108. Az esetleg hitehagyott férfi eltemetése
Kérdés: Miután Kovnó felszabadult a németek alól – töröltessék ki a nevük –, mi élve bújtunk elő pincékben és üregekben talált rej-tekhelyeink sötétjéből, meghiúsítván az ellenség egyik legfőbb cél-ját, hogy még a szót is, hogy „zsidó”, örökre kitöröljék a világból. Ahogyan arról korábban már szóltunk, a napvilágon elénk táruló legelső látvány a mártírok holttesteinek maradványai voltak, ame-lyek úgy hevertek szerteszét az utcákon és mezőkön, mint a közön-séges szerves trágya, amire az ember igyekszik nem rálépni. Rém-álom volt e látvány. Bárhová néztünk, csontvázakat és végtagokat, koponyákat és csontokat láttunk.
A legsiralmasabb látvány a Kovnó Katzetlager nevű koncent-rációs táboron belül fogadott. Az itt álló szükségbarakkokat a né-metek porig égették, hogy kiugrasszák az esetleg még alattuk rejtő-ző zsidókat. Hamukupacok alól kinyúló megperzselődött csontok és emberi kezek voltak láthatók mindenfelé. Minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy eltemessük ezeket a szent csontokat, és hogy megadjuk a végső tisztességet fivéreink és nővéreink földi marad-ványainak. További csontok után kutattunk mindenfelé, különösen azoknak az épületeknek a romjai között, amelyek korábban A, B és C Blokk-néven voltak ismertek, és amelyekben rengeteg zsidó élt összezsúfolva.
Nehéz írásba foglalni azokat a megrendítő és iszonyatos ké-peket, amelyek az emberi tetemek maradványainak összegyűjtése közben a szemünk elé tárultak. Rátaláltunk például egy asszony holttestére, aki magához szorítva tartotta karjaiban két kisgyermek-ét. A kéz, amely mindezt leírja, reszket, s a lélek mélyéről kiáltás tör elő: „Ó, Istenem, miért tetted ezt velünk? Miért vetettél minket oda nekik, mint a vágóhídra szánt juhokat?”
Rátaláltunk egy férfi tetemére, akinek a zsebében kis mezuza-tok volt, és benne egy papírfecni, amelyen ez volt olvasható: „Jiszráél ben Páltiél Berlinből”. Ez és a tény, hogy körül volt metél-ve, jelezte, hogy a férfi zsidó volt. Ám mégis volt egy meglepő el-lentmondás: a nyakában láncot viselt, és azon kereszt fityegett. Felmerült tehát a kérdés: milyen elbánásban kell részesíteni a tes-tét? Úgy kell bánnunk vele, mint egy zsidóval, vagy úgy, mint egy hitehagyottal? Kötelesek vagyunk-e temetésben részesíteni? Zsidók közé temethetjük-e? Vagy a temetőn kívül kell eltemetnünk, távol a mi szent mártírjaink sírjaitól?
Válasz: Nyilvánvaló volt, hogy el kell temetnünk a holttestet, még ha a férfi hitehagyott lett volna is. Nem volt okunk kételkedni ab-ban, hogy a férfi zsidó volt. Körülmetéltsége, és a papírfecni, rajta a névvel, abszolút indokolttá tette a feltételezést, hogy ez valóban az ő neve volt. A nyakában függő kereszt oka pedig valószínűsíthe-tően az volt, hogy azt remélte – hiába, persze –, ezzel megmene-külhet a vérszomjas hordák keze közül.
Mindazonáltal úgy rendelkeztem, hogy mégse a többi mártír közelébe legyen eltemetve. Sosem temetjük a bűnöseket az erénye-sek mellé, sem azt, akinek sok bűn szárad a lelkén, egy olyan em-ber mellé, aki kevesebb bűnt követett el. Mindenkit a magához ha-sonlók közé temetünk el. Mivel felmerült annak lehetősége, hogy ez a zsidó hitehagyott volt, nem lehetett a mártírok közé temetni.
