7. A zsidó őszi Nagyünnepek

Elul: Chászid filozófia

 

Az Örökkévaló szeretetének elérése és megtartása –
Áni lödodi vödodi li, 5557

 

Az alábbi kabbalisztikus gondolatmenet kivonata annak a hosszabb terjedelmű máámárnak (chászid filozófiai diskurzus), amely a nagyünnepeket megelőző Elul hónap jelentőségéről, illetve az ember és Isten közötti szeretettel teljes kapcsolat kifejlesztéséről és megtartásáról szól. Ezt, a chászid filozófia egyik közismert művét, 1797-ben, Snéur Zálmán rabbi (1745–1812), az első lubavicsi rebbe fejtette ki. Később a diskurzus RSZ Likuté Torá című könyvében látott napvilágot. Az alcímek és lábjegyzetek a szerkesztő és a fordító munkái.

Megjegyezzük, hogy az itt közölt szöveg csupán saját szinopszis, minek következtében természetesen hibákat is tartalmazhat. Mi több, az eredeti héber nyelvű szöveg – amely sokkal közvetlenebbül adja át Snéur Zálmán rabbi, az Álter Rebbe tanításait – jóval többet is tartalmaz annál, mint aminek a felvázolására e helyt lehetőség nyílt. Így a kellő hébertudással rendelkezők számára ez a kivonat semmiképpen sem helyettesítheti az eredeti máámárt.

 

Elul: az isteni szerelem ápolásának hava

Írva van[1]: אני לדודי ודודי לי „Én szerelmesemé vagyok, és szerelmesem az enyém.” Az e verset alkotó négy héber szó kezdőbetűit összeolvasva az „elul” szót kapjuk, amely az őszi nagyünnepeket közvetlenül megelőző zsidó hónap neve; s ez arra a tényre utal, hogy ebben a hónapban a zsidó nép különösen szoros kapcsolatot élvez az Örökkévalóval; hasonló ez a kapcsolat ahhoz, mint amely két szeretőt köt egymáshoz.

E mögött az az elgondolás rejlik, hogy Elul hava különösen kedvező időszak számunkra, zsidók számára ahhoz, hogy megpróbáljunk közelebb kerülni Istenhez. Ezt leginkább akkor valósíthatjuk meg, ha magunkhoz ragadjuk a kezdeményezést a Vele való kapcsolatunkban, ha ápoljuk Iránta érzett szeretetünket, és ha intenzíven dolgozunk saját spirituális fejlődésünkön; mert így az Elul hónapot követő nagyünnepi időszakban Isten, azáltal, hogy kinyilatkoztatja a világegyetem feletti egyeduralmát, reagálni fog kezdeményezésünkre. Ez a felfokozott intenzitású ráeszmélés arra, hogy Isten kizárólagos Ura az egész teremtésnek, korábban nem érzett félelemmel vegyes tiszteletre és szeretetre ihlet bennünket az Örökkévaló iránt, és olyan fokú meghittségbe kerülünk Vele, amely állapotot akár az egész elkövetkező év tartamára fenntarthatjuk, megőrizhetjük magunkban. Idézett bibliai versünk – amelyben a beszélő a zsidó nép, Isten pedig a mi jelképes „szerelmesünk” – két része éppen erre a kölcsönös viszonyra utal: „Én szerelmesemé vagyok” – mi, zsidók, mivel vágyakozunk a „szerelmesünk” meghitt közelségére, megtesszük felé az első lépést; és csupán ezt követi a „és szerelmesem az enyém” – azaz Isten viszonozza gesztusunkat azáltal, hogy megújítja felettünk gyakorolt uralmát, királyságát.

 

Az embernek kell kezdeményeznie

Ez az az eszményi mód, ahogyan egy zsidónak Istenhez viszonyulnia illik – mindig nekünk kell kezdeményeznünk (ezt szakkifejezéssel „alulról való felkeltésnek” hívják), s ez Istent viszonzásra ösztönzi („felülről való felkeltés”); sose arra várjunk, hogy először Isten ihlessen meg bennünket.

 

A Király a mezőn van

Annak pedig, hogy Elul hava olyan különlegesen kedvező időpont az Istennel való kapcsoltunk fejlesztésére, az az oka, hogy ebben a hónapban az „isteni könyörületesség tizenhárom ismérve”[2] feltűnő intenzitással sugárzik. A könyörületesség tizenhárom ismérve a spiritualitás igen fenséges szintje – ez Istennek magának, mondhatni, természetéből fakadó része –, amely jom kipurkor megnyilvánul, s az, hogy ez Elul havában is érzékelhető, azt mutatja, hogy Isten ekkor valóban „szívére veszi” a zsidók könyörgéseit.

