Előszó

 
Kezetekben tartjátok a Zsidó Tudományok Szabadegyeteme tankönyv sorozatának első kötetét. Ebben a terjedelmes anyagban a Talmudból, Maimonidész munkáiból, a zsidó filozófia és misztika műveiből válogattunk és fordítottunk. Például a most megjelentetett Talmud-fordítás, amely a Talmud valódi, vitázó jellegét jól tükrözi, kizárólag a Szabadegyetem tankönyveiben jelenik meg. A fordítások nagy része a héber, jiddis vagy arámi eredetiből erre a programra készült, alkalmanként korábbi magyar vagy angol fordítások felhasználásával. A könyv anyagát illusztrációkkal és térképekkel egészítettük ki, ezzel is segítve a könnyebb érthetőséget. Célunk ebben a szemeszterben átvenni az itt összegyűjtött anyag egy részét.
A Szabadegyetem célja mindezeket a klasszikus tanokat olyan érdeklődők számára is eljuttatni, akiknek eddig nem nyílt lehetőségük az ilyesfajta autentikus tudományokban elmélyülni. Az itt közé tett anyag, és a Szabadegyetem tanrendje egyedül álló abban, hogy az egyik oldalról nagyon mély és közvetlen bepillantást nyújt a zsidó tudományokba, ugyanakkor olyan emberek számára is érthető akiknek semmiféle előismeretük nincsen. Ez a program tükrözi a valódi jesivák tanmenetét is. Azért, hogy az anyag ne legyen túl terhelő, a napi programot úgy állítottuk össze, hogy a nehezebb, például Kabbala óra után könnyebb óra következzék. Ha valaki túl nehéznek érzi a programot, az feltétlenül jelezze, és lehetőségeinkhez képest megpróbálunk minden igényt kielégíteni.
Az alapos, esetleges félreértéseket, tévhiteket tisztázó tanulás érdekében, a magas szintű tanulással együtt olyan, beszélgetéseket tervezünk, melyeken mindenki felteheti témába vágó kérdéseit. El szeretnénk kerülni az olyan órákat, melyeken a társaság nagy része nem, vagy csak kis részben érti, hogyan kapcsolódnak az egymást követő gondolatok, ezért ha kérdéseitek vannak, szóljatok bátran – könnyebb helyben tisztázni a kérdéseket, mint órákkal vagy napokkal később. Természetesen az órák, és a szemeszter után is van mód kérdések, vagy akár nem tárgyalt témák tisztázására, megbeszélésére is.
Hatékony, jó tanulást kívánunk! 

 

Maimonidész előszava a Misnához írt kommentárjaihoz (részletek)

Maimonidész ebben a munkájában világosan elénk tárja a Talmud eredetét, célját, módszerét és szellemét. Alapvető fontosságú műve klasszikussá vált, és olyan alapvető fontosságú témákat tárgyal, mint a például hogy a rabbiknak joguk van-e hozzátenni a Tóra eredeti törvényeihez; hogy miért jegyezték föl folyamatosan a Talmudban a zsidó törvény elfogadott szabályaival kapcsolatos nézeteltéréseket, és hogy mi a megfelelő megközelítési módja a bibliai versek és a bonyolult Ágádá rabbinikus értelmezésének. A fejezetek felosztása, megszámozása és címe a szerkesztő munkája.

 

