„És Izsák bevezette Rivkát anyja, Sára, sátrába. És elvette Rivkát, aki a felesége lett és (férje) megszerette őt, majd megvigasztalódott Izsák anyja halála után.”
„És Ábrahám ismét megnősült, felesége neve Ketura volt.” (Genezis, 24,67 és 25,1).
A Tórának ebben a szakaszában két házasságról van szó.
Sára halála után Ábrahám nagy gondban van. Fiának, Izsáknak, aki már 37 éves, feleséget kell találnia. Méghozzá megfelelő feleséget, hiszen ő Ábrahám szellemi örököse, aki (a zsidó történelemben) sok tekintetben „első” volt. Ő volt az első zsidó, akit körülmetéltek nyolcnapos korában, akinek szülei egyistenhívők voltak, aki hagyta (volna) magát feláldozni Isten szavára, s ezzel megvetette a zsidó mártíromság alapjait.
A pogány és erkölcstelen kánaánita népek között aligha lelt volna megfelelő menyasszonyra. Egy „vegyes házasság” tragikus következményekkel járt volna. Ezért egy nem idevalósit kellett keresni, lehetőleg olyat, aki Ábrahám hátrahagyott rokonságából származik.
Ábrahám el is küldte szolgáját, Eliézert, szülőföldjére, Mezopotámiába, aki ott rátalált Rivkára, Ábrahám öccsének, Náchornak, unokájára. Ezzel a küldetéssel, mint az első sadchen – házasságközvetítő – került be a Tórába.
Fiának kiházasítása után Ábrahám is újranősült. Egy Ketura nevű nőt vett el, aki további hat fiat szült neki.
Bölcseink a Ketura névben dicsérő jelzést láttak (mivel szó szerint illatos tömjént jelent) és szerintük Ketura nem volt más, mint Hágár, az egykori ágyas, aki elűzetése óta nem ment férjhez, hanem csak nevelte fiát, Ismaelt, és hűségesen várta, hogy Ábrahám visszahívja őt.
A haszid folklórban a házasságközvetítés, mint a vallásos zsidók közötti házasság létrejöttének – szinte kizárólagos – módja, természetesen nagy teret kap.
Az alábbi történet, amely a haszidizmus őskorában, a mezritsi Mággid idejében történt meg, szintén e témakörből való.
Egy fiatal és nőtlen haszid a nagyünnepeket a Mággid házában töltötte. Mielőtt még – Szukkot (Sátoros ünnep) után – hazaindult volna, elsírta nagy bánatát a rebbének, hogy nem képes megnősülni, mert szegény, mint a templom egere, és a házasságközvetítők ezért nem ajánlanak neki senkit.
A rebbe végighallgatta a sirámot, majd azt mondta neki:
– Eredj békében. Indulj haza, és az első házassági ajánlatot, amit kapsz, fogadd el.
A haszid útnak indult, majd estére megszállt egy falusi fogadóban. Ott – szokás szerint – léha alakok ettek-ittak, mulatoztak. A haszid csendben ült a kályha mellett, melengette elgémberedett tagjait. Amikor észrevették őt, a kissé ittas fiatalemberek abbahagyták a tivornyázást, és elkezdték faggatni, honnan jön, hová megy. Az meg nagy naivan mindent elmesélt nekik, azt is, hogy mit mondott neki a rebbe a házassági esélyéről.
Erre az egyik fickónak felcsillant a szeme és azt mondta a jóhiszemű haszidnak:
– Nagyszerű! Van a számodra egy kitűnő ajánlatom. Itt van a húgom, fiatal és szép elvált nő, és ráadásul van neki 100 rubel hozománya is. Ha tetszik neked, mindjárt meg is tarthatjuk a kézfogót.
A haszid – rebbéje utasításának értelmében – azonnal elfogadta az ajánlatot.
Persze az egész nem volt más, mint ugratás. A lány – aki szintén belement a mókába, a fogadós lánya volt, akinek az apja éppen nem tartózkodott otthon.
A díszes társaság végig játszotta, az egész „házassági” ceremóniát. Még chupát (sátor, ami alatt összeadják az ifjú párt) is felállítottak, a Ktubát (házasságlevél), pedig maga a haszid írta meg.
Miután mindez lezajlott, az „ifjú férjet” gúnyolni kezdték, végül még jól el is verték. Az pedig nem értett semmit. Végül az egyik falusi házába menekült és ott töltötte az éjszakát is.