Ez talán szemléletesebbé tehető egy példa segítségével. Elul havában Istent királyhoz hasonlítjuk, aki hosszabb utazást követően visszatérőben van fővárosába és alattvalói, ezt tudván, kisereglenek a várost övező mezőkre, hogy felsorakozzanak az út mentén, ahol a király majd elhalad. Ekkor a király mosolyogva fogad mindenkit, és kedves ábrázattal fordul mindenki felé (és nem csupán a nemesekre és a magas rangú tisztviselőkre tekint jóindulattal, hanem az egyszerű földművesekre is). Ezután, amikor a városba visszatér, mindenki tovább kíséri őt oda. Miután azonban belépett a palotába (a király itt már fejedelmibb magatartást vesz fel – felségjogát újfent kinyilatkoztatja), már csupán a legmagasabb rangú polgárokat hajlandó fogadni, és azokat is csak előzetes bejelentkezést követően. Akárcsak a király a palotába való visszatértét követően, Isten az engesztelés napján törvényt ül, és ekkor a tizenhárom ismérv kiaknázása révén megbocsát a zsidóknak, ám elul havában ugyanezek az ismérvek spirituális rangtól függetlenül minden egyes zsidó számára hozzáférhetőek.

 

A szeretet kölcsönös viszonzása

Miért érdemelhetjük ki ezt a csodálatos kinyilatkoztatást?

A könyörületesség tizenhárom ismérvében rejlő nagyszerű isteni revelációban akkor részesül az ember, amikor akaratát először szívből jövő őszinteséggel Istennek szenteli. Az embernek addig kell elmélkednie Isten leírhatatlan nagyságán, és ehhez képest a maga totális jelentéktelenségén, amíg igazán rá nem ébred arra, hogy azok a csip-csup, anyagi természetű vágyak, amelyeket magában dajkál, tökéletesen értéktelenek, és ekkor rádöbben, hogy az egyetlen dolog, amely után érdemes vágyódni, az maga Isten, akiért az ember – Isten ments, de – még akár az életét is hajlandó lenne feláldozni. Amikor Isten azt látja, hogy egy zsidó a legtökéletesebb mértékben átadja önmagát Neki, Ő ezt hasonlóan viszonozza, azaz engedélyezi az illető számára, hogy a fentebb említett nagyszerű reveláció – mondhatni Önnönmaga egy aprócska, ám emberi mérték szerint mégis roppant töredékének – részesévé váljon.

 

Izraelnek nem lehetetlen

Ne gondoljuk azt, hogy ezt a szintet lehetetlen elérni, mert ennek éppen az ellenkezője igaz: a képesség, hogy önmagunkat teljesen Istennek szenteljük, minden egyes zsidó lélek elidegeníthetetlen képessége. S csakugyan, már maga a szó, hogy „Izrael” (héberül „Jiszráél”, és a zsidó népre utal) is olyan embert jelent, akiben maga Isten a legdominánsabb elem: י-שר-אל „JI-SZáR-ÉL”, azaz benne „Él” (Isten egyik neve) a „szár” (vezető, uralkodó).

 

A lelkünkben rejlő isteni iránt érzett szánalom

Valójában azonban sokan vannak, akik még nem érték el ezt a szintet; sőt, ami azt illeti, éppen ellenkezőleg, talán (Isten ments) éppen saját anyagi jellegű vágyaikat helyezték előtérbe, és valami módon vétkeztek az Örökkévaló ellen. Ám ezekben az emberekben is ott ragyog az isteni fény – az ugyanis kiolthatatlan – csak mintha elveszett volna, olyannyira feloldódott a személyiségben, ezért vissza kell szerezni, újra meg kell gyújtani. Az ilyen helyzetre adott tanácsnak fogható fel a következő bibliai vers[3]: „És onnan fogod keresni az Örökkévalót, a te Istenedet.” Mivel Isten mindenütt jelenlevő, az „itt” szó mindig Rá vonatkozik, az „ott” szó pedig néha a szentség ellentétére való utalásként használatos. A mi kontextusunkban ez a szó olyan cselekedetekre, szavakra és gondolatokra utal, amelyekkel egy személy valószínűleg nem isteni (hanem ellenkezőleg, istentelen, bűnös) célokat szolgált. Annak, aki újra rá akar találni az isteni szikrára, amelyet „elvesztett”, – a vers jelképes fogalmazásával élve – onnan kell keresnie: nem helyénvaló cselekedeteinek, szavainak és gondolatainak vidékéről. Onnan kell keresnie a választ, minden aprócska dolgot gondosan megvizsgálva, és felfogva, átérezve vétkének rettenetes mivoltát. Amikor az ember ráébred saját zsidó lelkének magasztos természetére és arra, hogy az elkövetett bűn milyen messzire távolította el Istentől, akkor szörnyen megbánja, hogy vétkezett, és ténylegesen szánalmat és részvétet érez saját szegény, szerencsétlen lelke iránt. Ez a szánalom a kulcs annak az Isten iránti elidegeníthetetlen szeretetnek az újra megtalálásához, amit az illető „elveszített”, ugyanis amikor valakiben szánalom ébred saját lelke iránt, akkor ezt az embert Isten is meg fogja szánni, és hozzá fog járulni ahhoz, hogy ebben az emberben újra felragyogjon az Isten iránti, eladdig rejtőző szeretet.