1. fejezet

A szóbeli hagyomány eredete

Tudnunk kell, hogy minden egyes micvához, amit a Szent – áldott legyen! – adott Mose Rábénunak [Mózes, a mi Tanítónk], béke reá, Magyarázatot is adott neki. Az Örökkévaló elmondta Mózesnek a micvát, és utána meg is magyarázta, kifejtette a lényegét és a Tóra verseibe foglalt összes bölcsességet. Mózes a következőképp tanította a népnek a Tórát: Mózes belépett a sátorba, őt Áron követte elsőként. Mózes egyszer elmondta neki a micvát, és megtanította neki a lényegét, ahogyan neki megtaníttatott. Áron később Mózes jobbjára húzódott. Ezután Áron fiai, Eleázár és Itámár léptek be, és Mózes nekik is elmondta azt, amit Áronnak. Ezután visszahúzódtak: az egyik Mose Rábénutól balra ült le, a másik Árontól jobbra. Ezután jött a Hetven Vén, és Mózes ugyanúgy kitanította őket is, amiképpen Áront és a két fiát. Ezután bejött a nép és mindazok akik a Hásémet keresték, és Mózes előadta nekik a micvát, míg végig nem hallgatták ajkairól. Látjuk, hogy Áron minden micvát négyszer hallott Mózes ajkairól; a fiai háromszor; a Vének kétszer; a többiek pedig egyszer. Mózes ezután visszavonult, és Áron minden jelen lévővel ismertette a tanult micvát – amit, mint említettük, négy ízben hallott Mózestől – és elmagyarázza. Áron ezután visszahúzódott; fiai ekkor már négyszer hallották a micvát: háromszor Mózestől, és egyszer Árontól. Eleázár és Itámár Áron visszahúzódása után ismertette a micvát, megtanította minden jelen lévőnek, és befejezte az oktatást. Látjuk, hogy a Hetven Vén négyszer hallották a micvát: kétszer Mózestól, egyszer Árontól, és egyszer Eleázártól és Itámártól. Ezután a Vének is ismertették és elterjesztették a nép közt a micvát – egy-szer. Látjuk, hogy az egész gyülekezet négyszer hallotta a micvát: egyszer Mó-zestól, egyszer Árontól, harmadszorra Áron fiaitól, és negyedszerre a Vénektől. Ezután a nép minden tagja egymást tanította úgy, ahogy Mózes ajkairól hallotta, és emlékeztetőket írtak [maguknak] a micváról. A Tisztségviselők ezután Izrael széle-hosszát beutazták, és addig tanították és magyarázták a micvát, míg mindenki pontosan és folyékonyan nem tudta. Ezek után ismertették velük az Örökkévalótól kapott, szóban forgó micvához szükséges magyarázatokat, ame-lyek sok különféle tárgyra vonatkoztak. A micva ezáltal írásba foglaltattatott, Szóbeli Hagyománya pedig az emlékezetbe vésődött. Rabbijaink egy Brájtá-ban (Szifrá 3Mózes 25:1.), azt mondották: A vers szerint (3Mózes 25:1.) „És szólt az Örökkévaló Mózeshez a Szináj hegyén…”, majd ismerteti a Smíta törvényeit. Már most mire tanít minket a „Szináj hegyén” kitétel? Hát nem tudott dolog-e már, hogy az egész Tóra a Szináj hegyén mondatott el (3Mózes 27:24.)? A Tórában azonban ennek ellenére sincs fölösleges közlés! A kifejezés azért áll itt, hogy rámutasson: amiképpen látjuk, hogy a Smíta általános törvényei a részleteikkel és feltételeikkel együtt a Szináj hegyén mondattak el, ugyanúgy minden micva általános törvényei, részle-tei és feltételei is a Szináj hegyén mondattak el. Például az Örökkévaló azt mondta Mózesnek: „Sátrakban (szukot) lakjatok hét napon át” (3Mózes 23:42.). Utána tudatta, hogy ez a szukot micva minden férfira kötelező, a nőkre azonban nem (Szukká 2:8.); hogy sem a beteg, sem az utazó nem köteles betartani (uo. 4., Talmud Szukká 26a..); és hogy a szukka a tetejét a föld elválasztott termékeiből kell készíteni, nem pedig gyapjúból, selyemből vagy kajlim-ból (tartozékokból) – ide értve a föld terményeiből készül-teket is –, például párnákból, takarókból