Kérdés: Miután Kovnó felszabadult a németek alól – töröltessék ki a nevük –, mi élve bújtunk elő pincékben és üregekben talált rej-tekhelyeink sötétjéből, meghiúsítván az ellenség egyik legfőbb cél-ját, hogy még a szót is, hogy „zsidó”, örökre kitöröljék a világból. Ahogyan arról korábban már szóltunk, a napvilágon elénk táruló legelső látvány a mártírok holttesteinek maradványai voltak, ame-lyek úgy hevertek szerteszét az utcákon és mezőkön, mint a közön-séges szerves trágya, amire az ember igyekszik nem rálépni. Rém-álom volt e látvány. Bárhová néztünk, csontvázakat és végtagokat, koponyákat és csontokat láttunk.
A legsiralmasabb látvány a Kovnó Katzetlager nevű koncent-rációs táboron belül fogadott. Az itt álló szükségbarakkokat a né-metek porig égették, hogy kiugrasszák az esetleg még alattuk rejtő-ző zsidókat. Hamukupacok alól kinyúló megperzselődött csontok és emberi kezek voltak láthatók mindenfelé. Minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy eltemessük ezeket a szent csontokat, és hogy megadjuk a végső tisztességet fivéreink és nővéreink földi marad-ványainak. További csontok után kutattunk mindenfelé, különösen azoknak az épületeknek a romjai között, amelyek korábban A, B és C Blokk-néven voltak ismertek, és amelyekben rengeteg zsidó élt összezsúfolva.
Nehéz írásba foglalni azokat a megrendítő és iszonyatos ké-peket, amelyek az emberi tetemek maradványainak összegyűjtése közben a szemünk elé tárultak. Rátaláltunk például egy asszony holttestére, aki magához szorítva tartotta karjaiban két kisgyermek-ét. A kéz, amely mindezt leírja, reszket, s a lélek mélyéről kiáltás tör elő: „Ó, Istenem, miért tetted ezt velünk? Miért vetettél minket oda nekik, mint a vágóhídra szánt juhokat?”
Rátaláltunk egy férfi tetemére, akinek a zsebében kis mezuza-tok volt, és benne egy papírfecni, amelyen ez volt olvasható: „Jiszráél ben Páltiél Berlinből”. Ez és a tény, hogy körül volt metél-ve, jelezte, hogy a férfi zsidó volt. Ám mégis volt egy meglepő el-lentmondás: a nyakában láncot viselt, és azon kereszt fityegett. Felmerült tehát a kérdés: milyen elbánásban kell részesíteni a tes-tét? Úgy kell bánnunk vele, mint egy zsidóval, vagy úgy, mint egy hitehagyottal? Kötelesek vagyunk-e temetésben részesíteni? Zsidók közé temethetjük-e? Vagy a temetőn kívül kell eltemetnünk, távol a mi szent mártírjaink sírjaitól?
Válasz: Nyilvánvaló volt, hogy el kell temetnünk a holttestet, még ha a férfi hitehagyott lett volna is. Nem volt okunk kételkedni ab-ban, hogy a férfi zsidó volt. Körülmetéltsége, és a papírfecni, rajta a névvel, abszolút indokolttá tette a feltételezést, hogy ez valóban az ő neve volt. A nyakában függő kereszt oka pedig valószínűsíthe-tően az volt, hogy azt remélte – hiába, persze –, ezzel megmene-külhet a vérszomjas hordák keze közül.
Mindazonáltal úgy rendelkeztem, hogy mégse a többi mártír közelébe legyen eltemetve. Sosem temetjük a bűnöseket az erénye-sek mellé, sem azt, akinek sok bűn szárad a lelkén, egy olyan em-ber mellé, aki kevesebb bűnt követett el. Mindenkit a magához ha-sonlók közé temetünk el. Mivel felmerült annak lehetősége, hogy ez a zsidó hitehagyott volt, nem lehetett a mártírok közé temetni.
