1935-ben, nem sokkal a második világháború kitörése előtt születtem Brooklyn Wil­liams­burg nevű negyedében. Gyermekkoromban tanúja voltam a különböző haszid csoportok – Szatmár, Belz, Lubavics – és reb­béik beköltözésének, így alkalmam nyílt megismerni a haszid életmódot.

Én azonban nem ezt az utat vá­lasztottam. Amikor jesivába irat­koztam, a clevelandi Telz je­si­vára esett a választásom, és 13
éven keresztül, 1950 és 1963 kö­zött tanultam ott. Telzben a nem-haszid, litván tanulási mód­szer dívott. Tanulmányaim befejezése után a jesiva rabbijai arra biztattak, hogy néhány évig tanítsak Dél-Afrikában, mert akkoriban ott nagy válságban volt a zsidó oktatás. Ezért néhány társammal együtt oda utaztam, és megalapítottuk Johannesburg első vallásos zsidó iskoláját. Egy általános iskolával kezdtük, amit egy fiúgimnázium követett, három évvel később pedig lánygimnáziumot nyitottunk.

1966 decemberében elhatároztam, hogy New Yorkba utazom, elsősorban azért, hogy a lánygimnázium élére megfelelő igazgatót találjak. Úgy gondoltam, hogy az Egyesült Államokban van erre a legnagyobb esélyem.

Dél-Afrikában összebarátkoztam a helyi lubavicsi küldöttekkel, akik arra biztattak, hogy találkozzam a Rebbével. Így kértem egy időpontot, és reméltem, hogy a Rebbe segíteni tud majd a megfelelő igazgató kiválasztásában.

A találkozó során nagy hatással volt rám a Rebbe magával ragadó személyisége. Nem kérdés, hogy intellektuális óriás volt, egy igazán nagy ember. Ezen felül úgy látott át az embereken, ahogyan arra csak kevesen képesek. Amikor hozzám beszélt, úgy éreztem, hogy elismer és megért.

Olvastam a Jewish Action magazin egyik cikkét, amelyben a korábbi brit főrabbi, Jonathan Sacks írja le a Rebbével való első találkozását. Akkoriban filozófiát hallgatott, és interjút szeretett volna készíteni a Rebbével. Azonban, még mielőtt bármit is tehetett volna, az interjú megfordult, és a Rebbe tett fel neki kérdéseket. Arra biztatta, hogy vegyen részt a zsidóság terjesztésében.

A Rebbe éppen ezt tette velem is.

Azzal a problémámmal kapcsolatban, hogy igazgatót találjak a lánygimnázium számá­ra, a Rebbe nagyon megértő volt. „Tudja, az egész világon hiány van jó emberekből, még az Egyesült Államokban is. Így jobb, ha letesz a tervéről. Itt senkit sem fog találni. Ezt a munkát saját magának kell elvállalnia.” Ez volt a válasza számomra.

Ezután megkérdezte, hogy még mivel foglalkozom Dél-Afrikában. Elmondtam, hogy több iskolában is dolgozom – az általános iskolában, a gimnáziumban, a jesivában –, és részt veszek egy új zsinagóga felépítésében is. Amikor ezt hallotta, a Rebbe mondott valamit, amit sohasem fogok elfelejteni, és amit már annyiszor idéztem másoknak: „Észre fogja venni, hogy egy iskola vezetése egészen más, mint egy zsinagógai közösség vezetése. Tulajdonképpen ezek egymásnak ellentmondó feladatok, és ez konfliktusokat szülhet.” Ezután részletesen kifejtette a gondolatait. „Egy iskola vagy jesiva igazgatójának mindig a Színáj-hegyre kell tekintenie. A Tórát kell képviselnie a diákok előtt, és inspirálnia kell őket. Ösztökélnie kell a diákokat, hogy magasabbra törjenek, és segítenie kell őket, hogy összekapcsolódhassanak a spirituális világgal. Egy zsinagóga rabbijának azonban szilárdan a földön kell állnia. Pontosan értenie kell, hogy mi történik a körülötte lévő társadalomban, és válaszokat kell adnia azokra a problémákra, melyekkel a közösség tagjai nap mint nap szembesülnek.”

Sohasem felejtem el ezt a bölcsességet. Az alatt az ötven év alatt, amit Dél-Afrikában töltöttem, voltam jesiva vezetője és zsinagóga rabbija is, és mindig szem előtt tartottam ezt a tanácsot.

Bár csak egyetlen alkalommal találkoztam a Rebbével, láttam, hogy sokat törődött a dél-afrikai zsidósággal. Valójában persze minden zsidóval sokat tö­rődött. Abban állt a nagysága, hogy az egész világgal törődött.

 

Avrohom Tanzer

Megjelent: Gut Sábesz 20. évfolyam 45. szám – 2018. július 29.

 

Megszakítás