és ruhadarabokból (uo. 1:4.). Közölte, hogy mind a hét napon át a sátorban kell enni, inni és aludni (uo. 28b.), és hogy a sátor belső területe nem lehet kisebb, mint 7 x 7 tfáchim, a magassága pedig nem lehet több 10 tfáchimnál (uo. 16b., uo. 1:1.). Mikor Mózes, a Próféta eljött, Hasém adta neki ezt a parancsolatot és a magyarázatát, amiképpen történt az a Tóra mind a 613 parancsolata esetében; ezek és magyarázataik mind továbbadattak: a parancsolatok írásban, a magyarázatok szájról szájra. És történt, hogy negyven esztendő elteltével, a tizenkettedik hónapban (5Mózes 1:3.), Svát hava első napján Mózes maga köré gyűjtötte a népet, és így szólott hozzájuk: „Halálom ideje elérkezett. Ha van köztetek olyan, aki hallott egy halakhát [törvényt], de elfelejtette, jöjjön hozzám, és elmagyarázom neki. És jöjjön az is, aki a Tóra bármely más dolgát illetően bizonytalankodik, és megmagyarázom neki.” A Tórában az áll: „Hozzáfogott Mózes [még utoljára] magyarázni ezt az [írott] tant” (5Mózes 1:5.). „Aki valamelyik törvényt elfelejtette, jöj-jön, s meg lesz tanítva, és akinek magyarázat kell, jöjjön, és megadatik neki.” (vö. Szifré uo.). Ilyenformán Mózes ajkairól hallották a halakhák magyarázatát, amelyeket Svaht első napjától Ádár hetedik napjáig szorgalmasan tanulmányoztak. Mózes közvetlenül a halála előtt elkezdte tekercsekre írni a Tórát – tizenhárom pergamen Tóra-tekercsre –, amelyek mindegyike a börésit bétjétől kezdve a léné kol jiszróél lámedjéig mindent magába foglalt (Bává Bátrá 16a.). Izrael mind a tizenkét svátimjának adott egyet-egyet, hogy aszerint cselekedjenek, és tartsák be a parancsolatait. A tizenharmadik tekercset a levitáknak adta, mondván nekik: „Vegyétek a törvények e könyvét, és helyezzétek el az Örökkévaló, a ti Istenetek szövetsége ládájának oldalára, hogy ott legyen tanúul…” (5Mózes 31:26.). Mózes ezután – a Hagyomány számítása szerint – Ádár hetedik napjának de-lén (Megilá 13b.) lejött a Nebó-hegyről. (Ami ezután történt vele, az nekünk a halálának tűnik, mivel többé senki sem látta közülünk, és csak az emlékezete maradt meg; ami azonban őt magát illeti, abból a magasságból szemlélve, ahová fölemelkedett, ez az életnek egyfajta folytatása. Ilyen értelemben mondották a Bölcseink, hogy „Mose Rabbénu nem halt meg, hanem fölemelkedett, és most odafönt tanul” [Szotá 13a.]. Ennek a fogalomnak a kifejtése azonban roppant hosszú lenne, és nem ez a megfelelő hely rá.) És miután Mózes – béke reá! – Józsuára hagyományozta az Örökkévalótól kapott magyarázatot és „meghalt”, Józsua és kortársai alaposan tanulmányozták és boncolgatták azt. Afelől azonban nem támadt kétség, hogy mit hallott ő és az összes többi Vén közvetlenül Mózestől, és efölött nem volt vita. Azok az elága-zásokat [ezeknek a kijelentéseknek az elágazásait], amelyeket nem közvetlenül a Próféta szájából hallottak, azokat a Szináj hegyén kapott rendszer, A Tóra értelmezésének tizenhárom módszere alkalmazásával oldották meg. Az ezen a módon származtatott törvények néhánya nem váltott ki ellenvetést, és egyhangúlag elfogadták őket. Néhány fölött azonban véleménykülönbség keletkezett: az egyik szaktekintély ilyen sorrendbe rendezte a tényeket, s így jutott bizonyos meggyő-ződése szerinti eredményre, a másik pedig másféle sorrendbe rendezte őket, ahogyan az már az elméletek kialakításakor történni szokott. Mikor a szaktekintélyek között ilyen ellentmondások keletkeztek, a többségi véleményt fogadták el, ahogyan azt ilyen helyzetekre a Tóra előírja: „…légy a sokaság mellett” (2Mózes 23:2.).