Reggel korán mindjárt felkereste „apósát”, a fogadóst. Illendően „kedves apósomnak” szólította, aki értetlenül bámult rá. Megkérdezte lányát, nem tudja-e, ki ez az ütődött, az pedig elmesélte az előző este történteket.
A fogadós egyáltalán nem találta a dolgot olyan jó tréfának, mint a lánya. Elmondta mindennek a „vejét”, s megkérdezte tőle, hogy’ nem vette észre, hogy bolondot csináltak belőle. Olyannyira méregbe gurult, hogy a végén meg is pofozta a fiatal haszidot.
Miután a fogadós egy kissé lehiggadt, gondolkodni kezdett. Arra a következtetésre jutott, hogy a dolgot csak szép szóval tudja rendbe tenni, mert ha a fiatalember megmakacsolja magát, abból még nagy bajok származhatnak. Ezért aztán nyájas szavakkal fordult hozzá, kérvén őt, hogy adjon válólevelet viccből elvett feleségének, és ezért még kap 20 rubelt is.
– Megmondom neked, kedves apósom, az igazat. Az történt, hogy az én rebbém azt mondta nekem, hogy az első siduchba (házassági ajánlat), amit kapok, egyezzem bele. Én ezt meg is tettem, még akkor is, ha a többiek ezt jó tréfának is tartották. Én, a magam részéről, komolyan vettem. Ha pedig apósuram nem egyezik bele, javaslom, menjünk el együtt a mezritsi Mággidhoz – döntsön ő.
A fogadósnak nem volt más választása.
Amint a Mággid elé kerültek, a fogadós kétségbeesve elmesélte, hogy a lánya közreműködésével felelőtlen fickók becsapták ezt a mulya haszidot, aki ragaszkodik a házassághoz. A fogadós felajánlotta, hogy hajlandó 100 rubelt adni, ha a lánya megkapja a getet (váló levél).
– Most hagyj magamra ezzel a fiatal emberrel, beszélek vele, később majd gyere vissza – bocsátotta útjára őt a rebbe.
Néhány órával később a fogadós ismét a rebbénél volt és izgatottan várta a választ.
– Beszéltem a fiatalemberrel a váló levél ügyében – mondta neki a rebbe. Hajlik rá, hogy megadja, de csak azzal a feltétellel, hogy nem száz, hanem ezer rubelt kap tőled.
Én pedig ajánlok neked egy jó partit, egy jó házból való ifjú embert, aki kész ezer rubelt adni neked, így téged semmi veszteség nem ér.
A fogadós elfogadta a rebbe ajánlatát.
– Hát akkor tudd meg – folytatta a rebbe – hogy az általam ajánlott fiatalember egy igen előkelő család sarja. Ő maga tehetséges, istenfélő, tanult ember. Egyetlen baja az, hogy nincs pénze. Most azonban már van ezer rubele (amit tőled kap a „válás” fejében…) ezért tehát lámpással sem találhatsz jobb vőlegényt a lányod számára. Én mondom neked, hogy ezt a házasságot az égben „szervezték meg”, tehát utazzatok haza egészséggel és minden jót nektek.
A fogadós elfogadta a rebbe ajánlatát.
„Amikor Sára meghalt Kánaán földjén, Kirját Árbában, azaz Hebronban, Ábrahám jött, hogy meggyászolja és elsirassa őt. Majd felkelt Ábrahám a halottja mellől és így szólt a hettitákhoz: … adjatok nekem sírhelynek való birtokot nálatok, hogy oda temethessem halottamat” (Genezis 23, 2-4).
Berdicsevben, a szentéletű Lévi Jichák rabbi idejében, meghalt egy fukarságáról közismert gazdag zsidó.
A temetéssel foglalkozó szent egylet, a Chevra Kaddisa, az elhunyt családjától nagy összeget kért a sírhelyért, de azok nem voltak hajlandók a kivetett összeget megfizetni. A végén megegyeztek abban, hogy csak annyit fognak majd adni, amennyit Lévi Jichák ró ki a családra. Ebbe mindenki beleegyezett.
