Világ lelki üdvössége és jutalmai fel-foghatatlanok, és messze felülmúlnak bármely evilági örömöt. És mégis, mivel Isten e világ megteremtésében határozta meg a terem-tés célját – a Tánjá szavaival: „hogy lakhelyet teremtsen Istennek ezen a világon” –, így egyetlen óra, amelyet evilági rendeltetésünk beteljesítésére fordítunk, többet ér az Eljövendő Világ összes spiri-tuális jutalmánál.
Ha ez így van, akkor mi indokolja oly sok zsidó elvételét eb-ből a világból, megfosztva így őket attól a lehetőségtől, hogy a Tóra és a micvák szerint éljenek? A lélek mely spirituális jutalma ér fel egy órányi bűnbánattal és jó cselekedettel ebben a világban?
Mi több, ott van még a pikuách nefes (az élet megmentése) törvénye is. E törvény elrendeli, hogy mindent meg kell cselekedni annak érdekében, hogy megmentsünk egy életet, még ha csupán egyetlen plusz percre is. Még a Jom Kipur mindennél szentebb napját is meg lehet szentségteleníteni egy élet megmentése érdeké-ben. A törvény még ennél is tovább megy, amikor kimondja, hogy még a Szentek Szentjében szolgálatot bemutató Főpapnak is azon-nal el kell hagynia a helyiséget, ha megmenthet egy életet. És nem csupán megengedett, de kötelező!
Ha az emberi élet mind háláchikus, mind filozófiai szempont-ból olyan értékes, miért cselekedett így Isten? Miért történt meg a Holokauszt, amely oly könyörtelenül pusztított el hatmillió életet?
Korábban már említettük, hogy még a legnagyobb hívők is tettek fel kérdéseket. Kérdéseiket mi a következőképpen vethetjük fel újra:
Szilárdan hittek egy Végtelen és Mindenható Istenben, és megértették, hogy minden, amit Isten cselekszik, az a jó érdekében történik. Mégis felmerült bennük a kérdés, hogy ha már Istent nem korlátozza semmi és a Fősebész a pácienst számos különféle mó-don kezelheti, akkor az operációt miért éppen egy ennyire draszti-kus metódust alkalmazva végezte el? Nem találhatott volna Isten egy másik módszert a páciens kezelésére? Nem lett volna valami mód a fájdalom elkerülésére? Rendben van, bizonyára szükségünk van az operációra – Isten tudja legjobban, mi okból –, de vajon mi-ért ilyen operációs módszereket választott?
A Mennyek Kapuinak imákkal való ostromlása annak érde-kében történt, hogy elhárítsuk azokat a módszereket, amellyel Isten az operáció eredményét elérni szándékozta. A könyörgés tartalma ez volt: kérünk, hogy egy kellemesebb módszert alkalmazva érd el kitűzött célodat! Miért kell lenyelnünk egy ilyen keserű pirulát?
És mégis, mint ahogy azt már korábban említettük, a kezdeti heves kínokat követően végül mind megbékéltek és kijelentették: „Igazságos az Úr az Ő összes útjaiban.”
Megemlékezések vagy cselekedetek
Sosem szabad elfelejtenünk azt, ami történt! Emlékezni arra, amit Ámálék tett velünk, tevőleges parancsolat. Nemzedékünket mindig emlékeztetni kell, hogy tökéletesen tudatában legyenek a Holokauszt eseményeinek és következményeinek. Különösen vo-natkozik ez a Kidus HáSém nagyszerű tetteire, és nem csupán azok részről, akik fegyvert ragadtak, hogy harcoljanak, de azok ré-széről is, akik lehetetlen körülmények között is rendületlenül kitar-tottak a Tóra minél hívebb megtartása mellett.
Ám az emlékezés mellett van egy talán még ennél is fonto-sabb válasz a Holokausztra. Arról, amikor a fáraó Egyiptomban azon volt, hogy elpusztítson minket, a Tóra ezt tanítja nekünk: „De minél jobban sanyargatták őket, ők annál számosabbá lettek, és annál nagyobb területeket foglaltak el.” A Végső Megoldásra adott helyes válasz az, ha igazi zsidó életet és otthont építünk. Hitler meg akart semmisíteni minket; erre csakis az lehet a válasz, hogy egy még elkötelezettebb, még népesebb zsidó világot építünk fel. Ami azt illeti, túl sok mélázás bármely tragikus eseményen, s különösen a Holokauszt pusztító eseményein, könnyen elszívja az ember energiáját, és pesszimizmust szül. Ez pedig negatív hatást gyakorol-hat a judaizmus és a zsidóság újjáépítésére, amely folyamathoz el-engedhetetlenül fontos a Bitáchon (bizalom) és a Szimchá (öröm).
Egy megejtő történelmi észrevétel
A zsidó nép történelmének három különösen tragikus időszaka volt: az első Szentély lerombolását követő időszak, a második Szen-tély lerombolását követő időszak, és a középkornak a keresztes hadjáratokat követő időszaka. Milyen különös, hogy mindhárom időszakban a Szóbeli Hagyomány rendkívüli mértékű fejlődésének lehetünk tanúi. Az első Szentély lerombolását követően éltek a Nagy Gyülekezet Férfiai, akik számos rabbinikus rendelkezéssel és irodalommal gazdagították a hagyományt. A második Szentély le-rombolását követően született meg a Misna és a Talmud, és a kö-zépkorban éltek a Risonim, akik részletes kommentárokkal egészí-tették ki a korábbi szövegeket. Ugyanez volt megfigyelhető a Holokausztot követő korszakban is, amikor robbanásszerűen meg-nőtt a Tórát tanulók száma és a zsidósággal és zsidó tudományok-kal foglalkozó kiadványok mennyisége.
Nem szabad ellenségeink kezébe átengedni a végső megol-dást! Fejlődnünk kell a Tóra tanulmányozásában és a micvák teljesí-tésében, mert végül is a cselekedet az, ami leginkább számít.
Megszakítás