 

3. fejezet

A hagyomány átadása és megőrzése

Józsua a halálához közeledve személyesen igazította el a Véneket az általa kapott magyarázatok dolgában, és azokban a dolgokban, amelyek élete során szűrődtek le a törvényekből. Ezek a már eldöntött dolgok többé nem voltak vita tárgyai. Azok a dolgok azonban, amelyek vita tárgyai voltak, azokat végérvényesen eldöntötte a Vének többségi szavazata. (Ezek a Vének Józsua könyve 24:31-ben vannak említve: „És szolgálta Izrael az Örökkévalót Józsua minden napjaiban, és a vének minden napjaiban, akik sokáig éltek Józsua után, és akik tudták az Örökkévaló minden cselekedetét, amelyet mívelt Izraellel.”) Ezt követőleg ezek a Vének megtanították a Prófétáknak mindazt, amit Józsuától hallottak, és minden próféta megtanította a következőnek, de sosem fordult elő, hogy ne adták volna tovább az adott törvények elemzését és az elsődleges törvényekből származtatott új törvényeket. Minden nemzedék Vénei magától értetődőnek és természetesnek vették elődeik végső szavait, tanulmányozták őket és részleteket származtattak belőlük, de sosem vitatták őket. Ez a folyamat A nagy gyűlés férfiai-nak korszaka alatt – amely magába foglalja Chágájt, Zechárját, Máláchit, Dániélt, Chánánját, Misáélt, Ázáriát, Ezrá HaSófert, Nechemjá ben Cháchalját, Mordechájt és Zerubável ben Sáltiélt – mindvégig tartott. Azoknak a száma, akik együtt voltak ezekkel a pró-fétákkal, „a kovácsok és lakatosok” és a hozzájuk hasonlók, százhúszra rúg (Megilá 17b.). Miként a korábbi bölcsek, ők is elemezték elődeik tanításait, gezérákat bocsátottak ki, és tannokókat léptettek érvénybe. Ennek az őseredeti csoportnak az utolsó tagja volt a Misnában először említett Bölcs, Igazságos Simon, nemzedéke kohén gádolja.

 

