A nevem Ben Zion Shenker. Szüleim 1921-ben érkeztek az Egyesült Államokba a lengyelországi Lublin környékéről. New York-ban telepedtek le, én ott születtem meg és nevelkedtem fel. Nagyjából 13 éves lehettem, amikor egy Joshua Samuel Weisser nevű, híres kántor meghallotta, ahogyan a zsinagógában énekeltem – egy pólisi stiebelben a Bedford Stuyvesant-on –, és megkérdezte apámat, megengedi-e, hogy csatlakozzam a kórusához. Bár a szüleim kezdetben nem járultak ehhez hozzá, Weisser kántor addig erősködött, amíg végül kötélnek álltak, egyetlen feltétellel: ha el kell utaznom egy előadás miatt, akkor csakis a helyi rabbi házában szállásolhatnak el, hogy tudják, jó kezekben vagyok.
Weisser kántor egy bensonhursti zsidó központ cházánja volt; a hozzá tartozó zsinagóga rabbija Shlomo Aharon Kazarnovsky, egy lubavicsi haszid volt. Az ő asztalánál hallottam először a Chábád tanításokról, és nála ismerkedtem meg a Chábád nigunokkal (dallamokkal), melyeket igen inspirálónak tartottam.
1946-ban, 21 éves koromban elkísértem apámat Erec Jiszráelbe; ott találkoztam egy Mose Simon Gesuri nevű férfival, aki haszid zenével foglalkozott. Ő kért meg arra, hogy vigyek el némi anyagot egy bizonyos Schneerson rabbinak, a lubavicsi Rebbe vejének.
Hazatérésem után nekiláttam, hogy felkutassam ezt a Schneerson rabbit, és meg is találtam az irodáját Crown Heightsben, az Eastern Parkway 770-es szám alatt. Bár előzetes egyeztetés nélkül érkeztem, szívélyesen behívott. Nem tudhattam, hogy néhány éven belül ő lesz a Rebbe. Emlékszem azonban, hogy igen nagy benyomást tett rám. Karizmatikus volt, ez bizonyos, és érdeklődött irántam. Azt gondoltam, hogy egyszerűen átadom neki Gesuri úr küldeményét, és megyek, de kérdéseket intézett hozzám. Tudni akarta, ki vagyok, hol tanulok és miért mentem a Szentföldre. Így elmeséltem neki, hogy apám utazott oda meglátogatni a bátyját, és elvitt magával. Erec Jiszráelben írtam egy dallamot a 23. zsoltárhoz, az Isten a pásztoromhoz, amit azonnal énekelni is kezdtek egy haifai zsinagógában. Végül ez lett a leghíresebb szerzeményem.
Nem sokkal a Rebbével való találkozásom után kezdtem el járni azokra a beszédekre, melyeket különleges alkalmakkor tartott. Ezek nem elsősorban lubavicsi haszdioknak szóló beszédek voltak, és így nagyon népszerűvé váltak a környék jesivatanulói között, például az én iskolám, a Torah Vodaas, a Chaim Berlin, valamint más jesivák diákjai között.
A Rebbe ilyenkor nagyjából másfél órán át beszélt, számos témát érintve emlékezetből, jegyzetek nélkül, ami egészen megdöbbentő volt. Nyilvánvaló volt, hogy enciklopédikus tudással rendelkezik a zsidó szövegeket illetően, melyeket mélységükben elemzett. Azt gondoltam, zsenivel állok szemben, annyira inspirált tanításainak szépsége.
Miután ő lett a Rebbe, többször is lehetőségem nyílt a vele való személyes találkozásra. Két alkalmat szeretnék itt kiemelni.
Az első 1965-ben volt, amikor apám borzalmas balesetet szenvedett. Szukot első napjának reggele volt, apám ment lefelé a lépcsőn, kezében a lulávja, és elvétett egy lépcsőfokot. Elesett, fejét beütötte a falba, és koponyatörése lett. Mire megtalálták és kórházba szállították, kómában volt.
