A világ, amely valaha létezett, nincs többé. Örökre odavesztek a szent közösségek, a jámbor zsidók, a gyermekek és anyáik, a rabbik, az összességében több százmilliónyi kötetre rúgó, szent könyvekből álló több ezres könyvtárak, a szent tóratekercsek, a péntek esti gyertyaszálak és a szombat esti illatos fűszeres szelencék. Örökre eltemetett a múlt egy világot, melyet a történészek, szociológusok, antropológusok, vagy írók soha nem lesznek már képesek rekonstruálni – hisz egyetlen hajszálat, egyetlen árnyékot sem tudnak visszahozni.
Odalett az Európa egész területére kiterjedő ezeréves jelenlét. Eltűnt, elpusztult. Elolvashatjuk a könyveket, a túlélők által szervezett találkozókról kiadott éves értesítéseket, megtekinthetjük azokat a kiállított tárgyakat, amelyeket a különféle kulturális szervezetek gyűjtöttek össze. E szervezetek tagjai visszazarándokoltak a rideg gázkamrákhoz, hogy emlékeket idézzenek fel; férfiak és nők tértek vissza szülőfalvaikba, szülővárosaikba emléktárgyakért – a múlt darabkáiért. Egy ajtó darabja, egy utca fényképe 1939-ből, bármi, csak mondhassa az ember, hogy: „kapcsolatom volt ezzel az elpusztított világgal, nekem is részem volt benne.”
Ezek a visszaszerzett emlékek fura mód épp a pusztítás teljességére világítanak rá. Valaki rátalál a Talmud egy fóliánsára, amely nem égett el teljesen, és elhelyezi egy vitrinben egy zsidó-lengyel kalap mellé, amelyet egy olyan fiatalember hordott, aki nagy valószínűséggel Treblinkában pusztult el.
Mellesleg hadd fejezzem ki megvetésemet azok iránt, akik sosem voltak ott, csupán „visszatértek”, hogy ebből tőkét kovácsoljanak a maguk számára; a néhai költő, David Zaritsky, már 1947-ben hangot adott az efféle tendenciák miatt érzett fájdalmának „A gyászolóknak” című versében:
… s mert láttam, hogy majd’ belefúltok már a gyászolók könnyeibe, akik újra meg újra sírba teszik és felékesítik emlékeiteket, és kádist mondanak fölöttük
… szemük iszákjából a könny hullni kész…
kezükben toll – zsidó vérrel teli!
S mily gyönyörűen sírnak! Könnyeik szépek, csillogók…
Kiömölvén, eláztatják az egész világot!
Ha a tollból kifogy a tinta, zsidó vérrel töltik újra…
s ha olykor-olykor egy szó hiányzik valami rímhez,
a hegedő sebet is felszakítják érte – muszáj! –; minden szó
aranyat záporoz a szemekből zsebeikbe…
Hét hosszú éven át e nép szakadatlan kínban zihált…
Most itt áll vérző tüdővel, elgyötört lélekkel!
S vad kezek milliói megannyi bunkósbotot markolva
mindegyre vidáman püfölik elaggott fejét…
Mi kell hát, kérdlek titeket, ti szállítók? Mi kell hát
nekünk?
Lelketek, zsidó szívetek kell most nagyon, nem síró
nyelvetek,
egy lélek, mely rátalál a szóra, mit anya mondhat
egyszülött fiának,
egy lélek, mely a poklok kínjai után enyhet hoz neki, s a
reménytelenségből
erős kezekkel kiemeli.
Egy lélek, amelyben szent gondoltak élnek a népről – s
nincs benne hely
írógépből ömlő higított könnyeknek –, az találhat csak rá
erre a szóra!
Mi annak az értelme, ha a dolgok, amelyeket megmentettünk a múltból, csupán szentimentális érdekességek, antropológiai leletek – abrak a zsidó nosztalgiázók számára, akiknek kapcsolata a zsidósággal múzeumi vitrinek kontextusában határozható meg és mérhető csupán?
Ez a könyv azért született, mert én is meg akartam valamit menteni abból a hajdani világból. A történet egyszerű. Jött a háború, és felállították a gettókat. Én fiatal rabbi voltam a kovnói gettóban, Litvániában, abban az országban, melynek nagyszerű zsidó elméi az egész zsidó világban ismertek voltak.
