Első történelmi találkozását megelőzően, az elnök Jimmy Carterrel Washingtonban, Begin azt kérte, hogy szervezzem meg a találkozóját a lubavicsi Rebbével New Yorkban. Korábban már meglátogattam a Rebbét az akkori miniszterelnök, Levi Eshkol képviseleteként, és később, mint Jichák Rabin tanácsadója. Mikor megérkeztünk, a Rebbe kijött, és Begin minisztert a bejárathoz kísérte. Kint a kérdések csak úgy záporoztak feléjük a riporterektől. Ezek közül egyre különösképpen emlékszem, ami megmaradt bennem. „Begin miniszter, miért helyezte a Rebbével való találkozását az újonnan beiktatott elnökkel való találkozója elé?” „Ez lesz az első megbeszélésem az új elnökkel, így szerettem volna a Rebbe áldását kérni annak sikerére” – válaszolta Begin. Mondta, hogy a Rebbe nagy bölcsességgel és éleslátással bír, és szeretne mindenekelőtt vele beszélni. De nem nyugodtak bele a válaszba, tovább kérdezték. „És miért a miniszterelnök megy a Rebbéhez, miért nem a Rebbe látogatja meg a miniszterelnököt?” Mire ő mondta: „Ő Izrael egy nagy bölcse…nagy vezető.”
Begin úgy gondolta, hogy a Rebbe a huszadik század legnagyobb zsidó vezetője, ezt a véleményét volt szerencsém személyesen hallani tőle. Meghatottságtól telve tudok csak visszagondolni a válaszokra, amiket a Rebbe adott a riportereknek a kérdéseikre. „Barátomként üdvözlöm Begin miniszterelnököt, de az egész lubavicsi mozgalom nevében fogadom.” A Fehér Házban való találkozót követően, meglátogattam a Rebbét hogy beszámoljak neki a találkozón történtekről. A mi megbeszélésünk egyébként este tízre volt rögzítve, amit azért említek, mert egyébként a Rebbe mindig „civilizált” időpontokat adott meg találkozóra, nem az éjszaka közepét. Rögtön belevágtam, de bizonyos részletekbe nem mehettem bele jelentésem során, mert tiltva volt, hogy beszéljek róluk az erre vonatkozó szabályzatok miatt. Fél óráig beszéltem, és ecseteltem a találkozó történéseit, majd a Rebbe kezdte el kommentálni. A diskurzus éjszakába nyúlóan tartott.
Én már elég fáradt voltam, mikor a Rebbe még mindig friss és energikus. Látva kimerültségemet, odajött hozzám, fölém hajolt, s kezét az enyémre helyezte. Mindig emlékezni fogok a szavakra, amiket akkor mondott: „Reb Jehuda, jól ismersz minket. Miért nem beszélsz nyíltan? Nem tudom, hogy azért volt-e, mert nagyon fáradt voltam, hogy volt bátorságom azt válaszolni, amit válaszoltam, de a lényegen nem változtat, a következőt mondtam: mert látom a Rebbében azt az erőt, amit a Rebbe sem ismer fel saját magában.” Majd nagyon komolyan a szemembe nézett és ezt mondta: „néha mindenkinek szüksége van egy kis segítségre.” Majd folytatta: „megmondom neked mi az, amit csinálok. Reb Jehuda, képzeld magad egy konyhaszekrény elé, és megkérlek, nyisd ki azt a szekrényt. Kinyitod, és azt látod, hogy van benne egy gyertya. De az nem egy gyertya, csak egy viasztömb, közepében egy kanóccal. Mikor válik a viasz és a kanóc gyertyává? Ha valaki lángot hoz, hogy meggyújtsa. Ekkor töltik be küldetésüket, amiért teremtve lettek. Ez az, amiért próbálok segíteni minden nőnek, férfinak, hogy beteljesítsék a célt, a feladatot, amiért teremtve lettek.”
Csak ültem ott, hallgattam, szavai bűvöletében. Majd ezt mondta: Háés ze éshátorá… A tűz, a Tóra tüze. Mikor valaki meggyújtja a kanócot, lángra lobbantja a lelket, ami életet ad a testnek, a viasznak. És ekkor a test és a lélek betölti küldetését, amiért teremtve lettek. Ez a Tóra tüzén keresztül történik…
Mire véget ért találkozóm a Rebbével, már hajnali két óra volt. Az utolsó órában, megszakításokkal, folyamatosan csengettek a Rebbéhez, de senki nem jött be. Csak később realizáltam, hogy senki nem tud bemenni, míg a Rebbe ajtót nem nyit nekik belülről, de ezt nem tette. Mindig csak annyit mondott, hogy ne törődjek vele. Végül felkeltem, és az ajtóhoz kísért. Megfogta mindkét kezem, és elköszönt. Mielőtt kifordultam volna még megkérdeztem: „A Rebbe most az én gyertyámat gyújtotta meg?” – kérdeztem. Mire azt válaszolta: „Nem, csak a gyufát adtam hozzá.”
Jehuda Avner
Megjelent: Gut Sábesz 18. évfolyam 15. szám – 2015. december 23.