Rabbi Jehudá, a fejedelem, a Misná összeállítója

Végül eljött az ideje Rábénu Hákádosnak (nyugodjék békében!), aki a maga nemzedékében és korában egyedülálló volt, olyan ember, akiben olyan mértékig élt a nemesség és a kiváló jellem, hogy kiérdemelte kortársaitól a Rábénu Hákádos (Szent Mesterünk) címet. A neve: Jehudá. Roppant bölcs és kiváló em-ber volt: „Mózes napjai óta csak a Rabbi megjelenésekor láttunk először egyetlen emberben megtestesülni ekkora Tóra-ismeretet és emberi nagyságot” (Gitin 59a.). A kegyesség és alázatosság eleven szobra volt, tartózkodott minden fény-űzéstől: „Mióta a Rabbi meghalt, eltűnt az alázatosság és a bűntől való félelem” (Szotá 49a.). Kristálytiszta nyelvezetet használt, és olyan mértékben felülmúlt mindenkit a szent nyelv használatában, hogy a bölcsek a szó szoros értelmében a szolgáitól és a szolgálólányaitól tanulták azoknak a ritka bibliai szavaknak a jelentését, amelyek értelmezésében bizonytalankodtak! Ezt a tényt a Talmud halha-tatlanná tette (Ros Hásáná 26b.). Volt vagyona, pénze és hatalmas birtoka: „Rabbi lovásza gazdagabb volt, mint Sabur, Perzsia királya” (Bává Möciá 85a.). Gazdagságát arra használta, hogy támogassa a bölcseket és a bölcsességet keresőket, és egész Izraelben terjesztette a Tóra-ismeretet. Összeállította a törvényeket, a bölcsek szavait, és azokat a vitákat, amelyek Mose Rábénú napjaitól az ő napjaiig keletkeztek. Mindezeken kívül ő maga a Hagyomány egyik közvetítője volt. Mert apjától, III. Simontól kapta, aki az ő apjától, II. Gámliéltől, ő pedig II. Simontől, az ő apjától, az pedig Gámliéltől, a Véntől; az I. Simontól, az Hiléltől; Hilél Simahjától és Ávtáljontól, a tanítóitól; ők Jehudá ben Tábajtól és Simon ben Setáchtól; ők Jehosuá ben Peráchjától és Netáj HáÁrbájlitól; ők a szochói Antignosztól; ő Igazságos Simontól; az Ezrától, mivel ő, Igazságos Simon a Nagy Gyülekezet Férfiai közül való volt; Ezrá a tanítójától, Báruch ben Nérijától; Báruch pedig Jeremiás prófétától. Jeremiás hasonlóképpen kétségkívül az előtte járt prófétáktól kapta, prófétáról prófétára, vissza egész a Vénekig, akik Józsua ben Nuntól kapták, az pedig Mózestől.

 

4. fejezet

A Szóbeli Tan felosztása

Az Írott Tóra magyarázásának kategóriái

Miután összeállította véleményeit és állításait, Rábénu Hákádos hozzáfogott a Misná összeállításához, amely a Tórában leírt összes parancsolat magyarázatát magába foglalja: 1. A közvetlenül Mózestől kapott alapvető magyarázatokat; 2. Azokat a következtetéseket – az adott információra vonatkozó elágazáso-kat –, amelyek a szintén Mózestől kapott értelmezési rendszer alkalmazásával vontak le, és amelyek fölött nem volt vita; és 3. A fenti módon levont, de vitatott következtetéseket, amelyek a tételek ki-alakítása során, az adott tények más-más sorrendbe történt helyezése folytán alakultak ki. Ezek a véleménykülönbségeket az „Ez ezt mondja, de az azt mond-ja…” bevezető kifejezéssel vannak lejegyezve. Ha csak egyetlen ellenvélemény akadt is a többségi véleménnyel szemben, mind az egyén, mind a többség állás-pontját lejegyezték. Ezt egy rendkívül fontos elv miatt tették így (az Édijot 1:6. egyik misnája említi), Később idézni fogom, de csak azután, hogy ismertettem egy lényeges alappontot, amit ehhez tudni kell:

 

 

