5. Egység 14. – 1993. szeptember

Ben-Gurion rejtélye

SCHŐNER ALFRÉD FŐRABBI:

BEN-GURION REJTÉLYE

Gondolatok Herman Wouk ÉN ISTENEM* c. könyvének olvasása közben

 

“Ben Gurion, Izrael bölcs, kemény építőmestere, azt kérdezte, amikor ábrándosan lebegő, fehér hajával, tábornoki állával fogadott az irodájában:

– Ti amerikai zsidók különböztök minden zsidóságtól, ami valaha is létezett. Nem vagytok idegenek, vagy másnál idegenebbek az országotokban, hiszen Amerika csupa bevándorlóból áll. Oda tartoztok, és mindig is boldogulni fogtok. De hogyan fogtok fennmaradni, mint zsidók?

Gondolkodás nélkül feleltem:

– A vallásunk által.

Az öreg szocialista rejtélyes mosollyal rám sandított, kezét egy barokk bőrkötésű könyvre téve:

– A Biblia itt van az íróasztalomon, és otthon az ágyam mellett is. Izrael országát aBibliára fogjuk felépíteni. De, ami a vallást illeti… az bizony megfoghatatlan rejtély.”

– írja Herman Wouk az Én Istenem című, magyarul most megjelent könyvében. (178 old.)

Erről a REJTÉLYRŐL szól a mű, s azokhoz beszél, akik az Utat keresik, s akik kíváncsiak arra, hogyan járható be az az út, amelyet zsidóságnak neveznek.

A szerző is tudatában van, hogy világszerte süllyedőben van a zsidó tudás, ezért célja, hogy érdeklődést keltsen a zsidó vallás iránt. Vezérelve az őszinteség: “Az olvasó észre fogja venni, hogy a zsidóság és a judaizmus vonzó és hatásos vonásaival foglalkozom…. Minden nemzedékben túlzások és hazugságok tömkelege foglalkozott a zsidók hibáival, hiszen ők sem tökéletesebbek, mint a többi ember…. E könyvben, amennyire tudok hitemről és népemről szeretnék szólni, s az igazat fogom írni.” – vallja Wouk. (13. old.)

Fejezetcímeiben, egész könyvének logikus szerkezeti felépítésében végigjárja történelmünk évezredeit. Könnyed stílusával, párhuzamteremtő készségével, logikus okfejtésével megfogalmazza a bennünk is kimondva – kimondatlanul annyiszor felvetődött kérdést. Kik vagyunk egyáltalán, mi a “státusunk” a világban? Hogyan határozhatjuk meg önmagunkat, milyen módon identifikálható a zsidóság?

Hallgassuk meg Wouk-ot, mit mond ő, a vallásos életet élő, de világi ember, a zsidóság törvényeit óvó, de a Broadway-en is dolgozó világhírű szerző, a tradíciót nemcsak élő, demegélő, nemzetközi hírnévnek örvendő író.

“…Izraeliták vagyunk, utódai a kicsiny népnek, amely háromezer évvel ezelőtt a Sinai-sivatag felől érkezett Kánaánba, tarsolyában az egyiptomi fogságból való szabadulás emlékével, a Mózes nevű törvényalkotó és felszabadító vezetése alatt. Zsidóknak neveznek bennünket, örökségünket pedig judaizmusnak, zsidóságnak, mert nemzetünk politikai hanyatlása és bukása idején azt a törzset, amely legtovább kitartott, és – a Tóra jövendölésének megfelelően – fennmaradt a számüzetésben élő töredékből, Judának, Jehudának hívták” (16. old.)

E népnek, vallásnak, kultúrának az u.n. kiválasztottsága pedig abból áll, hogy Isten törvénye szerint éljen, s a “…nemzet iránti odaadással őrizni Isten ismeretének és szeretetének lángját.” (22. old.)