Emberek, egyszerű emberek jöttek oda hozzám a kérdéseikkel. Mivel az élet nem a normális keretek között zajlott, és háború dúlt, nem voltak mindig biztosak abban, mit követel tőlük a Tóra. A forrásmunkák nem voltak hozzáférhetőek, és én nem tudtam olyan módon döntést hozni ezekben a kérdésekben, ahogyan normális körülmények között tettem volna. A memóriámra kellett hagyatkoznom. A kérdéseket és tömören megfogalmazott döntéseimet feljegyeztem cementes zacskókról leszakított papírfecnikre, amelyeket aztán konzervdobozokba rejtettem, és elástam a gettó terültén, hogy fennmaradjanak. Ha életben maradok, gondoltam, a feljegyzéseket teljes hosszúságú responsumokká bővítem majd.
Úgy éreztem, nem csupán egy naplót temetek el, hogy hiteles történelmi feljegyzéseket őrizzek meg az utókor számára – noha ez már önmagában is elégséges indíték lett volna. A gettó napi élete, az étel, amit ettünk, a zsúfolt lakóhelyek, amelyeken osztoztunk, a rongyok, amikbe a lábunkat tekertük, a bőrünket ellepő tetvek, a férfiak és nők közötti kapcsolatok, a német tisztek viselkedése – mindenről szó volt e kérdésekben; feljegyzéseim mindezt felidézik.
Hogyan volt képes egy zsidó 1942-ben, a német bestia korbácsütései alatt megőrizni kiválasztottságának érzését? Hogyan volt képes változatlanul Isten felkent népe tagjának érezni magát, miközben a szeme előtt becsmérelték és alázták meg egy nép öregjeit, szentjeit és tudós elméit? Hiszen amikor megérkeztek egy újabb városba, az állami bankárok és az írástudatlan parasztok fiainak – akik egymás oldalán meneteltek Németország nagyobb dicsőségéért – legelső tette az volt, hogy megragadtak egy szakállas zsidót – mert hiszen a szakáll a zsidóság ősrégi szimbóluma –, és lenyírták a szakállát.
A németek perverz örömüket lelték emberek ilyen megalázásban. És nem volt ehhez szükségük semmiféle bonyolult technikára, fából készült fura szerkentyűkre, locsolócsőre, de még csak borotvapengére sem. A katonának nem volt más dolga, mint hogy megragadjon egy zsidó szakállat és elkezdje húzni. Érdekelte is őt az, hogy ha a maroknyi szőrrel együtt egy réteg bőr is kiszakadt! Sőt, nagyon jó! Emlékeztesse ez a zsidót, hogy a szakáll utálatos és undorító dolog, és eleve nincs is joga ilyet viselni. Mert sérti a szép tájak, női bájak és söröskorsók aljának látványán nevelkedett német szemet.
A rabbik hamarosan el is rendelték, hogy a zsidó férfiak, le kell, hogy borotválják a szakállukat. Ennek ellenére Kovnóban két zsidó férfi nem tette meg ezt: maga a főrabbi, és egy chábád chászid. Mindenki más eleget tett a rendelkezésnek. Ahogy az ember járt-kelt az utcákon, és látta ezeket a szakállatlan zsidó férfiakat, egyszeriben úgy érezte, mintha meztelenül látná őket. El kellett róluk fordítania a tekintetét. Döbbenetes volt látni ezeket a szent arcokat, egyeseken véres kötés rejtette a friss támadásokból származó sebhelyeket, mások egyszerűen csak lecsupaszítottan fehérlettek – akárha kést forgattak volna meg a lelkünkben.
Ez a zsidó arcra mért kíméletlen csapás – akár egy tigris, amely belemar áldozatába – elég volt ahhoz, hogy ettől kezdve lehajtott fejjel járjunk, szégyenkezve ellenségünk előtt, aki megfosztott minket testi jellegzetességünktől.
Eltűnődtünk: „Ez vajon száműzetésünk végét vagy valami még ennél is nagyobb pusztítás kezdetét jelenti? Lehetséges az, hogy a civilizált Németországnak, a kultúra, a művészetek, a tudomány közvetítőjének nincs egyéb törekvése, mint az, hogy csapást mérjen a zsidó szakállakra?!”
Amikor ráeszméltünk, hogy egyedül zsidóságunk okán vagyunk a németek céltáblája – hogy zsidó mivoltunkat éri a támadás – előtérbe lépett zsidó büszkeségünk.