A cádikot, az illető halálhíre nagyon lesújtotta és – hallván a történteket – parancsba adta a Chevra Kaddisának, hogy a családtól egy fillért se kérjenek, csupán annyit fogadjanak el, amennyit önszántukból adnak. Arra is kérte őket, tudassák vele a temetés időpontját, mert részt kíván azon venni. A Chevra Kaddisa emberei meglepődtek, de a cádik szavai szerint cselekedtek. Amikor kitudódott, hogy maga a cádik is részt vesz a temetésen, a város apraja-nagyja is megjelent azon, miáltal az elhunyt nagy tisztességben részesült.
A temetés után azt kérdezték a rabbitól, hogyan lehetséges, hogy egy egyszerű, bár gazdag, de mindemellett fösvény ember ilyen nagy „ kóvedban” részesült?
A cádik, a kérdésre válaszolva, elmondta, hogy ennek az embernek három pere volt nála, három „Din Tóra” és mind a hármat megnyerte, így megérdemli, hogy megkülönböztetett tisztelettel viseltessenek iránta. Végezetül a rabbi elmesélte mind a három per történetét.
Az első Din Tóra
Volt egyszer egy borügynök, aki a borkereskedőktől kapott pénzen felvásárolta a szőlősgazdáktól a bort, majd leszállította megbízóinak. Az üzleten a szokásos jutalékot kereste.
Egy alkalommal, miután a megvett nagy tétel bor árát ki akarta fizetni, kiderült, hogy elvesztette az előlegként felvett pénzt. Az ügynök jajveszékelt, majd ájultan összeesett. Hiába próbálták magához téríteni, nem sikerült, ezért több orvost is elhívtak hozzá, de azok egybehangzóan állították, hogy mindaddig, amíg a pénz nem kerül elő, az ügynök nem kel életre, mert amint meghallja, hogy a pénze még mindig nincs meg, ismételten elveszti az eszméletét.
Ugyancsak ebben a városban – ahol az eset a borügynökkel megtörtént – tartózkodott az, akit ma temettünk. Hallván a nagy lármát, érdeklődött annak oka felől. Miután elmondták neki, mi történt, azonnal tudatta a borügynökkel, hogy megtalálta az elveszett pénzt. Az ájult ember rögvest magához tért és emberünk át is adta neki a teljes összeget. Ez azonban nem volt igaz. A pénzt nem ő, hanem valaki más találta meg. Emberünk azonban, mikor látta, hogy ezen a pénzen múlik a borügynök élete, nem habozott, hogy saját zsebéből kifizesse ezt a nagy összeget, amit, úgymond, megtalált.
Ott volt a tömegben az is, aki valójában megtalálta a pénztárcát. Eredetileg meg akarta tartani a pénzt, de amikor azt látta, hogy egy ismeretlen zsidó egyszerűen, csak úgy, kiveszi a zsebéből az összeget és odaadja a szerencsétlen embernek – lelkiismeretfurdalása támadt. Az eset olyannyira nem hagyta nyugodni, hogy végül elhatározta, visszaadja a nagylelkű embernek a talált pénzt.
Elutazott tehát Berdicsevbe és felkutatta emberünket. Elmesélte neki a történteket és azt mondta: íme, itt van a pénz. amit megtaláltam. Ez Önt illeti meg, mivel Ön adta oda helyettem. A nagylelkű ember azonban nem volt hajlandó elfogadni. „Én Önt nem ismerem – mondta – és semmi közöm az elmondottakhoz. A Jóisten kegyelméből jutottam ehhez a nagy micvához, hogy megmenthettem egy embert és ez a micvá nem eladó”.
Végül megegyeztek abban, hogy eljönnek hozzám Din Tórára, mindketten előadják érveiket és az én döntésem lesz a mérvadó. Én pedig úgy döntöttem, hogy a berdicsevi zsidónak van igaza, mivel ha nem akarja, nem köteles a pénzt elfogadni.
A második Din Tóra
Élt egyszer Berdicsevben egy szegény zsidó. Olyannyira szegény volt, hogy kilátástalan helyzetében világgá akart menni szerencsét próbálni, de a felesége ebbe sehogyan sem akart beleegyezni.
A szegény ember végül azt a mesét adta be a feleségének, hogy egy gazdag kereskedő felvette tisztviselőnek és munkájából adódóan messzi városokba kell utaznia, mint ügynök. Az asszonynak azonban nincs miért aggódnia, mert minden csütörtökön felveheti a cég pénztáránál a férje heti fizetését.