Alapvetően fontos, hogyan viselkedünk embertársainkkal szemben, s helyzetünk a földön attól is függ, hogy bemutassuk a világnak, mivel gazdagítottuk az emberiséget.” Mi a Tórát tartjuk tettük le a világ asztalára, a helyes életvitel és minden dolgok mózesi látomását. Ez a mi létünk: életünk tartalma. Míg őrizzük a lángot, úgy vélem, jogunk van népként fennmaradni Isten és ember előtt.” (35. oldal)

Wouk roppant művelt, olvasott ember, aki járatosságra tett szert a zsidó stúdiumok tárgyköréből. Ennek köszönhető, hogy szemléletesen mutatja be a szombat jelentőségét, állandó időszerűségét. A tórai szöveg vonatkozó idézete mellett mindenképpen figyelemre méltó a pihenőnap lényegéről levont következtetése is.

A Természetünnepek című fejezete a peszách, sávuot, szukot mezőgazdasági hátterének analízisét, e jeles napok erkölcsi mondanivalója teszi árnyalttá. Hangsúlyozza a kivonulás tényének – tehát magának a szabadságnak -, a kinyilatkoztatás misztériumának, tehát a törvénynek és a sivatagi vándorlásnak, azaz az állandó és biztonságot teremtő otthon megbecsülésének, örök időszerűségét.

“Izraelben még a nem vallásosok számára is a legnagyobb nemzeti ünnepekké váltak… A szavak szárazak és unalmasak a kovászoskeresés, vagy a pálmaágas felvonulás cselekvő élményeihez képest. Száz előadást is meghallgathatunk, negyven könyvet is elolvashatunk a judaizmusról, mégis kevesebbet tudunk meg róla, mintha egyetlen évben megüljük az ünnepeket, a velük járó kötelezettségekkel és örömökkel együtt.” (53. oldal)

A szerző szinte lírai húrokat penget, amikor a Nagyünnepek – Ros Hásáná és Jom Kipur – fennségét ecseteli, bemutatva e napok drámaiságát, s az önvizsgálat és bűnbánat jelentőségét a hívő lélek életében. “De mivel bolygónkon a fennmaradás forrása a remény, higgyük: a zsidók talán az ősi nép bölcsességével ragaszkodnak a nagyünnepekhez, függetlenül attól, hogy a judaizmus többi aspektusával, milyen viszonyban vannak. Mert Jom Kipur szelleme spóra, melyből ősi hitünk újra felépülhet: mert csíra, amely az egész struktúrát hordozza, és halhatatlan.” (61. old.)

Az ú. n. kisebb ünnepek után, az ima és a zsinagóga jelentőségének méltatása következik, s megtudhatjuk, vajjon miért kell nekünk héber nyelven imádkozni. Felelevednek az étkezés, az öltözködés és a lakóhely jelképei, a kóserság szabályai, a hagyományhűség fokozatai. A Törvény szellemében kapnak hangsúlyt a zsidó élet fontos fordulópontjai, mint a körülmetélés, a bár micvá, a bát micvá, a tradicionális házasságkötés, esetleg a válás, majd az elmúlás. Wouk külön fejezetet szentel a halál fogalmának, zsidó szempont szerinti értemezésére.

A könyv harmadik része A Törvény címet viseli. Itt kirajzolódik a Tóra fogalma, a hallhatatlan törvényalkotó, Mózes személye, az Írás lezárását követő felülmúlhatatlanul gazdag vallási irodalom a Talmud jogszabály gyűjteménye és ággáda – világa. Majd betekintést nyerhetünk a Talmud lezárásától, szinte napjainkig tartó szellemi fejlődésbe. Maimonides életművébe, a Joszéf Káró szerkesztette, s a mai vallásos életet is meghatározó Sulchán Áruch-ba, s az elmúlt századok kommentár-irodalmába, s mindezek hatására mindennapi életünkbe. “Az Örökkévaló szolgálatát ma is Mózes törvényei írják elő számunkra. Nincs szankció, amely betartásukra kényszerítene. Mózes törvénye abban is egyedülálló, hogy ma is, akárcsak hosszú évszázadokkal ezelőtt, kizárólag erkölcsi hatalommal bír. Ez a hatalom – mert valóban az – őrizte meg életét és azonosságát, annak a nemzetnek, amelyet zsidóságnak hívnak….” (148. old.)