Szóban ismert törvények, amelyek az Írásra utalnak – Nem vitatottak

Kérdezheti valaki: Ha – mint az első fejezetben olvasható, a Tóra törvényeinek minden alapvető magyarázatát Mózestől kaptuk (a törvények általános meg-szövegezését – ahogyan azok a Tórában leírva találhatók –, és az egész Tóra minden törvényének részletei is kitételei megmondattak a Szináj-hegyen – Torát Kohánim, Bhár), akkor miféle törvényeket jelöl a „Háláchá löMose MiSzináj”, a Mózesnek a Szinájon adott törvények kifejezés? Mindenekelőtt teljes mértékben meg kell értenünk a kiindulási pontot: azokat a magyarázatokat, amelyek köztudomás szerint Mózestől származnak, soha senki nem vitatta [egyiket sem]. Mózes óta mind a mai napig nincs tudomásunk róla, hogy bölcseink között bármely korszakban, bármely időben olyan vita támadt volna [Mózes idejétől Ráv Ási idejéig], amelyben egy bölcs kijelentette volna, hogy annak az embernek, aki kiütötte egy felebarátja egyik szemét, a „szemet szemét” vers (5Mózes 19:21.) értelmében eljárva, szintén ki kell ütni az egyik szemét; csak olyan bölcs akadt, aki kijelentette, hogy a sérülés okozója pénzbeli kártérítéssel tartozik. És olyannyira nem kerekedett soha vita annak a versnek az értelmezését illetően, mely szerint „És vegyétek magatokhoz az első napon díszfának gyümölcsét” (3Mózes 23:40.), hogy csupán egyetlen bölcs helyezkedett arra az álláspontra, hogy ez az etrogra vonatkozik, míg egy másik szerint birsalmára, gránátalmára vagy más gyümölcsre. Sose találkoztunk olyan vitával, amelynek témája a hadasz, azaz a „sűrű lombú fának gallya” (uo.) lett volna. Sose támadt vita azon, hogy az „akkor vágd le kezét” (5Mózes 25:12.) kifejezés pénzbeli kártérítést jelent. Ezeket a tényeket nem vonják kétségbe, mert mind visszavezethetők Mózesig. Mindezekkel a tényekkel kapcsolat a Rabbik kimondották: „Az egész Tóra általános irányelvei, valamint azok részletei és a kitételei a Szináj hegyén mondattak meg.” Mindazonáltal, noha Mózes adta közre őket, s ilyenformán nincs vita fölöttük, lehetséges, hogy ezek a kitételek később, az Írott Tórából szűrődtek le, még pedig a Tóra-értelmezés nekünk adatott tudományán keresztül. Az Írott Tórának ezeket a magyarázatait az Írásba ágyazott különféle varok és aszmahták alkalmazásával vezethetjük le. [Az, hogy miként kell a Tóra-versek magyarázatát leszűrni, lehet vita tárgya.] Így tehát, mikor az látjuk, hogy a Talmud rabbijai egy elemző vita alkalmával ellentmondanak egymásnak, és bizonyítékokkal támasztják alá ezeket vagy a hasonló magyarázatokat, akkor nem a magyarázaton vitáznak. Például mikor az a kérdés kerül előtérbe, hogy „a díszfának (hádár) gyümölcse” azt jelenti-e, hogy az etrog mellett gránátalmát, birsalmát vagy valamilyen más gyümölcsöt értsünk, és az egyik Bölcs előáll az Írásnak egy olyan részletével, amely szerint a „a dísz-fának (hádár) gyümölcse” azt jelenti, hogy a fának olyannak kell lennie, amelyiknek a kérge ugyanolyan ízű, mint a gyümölcséé (az etrog); egy másik szerint azt jelzi, hogy „a gyümölcs, amely ott lakozik (A hádár – lakó – jelentésű szóból) egész évben a fákon” (szintén az etrog); míg megint egy másik azt mondja: „A gyümölcs, amely minden vízfelület mellett lakozik” (lévén a hádár a víz jelenté-sű görög szóval rokon – ez megint csak az etrogra utal). Ezek a bizonyítékok nem azért hozattak fel, mintha a Rabbik nem lettek volna biztosak a dologban, amíg ezekre az utalásokra rá nem bukkantak, mivel Józsuától mostanáig mindig etrogot vittek a lulav mellett, s efelől nem volt vita. Nem erről van szó: ezek a bizonyítékok csak később, a rabbik kutatásainak eredményeként hozattak fel, amelyeket annak feltárására indítottak, hogy a vers pontosan miként utal a már jól ismert magyarázatra. Ez célja annak, hogy előtárják a hadas mibenlétére vonatkozó bizonyítékokat, a testi sértések esetén kiszabható pénzbüntetésre vonat-kozó törvények bizonyítékait, továbbá a kohén lányával kapcsolatos törvényekre vonatkozó bizonyítékaikat, amiről fentebb már szó esett. Minden ilyen bizonyí-ték csak ezen az alapon hozható fel. Ez a jelentése annak a mondatnak, amely szerint „Az általános törvényeket és a részleteket… Mózestől kaptuk.” Példának okáért azok a dolgokat, amelyek „a Tórában leírt általános utalás, amit egy részletes utalás követ” vagy bármely más értelmezési szabály alapján szűrhetők le, „amelyeket Mózestől kaptunk [aki a Örökkévalótól kapta] a Szinájon.”

 

 

Háláchá löMose miSzináj

Mindazonáltal, jóllehet valamennyi törvényt Mózes tárta elénk, ettől még nem nevezzük őket Háláchá löMose miSzinájnak, azaz a Mózesnek a Szinájon adott törvényeknek. Nem lehet azt állítani, hogy a tény, miszerint „a fa gyümölcse” etrogot jelent, Háláchá löMose miSzináj, és azt sem lehet állítani, hogy az a tény, mely szerint aki a felebarátjának sérülést okoz, pénzbeli kártérítéssel tartozik [és nem kell a betű szerinti értelemben véve őt is megsebezni], Háláchá löMose miSzináj. Mindazonáltal már teljesen világos előttünk, hogy bár mind-ezeket a magyarázatokat valóban egytől-egyig Mózestől kaptuk, attól még vannak olyan utalásaik az Írásban, vagy az Írás elemzésének egyik vagy másik módszerével leszűrhetők ilyenek, amelyekre vonatkoztatható a Háláchá löMose miSzináj fogalma. Ez az oka annak, hogy mikor kimondatott, hogy számos törvényi rendelkezés Háláchá löMose miSzináj, fölmerült a kérdés (Szukká 5b–6a.): „Hogyan mondhatjuk, hogy ezek Háláchá löMose miSzináj, mikor úgy mondják, hogy a rendelkezésekre az a vers utal: „Gabonának és árpának földje, boré, fügéé és gránátalmáé, olívaolaj és méz földje”? És a válasz úgy szólt: Ezek valóban Háláchá löMose miSzináj, és nincs reális alapja, hogy az Írás elemzése által szűr-jük le őket, mivel sehol a Tórában nincs rájuk utalás, de emlékezetsegítő mód-szerként ezekre a micvákra asszociálunk, hogy megkönnyítsék felidézésüket, noha nem szánták őket a vers jelentésének. És mikor Bölcseink válaszoltak, azt sugallták: Ez csupán egy ászmáchtá (emlékezetsegítő módszer).