A helyzet szörnyű volt, és a családom engem küldött, hogy kérjek áldást a Rebbétől. Amikor a 770-be értem, a Rebbe egy fárbrengen (haszid összejövetel) közepén volt éppen. Több száz haszidja zsúfolódott be a szukába, képtelenség volt, hogy odaférkőzzek hozzá. J. J. Hecht rabbi azonban, aki a Rebbe egyik jobbkeze volt, észrevette az idegességemet, és miután elmondtam neki, mi történt, keresett két embert, akik megragadtak a karomnál fogva, és egyenesen a Rebbe előtt tettek le.
A Rebbe először megdöbbent, de amikor látta, milyen borzalmas állapotban vagyok, megkért, hogy mondjam el, mi történt. Amilyen röviden csak tudtam, elmeséltem neki.
A Rebbe megkérdezte, mi az apám neve, és hogy hívják az ő anyját. Amikor megmondtam, a Rebbe hirtelen így szólt: „Énekelj egy nigunt”. Megdöbbentem, mivel egyáltalán nem volt kedvem énekelni, de követtem a felszólítást. A modzini haszidok egy jól ismert és népszerű dallamát énekeltem, és hamarosan az összegyülekezett haszidok mind velem együtt énekeltek. Nagy megkönnyebbülés volt a számomra.
Ezután a Rebbe Hecht rabbit kérte meg, hogy adja meg nekem az ő saját telefonszámát, amit meg kellett jegyeznem, hiszen – ünnep lévén – nem tudtam leírni. Arra kért, hogy ha bármit is el kellene mondanom neki, hívjam fel. Éjjel kettőkor hívtam a Rebbe otthonát, amikor apám állapota rosszabbra fordult. Ő maga vette fel a telefont.
Bár apám a következő napon, chol hámoed első napján elhunyt, annyi időre magához tért a kómából, hogy el tudja mondani a vidujt, a bűnvallomást, és ezért hálás voltam. Tartsák észben, hogy mi nem voltunk Chábád haszidok, de mégis így érdeklődött a Rebbe személyesen irántunk.
Majdnem tíz évvel később, 1974-ben még egyszer lehetőségem volt arra, hogy a Rebbe előtt énekeljek. Akkoriban Crown Heightsben éltem, Yosef Weinberg rabbi közelében, aki a Tánjáról tartott rádiós előadásokat. Egy napon odajött hozzám, és így szólt: „A Rebbe születésnapján – niszán hó 11-én – minden évben egy nigunt ajándékozunk neki. Az idei nigun azonban úgy tűnik, nem lett felkapott. Tudna egy dallamot komponálni a Rebbe számára?”
Nem tudtam, mit mondjak, mert azt se tudtam, hogy kezdjek hozzá. Így hát megkérdeztem, hogy a Chábád stílusában kell-e lennie, de azt mondta, hogy nem feltétlenül. Szabad kezet adott nekem, azt írhattam, amit akartam.
Elkezdtem hát gondolkozni, és a 73. zsoltárra írtam egy melódiát – ez az a zsoltár, melyet 72 éves korában mond az ember. Amikor elkészültem, felhívtam Weinberg rabbit, és megkérdeztem: „Mi legyen vele?”
Azt válaszolta: „Jöjjön el a következő fárbrengenre, és üljön a Rebbe háta mögött. Amikor jelzek, kezdjen el énekelni.” Így is történt. A jelre belefogtam: „VáÁni kirvász Elojkim li tojv – Én pedig – Isten közelsége jó nekem.”
Először mindenki meglepődött. De aztán a Rebbe hátrafordult, és mosolygott, így folytattam a dalt, kicsit meggyorsítva a tempót. A Rebbe egyszer csak nagyon izgatott lett, és integetni kezdett a kezével. Mindenki megjegyezte a melódiát, és együtt énekeltük újra és újra.
A feleségem a női részben ült, és egy hölgy, aki nem tudta, hogy az én feleségem, azt mondta neki: „Sz’iz ungenumen! Der Rebbe hat dosz ungenumen! – Elfogadta! A Rebbe elfogadta!”
Ben Zion Shenker rabbi
