Chászid gondolatok a lubavicsi rebbe,
Menáchem Mendel Schneerson rabbi nyomán

 

A Messiás szamara[1]

Az anyag a szellem szolgálatában

 

„Örülj nagyon, Cion leánya, ujjongj, Jeruzsálem szülötte, mert királyod érkezik hozzád, igazságos és győztes Ő, szerény, és szamáron közlekedik!”

(Zchárjá 9:9.)

 

Bölcseink[2] egyhangú értelmezése szerint ez a „király” nem más, mint a Messiás. Ebből következik, hogy a Messiás, akinek eljövetele gyökeresen fogja megváltoztatni világunkat, a szerénység megtestesítője.

A szamár többször is felbukkan a Bibliában. Mindannyiszor ugyanaz a szerepe, de mindig egy kicsit másképpen tölti be: a különbségek a változásokat tükrözik, amelyeken világunk át- meg átmegy, miközben végső, tökéletes formája felé halad.

Akkor találkozunk vele először, amikor Ábrahám elszánja magát Izsák feláldozására, az Örökkévalóba vetett hitének tizedik, legnagyszerűbb bizonyságtételére. „Ábrahám fölkelt reggel, fölnyergelte a szamarát”[3], és a hátára rakta a holmikat (a „fát… a tüzet meg a kést”), amelyekre szüksége lesz a Hebrontól a Moriá-hegyig tartó háromnapos út után.

 

A „szamár” az anyagiság jelképe

Hét nemzedékkel később az Örökkévaló feladatul adta Mózesnak: hozd ki a zsidókat Egyiptomból, vezesd el őket a Sínai-hegyhez, és add át nekik az én Tórámat, amely meghatározza küldetésüket, hogy választott népem legyenek. Így hát „fogta Mózes a feleségét és fiait, szamárra ültette őket…”[4], és elindult Egyiptomba.

Ábrahám, Mózes és a Messiás: mindhárman az Örökkévaló akaratának beteljesítésére használják a szamarat. A szamár azonban különböző módon vesz részt feladatuk végrehajtásában. Ábrahám esetében a holmit viszi, Mózes esetében feleségét és gyermekeit, míg a Messiás esetében Ő maga ül a szamáron.

A hagyományos zsidó szemlélet azt tanítja, hogy a szellemi szféra felsőbbrendű a fizikaival szemben. A Midrás mégis azt tanítja, hogy az Örökkévaló azért teremtette meg a lét teljességét, a szellemi birodalmával együtt, mert „hajlékot akart magának a lenti világban”[5]. Tehát fizikai létünk a célja mindennek, amit az Örökkévaló alkotott: ez az a környezet, amelyben a teremtéssel kitűzött célt meg kell valósítani.

Az Örökkévaló akarata szerint az anyagot nekünk kell megnemesítenünk és felmagasztosítanunk. A „szamár” héber neve, a chámor, az „anyagot” jelentő chomer szóból ered. A Messiás szamara a járomba fogott anyag, a megnemesített – magasabb, fennköltebb cél felé irányított – fizikai lét.

Az emberiség feladata, az anyagi tökéletesítése azonban hosszú és bonyolult folyamat, olyan történelmi erőfeszítés, amelynek során minden egyes nemzedék az elődök eredményeire épít. Az anyagi és a szellemi külön világ, hiszen a teremtés jellegénél fogva mély szakadék választja ketté őket, és így eleve ellentétesek egymással. A szellem és az anyag között emelkedő falon egyetlen alkalommal támadt rés, amikor „az Örökkévaló leszállt a Sínai-hegyre”. Az isteni valóság a földi valóságban is megnyilvánult: az ember megkapta a Tórát, és ez lehetővé tette számára, hogy megszentelje az e világit, kifejezze az Örökkévaló mindent átható igazságát az anyagi világban.