Rendkívül érdekes és főleg tárgyilagos kép rajzolódik ki előttünk napjaink zsidó szellemi irányzatairól. Wouk szemléletesen mutatja be az ortodoxia gondolatának spirituális lényegét, a zsidóság fennmaradásában játszott elévülhetetlen érdemeit, s nem utolsó sorban arra mutat rá, hogy e szellemi mozgalom, s életforma lényege nem a “maradiság”, hanem ahagyomány iránti feltétlen alázat. Megismerhetővé válik az új “chászidok” célkitűzése, embert és lelket mentő hivatása, s az a vonzerő, amely tízezreket kerít hatalmába. “A legismertebb és a legerősebb csoportot ma a Brooklynban élő lubávicsi rebbe hívei alkotják. Hagyományuk liberális: a mostani rebbe a Sorbonne-on tanult. Iskolahálózatuk modern tanítási eszközöket használ és fejlett szakképzési rendszert alakítottak ki.” (159. old.)

Nem hiszem, hogy az elmúlt négy és fél évtized alatt megjelent Magyarországon könyv, tanulmány, cikk stb., amelyből olyan – mégha érintőlegesen is – tárgyilagos képet kaphatna az olvasó a cionizmus születésének, fejlődésének, irányzatainak, ellenzőinek, megszállottjainak, harcosainak, megújuló törekvéseinek, s napi időszerűségének történetéről. E progresszív, senki ellen nem irányuló szellemi mozgalom hazája, a modernkori Izrael, amelyhez elszakíthatatlan kötelékek fűzik a szerzőt. Az Ország élete, harcai, sikerei, széthúzásai, geográfiai jellemzése, a több, mint hetven országból érkezettek, a hazatértek kultúrájának, hitének, hitetlenségének kavalkádja, s a roppant összetett izraeli lét igenlése, a gáluti zsidó hitvallomásának is tekinthető. Hiszen az egész világ zsidósága büszke e térség egyetlen erős és szilárd demokráciájára, amely a maga nemében egyedülálló az abszolutizmus és a diktatúrák virágzásának régiójában.

“A fiam, aki a haditengerészetnél szolgált, s a körülmények szerencsétlen alakulása folytán kénytelen volt eljönni Izraelből, magával hozta az ország iránti olthatatlan szerelmét, a vágyat, hogy újra megpróbáljon ott élni, és nem utolsó sorban tüneményes izraeli menyasszonyát. Egyszer azt mondta: “Izrael nem más, mint az egész zsidó történelem egyetlen lézernyalábbá tömörítve.” Nem is hangzik rosszul. De persze nem mindenki ítélkezik ilyen sarkosan. Az izraeliek beleszülettek ebbe: ételük és italuk az egészséges szemlélet. Nem mondom gyávának azt a néhányat, aki belefárad ebbe, és az emigrációt választja: azt gondolom róluk, hogy egyszerűen csak emberek. Tisztelem a többséget, amely tántoríthatatlanul követi azt a sugárnyalábot, családot alapít és végzi a dolgát: jókedvű, ha oka van rá, és harcba száll, ha arra van szükség: akárcsak azokat a zsidókat, akik világszerte a visszatérők bátor csapataihoz csatlakoznak…

A hit pedig a sebes változással járó féktelen csatározások ellenére is életben van ezen a földön. Úgy képzelem, a hit és a föld ugyanannak az éremnek két oldala: azé a sékelé, amely Izrael minden egyes, új szabadságot nyert gyermekét jellemzte a Sinai-hegyi első népszámláláskor. Egy izraeli szólással zárom le ezt a pillanatképet az izgalmasan tündöklő Cionról: Jihje b’széder. Rendben lesz.” (201. old.)

* Megjelent a Chabad Lubavitch – Zsidó Nevelési és Oktatási Egyesület kiadásaban, Budapest 1993. A könyv kapható a kiadónál, a Szochnut budapesti irodájában és másutt.

 

  • Küldés emailben

Fejezetek