(Ez rendkívül hasznos elképzelés az Istenhez való közelítés szempontjából, és a következő vers is erre utal[4]: „Jákobhoz, aki megváltotta Ábrahámot.” Mint az közismert, ősatyáink mindegyikéhez, Ábrahámhoz, Izsákhoz és Jákobhoz is egy-egy kifejezetten rá jellemző isteni érzületet társítunk: Ábrahámhoz az istenszeretetet, Izsákhoz az istenfélelmet, Jákobhoz pedig a szánalom, a részvét érzését. Amint arra a vers a „Jákob” és „Ábrahám” szavakkal utal, a szánalom – vagyis a szánalom, amelyet az ember a saját lelke iránt érez, amikor elgondolkodik azon, hogy elkövetett bűnei eredményeképpen a lelke milyen mélyre süllyedt, mennyire lealjasodott – hathatós eszköz az ember számára Istennel való kapcsolatának elmélyítéséhez, mivel a szánalom még a mélyen eltemetett istenszeretetet is képes „megváltani”, „visszaszerezni” – vagyis előhozni, újra fellobbantani – amint azt fentebb már kifejtettük.)

És mi van azzal, aki megpróbál ugyan belegondolni, milyen mélyre süllyedt a lelke bűnei miatt, mégsem látszik képesnek szánalmat érezni saját lelke iránt? Már maga ez a körülmény is szánalmat kell, hogy ébresszen ebben az emberben, hiszen ezek szerint a lelke olyan állapotba került, mint egy amputált végtag, amelynek meglétét már egyáltalán nem érezzük. A szánalomnak azonban olyan ereje van, hogy amennyiben ez a gondolat végül mégiscsak részvétet ébreszt az illetőben, még lelkének „amputált tagja” is „visszakapcsolódik” hozzá.

 

A fellángolás érzésének hosszú távú megtartása

Van még egy dolog, amelyet szem előtt kell tartanunk. Még ha valaki meg is vizsgálja cselekedeteit a fentebb ismertetett módon, és rá is talál magában elveszettnek hitt istenszeretetére – a felszínre hozván, hogy megtapasztalja azt, mint cselekedeteinek indítékát –, az ennek eredményeképpen feltáruló isteni nem fogja tartósan körülvenni az illetőt, ha az nem gondoskodik megfelelő környezetről, valamiről, amiben, úgymond, tarthatja azt. Arról is gondoskodni kell, hogy az inspiráció, amelyért az illető olyan keményen megdolgozott, ne váljon szép lassan – visszatérvén a mindennapi élet megszokott kerékvágásába – semmivé.

Ez a „tároló edény”, amely megtartja és megőrzi az emberben az isteni ihletet, nem más, mint maga a Tóra, amint maga is mondja[5]: „…meg­ke­re­sem, akit lelkemből szeretek… Megragadtam, nem is engedem el, míg be nem vezetem anyám házába, szülőmnek szobájába.” A zsidó filozófia magyarázata szerint az „anyám háza” és a „szülőmnek szobája” héber kifejezések az Írott Tanra (a Szentírás) és a Szóbeli Tanra (a zsidó tu­do­mány egész korpusza, amely hagyományosan a Szentírásból lett kifejtve) utal. Mindez azért van így, mert a háznak vagy szobának a feladata az, hogy körülvegyen, körülzárjon, hogy tartalmazza – szélesebb illetve leszű­kí­tettebb értelemben – azt, ami benne van, a mi kontextusunkban pedig ezek a kifejezések misztikus utalások arra a módra, ahogyan a tóratanulás és a micvák megtartása maguk is „edényekként” viselkednek, amelyek min­den egyes zsidóban „tartalmazzák, tárolják” Isten fényét. A tanulás vala­mint az Írott és a Szóbeli Tan gyakorlása, megtartása révén az ember gon­doskodik arról, hogy az az isteniség, amelyet sikerült felszínre hozni magában, vele is marad; s mi több, ennek révén képes lesz a spirituális fejlődésre, képes lesz arra, hogy egyre magasabb és magasabb szinteket valósítson meg Istennel való kapcsolatában.

[1] Énekek éneke 6:3.