Azok a zsidók, akikben erős volt a vallásos meggyőződés, a hívők erejével néztek szembe az eseményekkel. És én most itt nem csodatévő rabbikról beszélek vagy fűszeresekről, akik titokban és nagy alázattal mestereivé váltak a Talmudnak és a Kabbalának, hanem egyszerű zsidókról, akiknek az Örökkévalóba vetett hite életük lényegét jelentette. Az ilyen zsidó egyszerűen csak követi a Tóra előírásait, legjobb tudásának megfelelően. És amikor nem tudnak valamit, felkeresnek egy rabbit, akinek tekintélyét, szélesebb körű tudását és a forrásmunkákban való jobb tájékozódó képességét elismerik, és támaszkodnak rá.
Ezért hát egyre-másra kerestek fel engem ezek az egyszerű zsidók. Az isteni gondviselésnek köszönhetően életben maradtam, és visszatérhettem, hogy előkaparjam a földből az oda elásott, kérdéseket és válaszokat rejtő konzervdobozokat.
Közvetlenül a háború után tehát előástam a kérdésekről és a válaszaimról készített feljegyzéseimet, és belefogtam, hogy részleteiben is áttanulmányozzam a forrásokat, és mélységeiben is kifejtsem válaszaimat. Csupán ekkor kezdtem el a maga valódi jelentőségében átérezni azt, hogy ezek a kérdések a zsidóság egyedülálló mivoltának kitörölhetetlen mementói. S én megilletődtem, hogy a Gondviselés engem részesített abban a kiváltságban, hogy feljegyezzem a poklok mélyén elhangzott kérdéseket, s a válaszokat, amelyek a nyomorúság és a megalázottság, a szenvedés, a halál és a feltámadás infernális mélységeiből bukkantak elő.
Vajon ellenségeink, a németek – akik közül sokan templomjáró anyák és apák templomjáró fiai voltak – megkérdezték-e papjaikat és lelkészeiket, hogyan kell gondoskodni a zsidó halottakról? Törődtek-e azzal, hogy vajon az ember használhatja-e egy halott zsidó ruháit, vagy egy függönyt, amelyet a tóratekercseket rejtő frigyszekrényről téptek le? Kaptak-e különleges engedélyt arra, hogy terhes nőket döfjenek le puskáik végére erősített szuronyaikkal?
Ezzel ellentétben nekem részletezett és meglepően megindító kérdéseket tettek fel: zsidók kérdezték meg tőlem, hogy milyen étkezés utáni áldást kell mondani akkor, amikor az embert böjtnapon evésre kényszeríttették. Megkérdezték, hogy – Isten nevét megszentelendő – pontosan milyen áldást kell mondania az embernek, mielőtt elindul a halálba.
A nagyvilág ezt talán nem érti meg. De a zsidók nagysága mindenképpen kiviláglik ezekből a felvetett problémákból. Az ellenség nem vakon és vadul öl, mint egy habzó szájú kutya. Az ellenség módszeresen gyilkol, akár egy robot, felmérve magasságot, súlyt, életkort, tartalékolva egy ideig a vízvezeték-szerelőket és a villanyszerelőket, de rögtön halálba küldve az orvosokat és az ápolónőket.
Az ellenség rabol és gyilkol, és a zsidók, tudván, hogy egyedül zsidó mivoltuk miatt gyilkolják meg őket, halálukkal megszentelik Istent, de ajkukon a megfelelő szavakkal akarnak meghalni, mert egy zsidó, aki az élet minden egyes kis atomját megszenteli, a meghalás aktusát ugyanígy megáldja; és egy mártír halálát a megfelelő áldásnak kell kísérnie.
Mit mondasz egy zsidónak, aki haláláig zsidó?
Képes-e a modern zsidó ezt ésszel felérni? Képes-e a világ ezt ésszel felérni? Képesek-e a németek ezt ésszel felérni? Vajon az, aki erről hall, csak zavarodottan nevet? Vagy csak eltátja a száját megrökönyödöttségében? Mert ez elképesztő, de ugyanakkor alapvető kérdés, mely választ kíván: Milyen áldást kell mondani akkor, amikor az ember épp vértanúhalált készül halni?
Ez oly elemi, hogy a könny ehhez már kevés.