Ily módon az asszony már kötélnek állt s a férj elutazhatott.
Az első csütörtökön a feleség el is ment a cég pénztárához, felvenni férje fizetését, de a pénztáros nem értette, hogy asszony miről beszél, ő a férjet nem ismeri, fogalma sincs, miről van szó. Az asszony nagy patáliát csapott; az ő férje nem hazudik, ha ő azt mondta, hogy itt dolgozik, akkor az úgy is van.
A pénztáros pedig küldené a jóasszonyt akárhová, de az csak hajtogatta a magáét. A hangos szóváltás behallatszott a belső szobákba is, ahol a gazdag cégtulajdonos ült. Kijött és érdeklődött, miről van szó, majd, amikor meghallotta a történetet, azt mondta, ja, igen, én magam vettem fel azt az embert, csak elfelejtettem szólni. Végül utasította a pénztárost, hogy ezentúl minden csütörtökön fizesse ki a mondott összeget…
A világgá ment szegény ember pedig sikerrel járt, nagy üzleteket csinált és meggazdagodott. Végül, amikor hazament, felesége boldogan újságolta neki, hogy hála Istennek, semmiben sem szenvedett hiányt, mert a főnök minden csütörtökön pontosan kiadta a bérét.
Elcsodálkozott nagyon a meggazdagodott szegény, de végül rájött, mi is történhetett. Kiszámította, mennyit fizetett ki a cég az ő fiktív fizetése fejében, majd elment a főnökhöz – aki nem volt más, mint elbeszélésünk hőse – hogy köszönettel visszaadja a pénzt.
A kereskedő azonban erről sem akart hallani. Kijelentette, nem is ismeri őt, mármint a férjet, amit adott, azt a feleségnek adta, jótékonyság (cödáká) gyanánt és ő nem köteles azt elfogadni, ha vissza akarnák fizetni.
Így ők is Din Tórára jöttek hozzám – meséli a berdicsevi cádik – és az illető „fösvény” ismét megnyerte a pert.
A harmadik Din Tóra
Élt egyszer Berdicsevben egy tönkrement kereskedő, akinek alkalma nyílt egy olyan üzletet kötni, amin sok pénzt lehetett volna keresni. Igen ám, de az üzletbe előbb egy bizonyos összeget be kellett volna fektetni, azonban neki még ennyi pénze sem volt.
Gondolt egyet és elment történetünk hőséhez – a ma elhunyt és „fösvénynek” ismert emberhez – azon kéréssel, kölcsönözné-e a szükséges összeget jótéteményi (Gmilut Cheszed) alapon, vagyis kamatmentesen.
Az pedig a kérdésre kérdéssel válaszolt: Ön nem gazdag ember. Milyen biztosítékot tud ajánlani nekem arra, hogy a kölcsönt vissza is fogja fizetni?
A kérdezett biztosítéknak a jó Istent ajánlotta, mint aki azt mondja: a jó Isten fizesse meg. Nem kis meglepetésére a „fösvény” elfogadta a felajánlott „kezest” és kiutalta neki a kért összeget.
Az ügylet sikerült és a kölcsönkérő sok pénzt keresett vele. Egy idő multán elment, hogy megfizesse adósságát, de a „fösvény” ezúttal sem akarta a pénzt elfogadni, mondván, hogy ő már megkapta a kölcsönt teljes egészében.
– Mikor, hol és kitől kapta meg? – kérdezte – hiszen ez idáig még egy fillért sem fizettem vissza?!
– A kölcsönt arra fel adtam, hogy a kezes maga az Örökkévaló. Ő pedig már visszafizette nekem, sőt még meg is toldotta – adta meg a magyarázatot.
Természetesen ők is eljöttek hozzám Din Tórára és a „fösvény” ezt a pert is megnyerte.
Most már talán érthető, miért érdemelte meg az el- hunyt, hogy nagy tiszteletben temessük el – fejezte be elbeszélését a berdicsevi cádik.
Ekkor jöttek rá a város zsidói, hogy a megboldogult csak megjátszotta a fösvényt, mivel nem akart feltűnni nemes cselekedeteivel…
(Forrás: Az Ősi Forrás sorozat 5. kötete, „Mózes 5 könyve a chaszid folklór tükrében”, Budapest, 1995, Akadémia Kiadó)