 

Már utazhatunk Rómába…

A Midrás[6] a következő parabolával világítja meg az esemény jelentőségét: „Élt egyszer egy király, aki elrendelte: »A rómaiak nem utazhatnak Szíriába, a szírek nem utazhatnak Rómába.« Hasonlóképpen rendelkezett az Örökkévaló, amikor megteremtette a világot, mondván[7]: »Az egek az Örökkévaló egei, de a földet az embereknek adta.« Ám amikor át akarta adni a Tórát Izraelnek, visszavonta korábbi rendelkezését, és kijelentette: »Az alanti világok felemelkedhetnek a magasabb térségekbe, a magasabb világok pedig alászállhatnak az alsóbb tartományokba. És Magam leszek az első«, ahogyan le van írva[8]: »Leszállt tehát az Örökkévaló a Sínai-hegyre«, és »azután azt mondta az Örökkévaló Mózesnek: Jöjj fel hozzám…«”[9].

Ez a magyarázata annak, hogy Ábrahám és Mózes különböző mértékben használták az anyagiasult „szamarat” feladatuk teljesítése során. Ábrahámot, az első zsidót, az anyag felmagasztosításának célja vezérelte: működésbe hozni az anyagiban rejlő lehetőséget a Teremtő jóságának és tökéletességének kifejezésére.

Ábrahám azonban a Sínai-hegyi kinyilatkoztatás előtt élt, amikor az Örökkévaló még nem vonta vissza a „rendeletet”, amely „fentire” és „alantira”, anyagira és szellemire osztotta a világot. Ábrahám legföljebb annyit tehetett, hogy az anyagit a szellemi szolgálatába állítja, és a „szamarat” arra használja, hogy cipelje az isteni szolgálathoz szükséges „kellékeket”. A fizikai egyelőre közönségesnek számított, és nem játszhatott közvetlenül szerepet a szellemiben, de végül is hasznosíthatónak bizonyult, még ha periférikusan is, az Örökkévaló szolgálatában.

 

A Tóra közvetít

Mózesra esett viszont a választás, hogy a Tórát átadja Izraelnek. A Tóra lett az a közvetítő eszköz, amellyel az Örökkévaló lehetővé tette, hogy életünk legvilágiasabb aspektusait is megszenteljük, hogy materiális énünket és környezetünket morális és spirituális célkitűzéseink szerves részévé tegyük.

Ezt tükrözi az a tény is, hogy amikor Mózes nekivágott a Színájhoz vezető útnak, a szamárra ültette feleségét és gyermekeit. A feleség és a gyermekek magának az embernek a tartozékai: Bölcseink szerint[10] „a férfi felesége olyan, mintha saját maga lenne” és „a gyermek atyja végtagja”[11]. Mózes óta az anyagi központi, bensőséges, szinte szellemi szerepet tölt be életünk dolgaiban.

Ám Mózes csak a kezdete annak a hatásnak, amelyet a Tóra gyakorolt a materiális világra. Azóta, valahányszor az ember anyagi eszköz használatával micvát teljesít – például adakozik, vagy a táplálékból nyert testi energiát az imádságban való odaadásra hasznosítja és így tovább –, megnemesíti az adott eszközt, s ezáltal megfosztja földi jellegétől, öncélúságától. Az anyagi világ minden ilyen cselekedettel szentebbé válik, és egyre inkább összhangba kerül valódi lényegével, funkciójával. Minden ilyen tevékenység közelebb hozza a napot, amelyen világunk végleg megszabadul a közönségesség burkától, minden oktalanság és viszály eredőjétől: amelyen beköszönt az egyetemes béke és tökéletesség.

Így hát a Messiás, aki a Tóra végső beteljesedését képviseli, maga üli meg az anyagiság szamarát. Az Ő eljövetele ugyanis azt hirdeti, hogy elérkezett a világ, amelyben az anyagi nem „alábbvaló”, másodlagos elem többé, hanem teljességgel megnemesedett tényező, és szerepe éppoly központi jelentőségű a jóságra való törekvésben, mint a teremtés legemelkedettebb szellemi alkotásáé.

 

[1] A Rebbe beszéde alapján, amelyet Sábát Váérá 5722 (1962. január 6.) mondott. Likuté Szichot, III. kötet, 854–862. oldal.

[2] Szánhedrin 78., Bráchot 56.

[3] 1Mózes 22:3.

[4] 2Mózes 4:20.

[5] Midrás Tánchumá Nászo 16., l. Tánjá 36.

[6] Tánchumá, Váérá 15.

[7] Zsoltárok 115:16.

[8] 2Mózes 19:20.

[9] Uo. 24:12.

[10] Bráchot 24a.

[11] Éruvin 70b.

Megszakítás