 

 

A Misnában följegyzett Szóbeli Tan kategóriái

Ilyenformán, a fentebb elmagyarázott módon a Tórára épülő Szóbeli Tan öt részre oszlik: 1. Azok a Mózestől kapott magyarázatok, amelyekre a versekben is található utalás, és így elemző módszerekkel le lehet őket szűrni belőlük. Az ilyen törvé-nyeket nem vitatják. Ha egyszer valaki kijelenti: „így kaptam”, ott nincs helye más nézetnek. 2. A Háláchá löMose miSzináj-nak nevezett törvényekre, mint kifejtettük, nincs utalás az Írásban. Az előzőkhöz hasonlóan ezeket sem vitatják. 3. Logikai okfejtés és elemzés által leszűrt törvények, amelyek – mint említet-tük – lehetnek vita tárgyai. A végső törvényt többségi szavazással döntötték el. Ilyen konfliktusok előfordulnak, mikor az elemzések különböző eredményekre vezetnek. Ezért azt mondják hát: „Ha ez egy előzőleg elfogadott törvény, el kell fogadnunk, ha azonban mostani döntés, vitázhatunk fölötte.” (Jövamot 8:3.).

 

 

Eltérő vélemények – soha Mózes szavai fölött

Hangsúlyozni kell, hogy elemzés és konfliktus csak olyan dolgokban fordul elő, amelyekhez nem kaptunk adatokat. A Gömárában végig azt találjuk, hogy Bölcseink keresik azt a szétválási pontot, amely a korábban volt tudósok nézeteltéréseihez vezetett. A Gömárá azt kérdezi: „Mi rejlik egy nézetkülönbség mögött?”, „Hogyan érvel ez és ez a rabbi?” vagy „Mi közöttük a gyakorlati különbség?” A Gömárá a legtöbb helyen választ is ad ezekre a kérdésekre, és rá-mutat az eltérések gyökerére. Például a következő formula használatával: „Ez és ez a rabbi ezt a nézőpontot hangsúlyozza, a másik rabbi pedig azt erősíti, hogy…”, és ehhez hasonlók. Ne képzelje senki, hogy a bölcsek a vitatott dolgok ügyében Mózestől kapták a választ: az esetben az eltérő véleményt a tévedés vagy a feledékenység számlájára írhatnánk, és kimondhatnánk, hogy az egyik szaktekintély pontosan sajátította el az átadott törvényt, a másik pedig rosszul hallotta, elfelejtette, hogy mit is hallott voltaképpen, vagy nem hallotta teljes mértékben a tanítója által mondottakat. Továbbá senki ne próbálja ezt a véleményt a következő vezérigével védeni: „Mióta megszaporodtak Hilélnek és Sámájnak azok a tanítványai, akik nem tanultak kellőképpen tanítóik alatt, Izraelben megnövekedett az nézeteltérések száma, és a Tóra kétszeresére növekedett [két értelmezési módra]. Az ilyen beszéd – életemre! – rettentően visszataszító és megvetendő. Ilyen ostoba szavakat csak azok az emberek mondanak, akik nem értik az alapelvben foglaltakat, és az ilyen szavak bemocskolják azokat az embereket, akiktől a parancsolatokat kaptuk. Az egész magyarázat még az értéktelennél is kevesebb. Ezeket az embereket az vezeti ezekre a téves gondolatokra, hogy nem tanulmányozták kellőképpen a Talmud Bölcseinek megállapításait. Azt ugyan helyesen szűrték le a Bölcsek megállapításaiból, hogy a parancsolatok magyarázata Mózestől származik, ezzel szemben nem képesek megkülönböztetni (a) azokat az alapvető magyarázatokat, amelyeket Mózes adott nekünk, illetve (b) azokat a részleteket és elágazásokat, amelyeket a Bölcsek szűrtek le a maguk avatott elemzési módszereivel. [A Bölcsek vitathatták egymás elemzéseit, a Mózestől eredő tényeket viszont nem.] Ha netán kételkedne valaki a szavaimban, legalább akkor értsen egyet velem, mikor a rabbinikus törvényben olyan ellentmondásokkal találkozunk, mint például Bét Sámáj és Bét Hilél vitája, miszerint „előbb szedjük le az asztalt, és aztán mossunk kezet”, illetve „előbb mossunk kezet, és aztán szedjük le az asztalt” (Bráchot 51b.). Nehogy azt higgyük, hogy e megállapítások egyike közvetlenül Mózestől származik, és közvetítőkön keresztül, változatlan formában jutott el hozzánk, a másik pedig nem. Vitájuk oka egyes-egyedül az, ami a Gömárában (uo. 52b.) föl van jegyezve: Egyikük tiltotta a faragatlan szolgák alkalmazását, a másik pedig nem. Minden hasonló vita ugyanúgy értelmezendő: valójában azoknak az alapelveknek az elágazásai ezek, amelyeket mindkét fél megkapott, pontosabban szólva az alapelvek elágazásai elágazásainak elágazásai. Ami pedig azt a mondást illeti, miszerint „Mióta megszaporodtak Hilélnek és Sámájnak azok a tanítványai, akik nem tanultak kellőképpen tanítóik alatt, Izraelben megnövekedett az nézeteltérések száma”, ennek lényege egyértelmű. Bármely két embert veszünk is, akik értelmüket, következtetőképességüket, és az elméletek alapjául szolgáló, elfogadott alapigazságok ismeretét tekintve egyenlőek, nem fognak más-más elméletre jutni, ha pedig mégis nézetkülönbség alakul ki közöttük, az nagyon ritkán fordul elő, miként Sámáj és Hilél esetében is, akiknek véleménye alig néhány törvény tekintetében tért el egymásétól. Ez azért volt lehetséges, mert nézeteik, amelyeket az elméletek fölépítésének során leszűrtek, nagyon hasonlóak voltak. Egyik is, másik is hasonlóképpen értelmezte az axiómákat. Mikor azonban tanítványaiknak a bölcsesség megszerzésére irányuló szorgalma lankadt, és logikai okfejtő képességük tanítóikéhoz, Hiléléhez és SáŹmájéhoz képest gyöngének bizonyult, akkor számos dolog elemzésében konfliktusok keletkeztek közöttük, mivel mindegyik tanítvány a maga képessége szerint szűrte le az adott axiómákból az értelmezéseket, illetve építette föl elméletét. Mindezek ellenére nemigen tehetünk nekik szemrehányást ezért: nem vár-hatjuk el két bölcstől, hogy vitáikat Józsua és Pinchász szintjén folytassák le. Mindezeken túlmenően nincs olyan felfogóképességünk, hogy megállapítsuk, mennyire helytálló az érvelésük, noha ők nem voltak olyan nagyságok, mint Sámáj és Hilél, vagy a még náluk is nagyobbak. A Szent – áldott legyen! – ugyanis nem azt parancsolta nekünk, hogy ilyen módon szolgáljuk [azaz hogy csak azoknak a bölcseknek engedelmeskedjünk, akik elődeikhez foghatók], hanem azt, hogy ki-ki a saját nemzedéke bölcseinek engedelmeskedjen: „Menj oda a… bíróhoz, aki lesz abban az időben” (5Mózes 17:9.). Így keletkeztek tehát a konfliktusok, és nem azért, mintha egyik vagy másik szaktekintély rosszul hallotta volna az előző halakhákat; nem arról van tehát szó, hogy az egyiknek „igaza van”, a másik meg „téved”. Milyen tündökletesen kristálytiszta is ez mindenkinek, aki végiggondolja, és milyen értékes és nagyszerű ez az alapvető tény a micvákat illetően!