[2] Ez az a tizenhárom ismérv, amelyet Isten kinyilatkoztatott Mózesnek, amikor az megbocsátásért könyörgött hozzá a zsidók számára, akik az aranyborjú imádásával a bálványimádás bűnébe estek (lásd 2Mózes 34:6.). Isten Mózes elé tárta, hogy e tizenhárom ismérv felidézésével miképpen ébreszthető fel Isten könyörületessége, hasonlóan ahhoz, ahogyan az ember megbántott barátját igyekszik megbocsátásra ösztönözni oly módon, hogy emlékezteti őt könyörületességének jól ismert vonásaira.

Ez a tizenhárom ismérv a következő versben jelenik meg:

יְהוָה יְהוָה, אֵל רַחוּם וְחַנּוּן אֶרֶךְ אַפַּיִם, וְרַב חֶסֶד וֶאֱמֶת. נֹצֵר חֶסֶד לָאֲלָפִים, נֹשֵׂא עָו‍ֹן וָפֶשַׁע וְחַטָּאָה; וְנַקֵּה…

„Hásém, Hásém (Az Örökkévaló, az Örökkévaló) irgalmas és kegyelmes Isten, türelmesen elnéző, nagy a kegyelemben és az igazságban. Megőrzi a kegyelmet ezredízig, megbocsátja a bűnt, az elpártolást és a vétket, és megtisztítja [azokat, akik megbánják bűneiket].” (2Mózes 34:6-7.)

Négy véleményt ismerünk a tizenhárom ismérv pontos sorrendjét illetően (lásd a lubavicsi rebbe levelezését: Igrot Kodes, II., 369–370. l.):

Az első értelmezés: Az Ári álláspontja (Éc chájim, Sáár árich ánpin, 11. fej., Pri éc chájim, Sáár háSzlichot, 4. fej.) – az Ő nézete a legáltalánosabban elfogadott vélemény a kabbalisztikus irodalomban:

Hásém, Hásém (mind a tizenhárom ismérv gyökere); 1. Él: Mindenható; 2. Ráchum: irgalmas; 3. Vöchánun: és kegyelmes; 4. Erech: türelmesen; 5. Ápájim: elnéző; 6. Vöráv cheszed: nagy a kegyelemben; 7. Veemet: és az igazságban; 8. Nocér cheszed: megőrzi a kegyelmet; 9. Lááláfim: ezredízig; 10. Noszé ávon: megbocsátja a bűnt; 11. Vápesá: az elpártolást; 12. Vöchátáá: a vétket; 13. Vönáké: és megtisztítja.

A második értelmezés: Rábénu Tám álláspontja a Toszáfotban (Ros hásáná 17b.):

1. Hásém; 2. Hásém; 3. Él: Mindenható; 4. Ráchum: irgalmas; 5. Vöchánun: és kegyelmes; 6. Erech ápájim: türelmesen elnéző; 7. Vöráv cheszed: nagy a kegyelemben; 8. Veemet: és az igazságban; 9. Nocér cheszed lááláfim: megőrzi a kegyelmet ezredízig; 10. Noszé ávon: megbocsátja a bűnt; 11. Vápesá: az elpártolást; 12. Vöchátáá: a vétket; 13. Vönáké: és megtisztítja.

A harmadik értelmezés: Niszim Gáon rabbi véleménye (Toszáfot, uo.):

1. Hásém; 2. Él: Mindenható; 3. Ráchum: irgalmas; 4. Vöchánun: és kegyelmes; 5. Erech ápájim: türelmesen elnéző; 6. Vöráv cheszed: nagy a kegyelemben; 7. Veemet: és az igazságban; 8. Nocér cheszed: megőrzi a kegyelmet; 9. Lááláfim: ezredízig; 10. Noszé ávon: megbocsátja a bűnt; 11. Vápesá: az elpártolást; 12. Vöchátáá: a vétket; 13. Vönáké: és megtisztítja.

A negyedik értelmezés: A Széfer chászidim álláspontja (250. rész):

1. Ráchum: irgalmas; 2. Vöchánun: és kegyelmes; 3. Erech ápájim: türelmesen elnéző; 4. Vöráv cheszed: nagy a kegyelemben; 5. Veemet: és az igazságban; 6. Nocer cheszed lááláfim: megőrzi a kegyelmet ezredízig; 7. Noszé ávon: megbocsátja a bűnt; 8. Vápesá: az elpártolást; 9. Vöchátáá: a vétket; 10. Vönáke: és megtisztítja; [az utolsó három egy későbbi versből van: 2Mózes 34:10.] 11. Vöszáláchtá láávonénu: és bocsásd meg a bűneinket; 12. Ulchátáténu: és vétkeinket; 13. Uncháltánu: és végy birtokodba minket.

[3] 5Mózes 4:29.

[4] Jesájá 29:22.

[5] Énekek éneke 3:2-4.