Az elsőáldás
מַאי מְבָרֵךְ? מְבָרֵךְ „אֲשֶׁר קִדְּשָׁנוּ בְּמִצְוֹתָיו וְצִוָנוּ לְהַדְלִיק נֵר שֶׁל חֲנוּכָּה”.
Milyen áldást mond az, aki végrehajtjaa micvát? Azt az áldást mondja: Áldott vagy Te, Örök Istenünk, Világ Ura, ki megszentelt minket parancsolataival, s meghagyta, hogy gyújtsunk Chánukára lángot!
וְהֵיכָן צִוָנוּ?
De a Tóra melyik részében parancsolta Őezt meg nekünk? A Chánuka-lángok micvája csak rabbinikus eredetű! – ? –
[Az Ámorák vitáznak, hogy melyik vers jelenti a bibliai forrás:]
רַב אָוְיָא אָמַר: מִ”לֹא תָסוּר”.
Ráv Ávjá azt mondta: a chánukai parancsolat a „Ne térj ela szótól, amelyet neked mondanak (a Bölcsek)”[1] versből vezethető le.
רַב נְחֶמְיָה אָמַר: „שְׁאַל אָבִיךָ וְיַגֵּדְךָ זְקֵנֶיךָ וְיֹאְמְרוּ לָךְ”.
Ráv Nechemjá ezzel szemben azt mondta, hogy a forrás a „Kérdezd atyádat, és ő elmondja neked, véneidet, és ők elbeszélik neked”[2] vers.
Kell-e áldás a Rabbinikus parancsolatokra
A Gömárá a „meghagyta” megfogalmazást értékelve a rabbinikus micvákat egyenértékűnek tekinti a bibliai micvákkal, és így aztán, mindkettőre egyformán mondunk áldást.
[A Gömárá most kétségbe vonja ezt a gondolatot:]
מְתִיב רַב עַמְרָם: הַדְמַאי מְעָרְבִין בּוֹ וּמִשְׁתַּתְּפִין בּוֹ וּמְבָרְכִין עָלָיו וּמְזַמְּנִין עָלָיו, וּמַפְרִישִׁין אוֹתוֹ עָרוֹם וּבֵין הַשְּׁמָשׁוֹת.
Ráv Ámrám így felelt vissza: Azt tanultuk egy Misnában[3]: A DÖMÁJ (szó szerint: „mi ez?”), Erec Jiszráélbena Szentföldön a tanulatlan személytől származó termény, Amelyből rabbinikus rendelet szerint nem szabad fogyasztani, míg le nem vettük belőle a lévinek járó tizedet[4], bizonyos célokra mégis hasznosítható[5]: CSINÁLHATUNK VELE ÉRUVÉ chácérot-ot[6] vagy éruvé töchumint[7] ÉS CSINÁLHATUNK VELE SITUFÉ mövoot-ot[8], ÉS ELMONDJUK FÖLÖTTE a Hámoci ÁLDÁST[9], ÉS KÖZÖSEN MONDHATJUK RÁ AZ ASZTALI ÁLDÁST, a zimunt[10], ÉS az ember ELKÜLÖNÍTHETI belőle a rabbik által előírt tizedat, akkor is ha éppen MEZTELEN[11], ÉS MÉG pénteki SZÜRKÜLETKOR IS[12].
[Ráv Avram most megfogalmazza a kérdését:]
וְאִי אָמְרַתְּ: כֹּל מִדְרַבָּנַן בָּעֵי בְּרָכָה, הָכָא כִּי קָאֵי עָרוֹם, הֵיכִי מְבָרֵךְ? וְהָא בָּעֵינַן „וְהָיָה מַחֲנֶיךָ קָדוֹשׁ” וְלֵיכָּא!
De ha azt mondod, hogy egy rabbinikus parancs minden egyes teljesítése áldást kíván, akkor itt, amikor valaki öltözetlenül áll, és elválasztja a dömájtól a tizedet, hogyan mondhat áldást? Nem kívánjuk meg tőle, hogy tartsa magát az intéshez:[13] „Legyen hát táborod szent, nehogy tisztátalan dolgot lásson körödben [az Örökkévaló], és elforduljon tőled”. Az Írás azt tanítja, hogy az Örökkévaló Nevét nem szabad szentségtelen módon (azaz meztelenül) kimondani. És nem éppen ilyen helyzet az, amikor valaki mezítelenül mond áldást!? Ebből a Misnából tehát láthatjuk, hogy a rabbinikusan elrendelt parancsokra nem mondunk áldást, hiszen meztelenül is teljesítheti azokat. – ? –
[A Gömárá azzal válaszol, hogy különbséget tesz a rabbinikus parancsok közt:]
– אֲמַר אַבַּיֵי: וַדַּאי דְּדִבְרֵיהֶם – בָּעֵי בְּרָכָה, סָפֵק דְּדִבְרֵיהֶם – לָא בָּעֵי בְּרָכָה.