* * *

[A Szóbeli Hagyomány felosztásának áttekintésében most azokhoz a részekhez érkeztünk, amelyek nem az Írott Törvény magyarázatai:] (4) [Ezek] azok a törvények, amelyeket a próféták és a Bölcsek hoztak a nemzedékek során, hogy „sövényt emeljenek” a Tóra törvényei köré. Erre az óv-intézkedésre a Szent – áldott legyen! – utasította őket egy mindent átfogó irány-elv formájában: „Őrizzétek meg az őrizetemet” (5Mózes 18:30.) ami a Hagyomány szerint azt jelenti: „Tegyetek óvintézkedéseket az én óv-intézkedéseim elé!” (Jövámot 21a.). A Bölcsek ezeket a posztbiblikus rendeleteket gezéráknak nevezték. Ezeknek a gezéráknak az alkalmazása körül időnként viták keletkeznek, ne-vezetesen olyankor, mikor az egyik Bölcs úgy találja, hogy szükség van egy bizonyos fajta elővigyázatossági szabály életbe léptetésére, egy másik pedig nem ért egyet vele. Ez a Talmudban elég gyakori, és a következő formát ölti: Ez a rabbi kinyilvánította, hogy ezért vagy azért ezt meg ezt kell tenni, de az a rabbi nem tartotta szükségesnek. Ilyenformán tehát ez is egyik oka a különféle vitáknak. Például az a tilalom, miszerint nem szabad szárnyast [tehát a hús egy meg-határozott formáját] tejtermékkel együtt fogyasztani, egy posztbiblikus gezéra, amelyet egy bűn megelőzése érdekében léptettek életbe. A Biblia kizárólag egy kóser állat és valamilyen tejtermék együttes fogyasztását tiltja, a Bölcsek pedig az akaratlan törvényszegés – a hús és a szárnyas összetévesztése – megelőzése érdekében a szárnyast is e tilalom körébe vonták. Ennek ellenére akadt olyan szaktekintély, aki sosem rendelte el ezt a rendelkezést: rabbi Joszé, a Galíleai engedélyezte a szárnyas és a tej[termékek] egyszerre történő fogyasztását, és ehhez városának minden lakója tartotta is magát, ahogyan az Talmudban (Chulin 116a.) fehéren-feketén írva van. Ha azonban a Bölcsek egyszer bármilyen gezérában közmegegyezésre jutottak, az a gezéra attól fogva el van rendelve, és ha az általa hordozott tilalom széles körben elterjed a teljes zsidó népesség köré-ben, akkor az a gezéra soha többé nem hatálytalanítható. Egy ilyen gezérát még maguk a próféták sem érvényteleníthetnek! Ez egyértelműen benne van a Tal-mudban (Ávodá Zárá 36a.): Elija sem hatálytalaníthatta volna a Sámáj- és a Hilél-iskola tizennyolc gezérájának egyikét sem, és ezt azzal támasztja alá, hogy: a [gezérák által hordozott] tilalmak már széles körben elterjedtek egész Izraelben (uo.). (5) Azok a törvények, amelyeket a Bölcsek az után léptettek életbe, miután megvizsgálták és egyetértettek (a) a nép által folytatott gyakorlatban, amely se nem tett hozzá valamelyik micvához, se el nem vett belőle, vagy (b) a törvényi rendeletekkel, amely a Tórával kapcsolatos dolgokat illetően jótékony hatást gyakoroltak a népre. Ezeket nevezik minhágim-nak (gyakorlatoknak; általában szokásoknak vagy hagyományoknak fordítják) és tákáná-knak (módosításoknak), és tilos megsérteni őket. Salamon már megmondotta: „ki a gyepűt áthágja, megmarja azt a kígyó” (Példabeszédek 10:8.; Ávodá Zárá 27b.). Sok-sok ilyen tákáná létezik, és a Gömárában és a Misnában föl vannak jegyezve. A tilalmas és az engedélyezett dolgokkal foglalkoznak, továbbá pénzügyekkel. Néhányukat a próféták rendeltek el, például Mózes, Józsua és Ezra tákánáit, amint írva van: „Mózes kinyilvánította azt a tákánát, hogy Izrael népe kérdezősködjön és kutakodjon Peszáchkor a Peszách törvényeiről” (Megilá 4a.), és „Mózes akkor léptette életbe a Házán tákánáját (az Ételt adó: az az áldás, amely most az étkezés utáni imánk első áldá-sa), mikor manna hullott Izrael népének. Sok tákáná-kat Józsua és Ezra rendelt el. A tákánák némelyike a Misná valamelyik Bölcséhez kötődik: „Hilél bev-zette a Pruzbul tákánáját” (Sviit 10:3.), „Az idősebb rábán Gámliél bevezette… (GiŹtin 4:3.), „rábán Jochánán ben Zákáj bevezette…” (Ros Hásáná 4:1.). A Gömárában sokszor találkozunk ezzel a formulával: „Ez a rabbi bevezette ezt” vagy „Az a rabbi bevezette azt”. Más tákánákat a Bölcsek összességéhez kötődnek. A Talmud ezeket tákánáŹkat a következő kifejezéssel vezeti be: „Usában bevezették…” (Ktubot 49b.), „A Bölcsek bevezették…”, vagy „Ez és ez a Bölcsek tákánája.” Sok ilyen mondat található. Így tehát a Misnában följegyzett szóbeli törvények ebbe az öt csoportba sorolhatók. Vannak Tóra-magyarázatok, amelyek köztudomásúlag Mózestől származnak, de amelyekre az írott Tóra is utal, vagy amelyeket módszeresen le lehet szűrni belőlük; mások a Háláchá löMose miSzinájhoz tartoznak; megint mások a kizárólag az Írás elemzése alapján levont eredeti elágazások, amelyek fölött viták vannak; vannak továbbá a gezérák illetve a tákánák.

 

 

A Tóra tizenhárom elemzési módszere

A reggeli ima (Sáchárit) bevezetőjeként Bölcseink részleteket válogattak a Tórából, a Misnából és a Gömárából. Ez a rész, Rabbi Jismáél brájtája, a Tóra alapján kifejthető háláchá (törvény) levezetésének módszereit összegezi tizenhárom módozatban. Fordítása nem egyértelmű a laikus számára; magyarázata külön tanulmányt igényelne.

Rabbi Jismáél szerint a következő tizenhárom elv alapján lehet a Tórát kifejteni: 1. A könnyebbről a nehezebbre [következtetni]. 2. Két hasonló kifejezésből következtetni. 3. Általánosítás azonos tényezők alapján egy vagy két versből. 4. Az általánosság, amelyet részletek korlátoznak. 5. Részletezés és utána általánosítás [amely nincs az előző részletekre korlátozva]. 6. Két általánosítás, közöttük egy részletezés [ez korlátozza a kettő hatályát]. 7. Általánosítás, amely részletezésre szorul, és részletezés, amely általánosításra szorul [hogy világos legyen]. 8. Ha egy általánosításból kiemelnek egy részletkérdést, az nemcsak arra a rész-letre vonatkozik, hanem az általánosban foglaltakra is. 9. Ha egy általánosítás részletét külön tárgyalják speciális volta miatt, azt köny-nyítés céljából teszik, és nem azért, hogy nehezítsenek rajta. 10. Ha az elkülönítés más tárgyra vonatkozik, az bizonyos esetekben könnyítés célját szolgálhatja, más esetekben súlyosbítás lehet a célja. 11. Ha egy részletkérdés általánosításban foglaltatik, de azután a Tóra másképp dönt felőle, akkor arra az általános rendelkezések nem vonatkoznak többé, míg a Tóra nem rendelkezik úgy. 12. Egy Tóra-verset lehet önmagában értelmezni, de a következő vers alapján is. 13. Ha két vers ellentétben áll egymással, csak olyan harmadik vers alapján le-het dönteni, mely összhangba hozza őket. (Torát Kohánim, Bevezetés)

Megszakítás