Ábájé azt mondta: a feltétlen rabbinikus előírások,például a Chánuka-lángok gyújtása, áldást kívánnak, de a kétségen alapulóak nem kívánnak áldást. Tehát a dömáj esetében a tized elválasztására azért nem mondunk áldást, mivel a bölcsek valóban elrendelték a tizedet, de csak a bizonytalanság miatt, hogy az előző tulajdonos teljesítette-e a vele kapcsolatos tized-kötelezettségét. Ilyenformán a tized ruhátlanul is elkülöníthető. Abszolút érvényű rabbinikus parancsok esetén azonban kell áldást mondani.
[A Gömárá kétségbe vonja ezt a magyarázatot:]
וְהָא יוֹם טוֹב שֵׁנִי, דְסָפֵק דִּבְרֵיהֶם הוּא, וּבָעֵי בְּרָכָה!
De itt a második ünnepnap esete (Jom tov séni sel gálujot), amely kétségen alapuló rabbinikus előírás[14], és mégis kíván áldást,mégpedig a Kidus-áldást, amit az ünnepi étkezés előtt egy pohár bor fölött mondunk. – ? –
[Ábájé válaszol:]
– הָתָם כִּי הֵיכִי דְּלָא לְזִילְזוּלֵי בָּהּ.
Az áldás itt azért kívántatik meg, hogy a nép ne kezelje tiszteletlenül a rabbinikusan elrendelt ünnepnapot. A kétségen alapuló rabbinikus előírásokra azonban nem kell áldást mondani.
[Rává egy másik magyarázattal áll elő:]
רָבָא אָמַר: רוֹב עַמֵי הָאָרֶץ מְעַשְּׂרִין הֵן.
Ráva azt mondta: Valójában a rabbinikus előírások a kétség eseteiben is áldást kívánnak, a dömáj tizedének elválasztása azonban még csak nem is kétségen alapuló rabbinikus előírás, hanem egyszerűen rabbinikus szigorúság, mivel a legtöbb tanulatlan ember leveszi terméséből a tizedet. Tehát a dömáj tizedének elkülönítése kivételes eset, és ezért nem kíván áldást.
[1] 5Mózes 17:11.
[2] Uo. 32:7.
[3] Dömáj 1:4.
[4] Mivel nem lehet biztosra venni, hogy a termelő megtette-e.
[5] Lásd a Misna kommentátorait (Dömáj uo.), akik elmagyarázzák, hogy ez miért van így.
[6] Közös étel elhelyezése által közös háztartássá tenni egy udvar több háztartását, ami menengedi, hogy szombaton az udvaron hozni-vinni lehessen dolgokat. Lásd még a 75. lábj.
[7] Szombaton tilos a város utolsó lakóházától, több mint 960 méter távolságra gyalogolni. Ha azonban létrehozunk egy szimbolikus lakhelyet, úgy hogy a város határától 2000 ámá,960 méter távolságon belül egy étkezésre elegendő élelmet helyezünk el, akkor onnan számítva további 2000 ámára távolodhatunk el.
[8] Közös étel elhelyezése által lehetővé tesszük, hogy egy udvarról szombaton ki lehessen vinni valamit a mávoj-ra. A fogalom magyarázatát lásd a 75. lábj.
[9] A kenyérevés előtti áldás: „Áldott vagy Te, Örök Istenünk, Világ Ura, aki kenyeret ad a földből.”
[10] Az asztali áldás előtt elmondandó, ha három felnőtt férfi együtt étkezett, lásd Sámuel imája – Zsidó imakönyv 111. oldal.
[11] Ami arra utal, hogy a dömáj tizedének elkülönítésére [mint lejjebb a Gömárá kimondja] nem mondunk áldást.
[12] Lásd lejjebb a Misnát, 34a. [Lásd magyar fordításban: Sámuel imája – Zsidó imakönyv 183. oldal 7. misna.]
[13] 5Mózes 23:15.
[14] A régi időkben a zsidó naptár minden hónapjának első napját (ros chodes) a jeruzsalemi bét din határozta meg. A távol élő közösségeket nem mindig sikerült idejében értesíteni, ezért az ünnepek első napját illetően sokszor bizonytalanság támadt, mivel nem tudták, hogy az előző hónap 29 vagy 30 napos volt. Az eltérés legfeljebb egy nap lehetett. A bölcsek ezért megkívánták a diaszpóra közösségeitől, hogy e bizonytalanság miatt minden ünnephez tegyenek hozzá egy második napot. Lásd Bécá 4b.
